Csak lenni

Csak lenni, lenni, nem csinálni semmi
nélkülözhetőt, mint a fű, a fák,
belenőni a nekünk rendelt térbe,
figyelni, hogy változik a világ,

heverni, mint a jóllakott oroszlán,
konzervgazellát nem spájzolni be,
nem hagyni, hogy a létet eltakarja
a folytonos cselekvés kényszere,

a tettet pedig a bizonygatás, a
statisztika és a reflexió,
csak türelmesen várni a halálra,
és közben élvezni, hogy élni jó.

Délután

Az órainga oda-vissza jár,
s vadul zuhog az eső a tetőre;
létezni kényszeres, de nem muszáj.

Hogy ömlik! Lassan szétázik a táj.
Tipikus Medárd. Lesz gyümölcs belőle?
Az órainga oda-vissza jár.

Hallgatom, mormolom, itt diskurál
bennem – az ember repetitív, dőre –:
létezni kényszeres, de nem muszáj.

Erőltetjük, még akkor is, ha fáj,
aztán meg nyígunk, hogy szenvedünk tőle –
az ingaóra összevissza jár.

Ide még négy sor, negyven év dukál,
mivel töltsem? A fehér papír pőre,
s létezni kényszeres, de nem muszáj.

A kérdés ugyanaz, magába zár:
ugyanezt ismételgetem jövőre?
Az órainga oda-vissza jár.
Létezni nem feltétlenül muszáj.