A viszontagságos sorsú épület emeletén elhelyezkedő kiállítás felé haladva, már a lépcsőfordulóban akad látnivalója a látogatónak: egy színes látkép a régi székesegyházzal, amikor a Mecsek zöldjét még nem kezdte ki a beépítés. Aztán egy Trianon előtti Magyarországot ábrázoló térkép következik, mígnem a „Pécs a dualizmus korában” című egységet kezdhetjük tanulmányozni, mindenekelőtt egy interaktív képernyő segítségével. Ez a felütés egyértelműen az osztrák–magyar államberendezkedés idejét állítja fókuszba mint Pécs leginkább figyelemre és elismerésre méltó korszakát. E nem is annyira burkolt állítás mellett bőségesen lehet érvelni, a város fejlődésének megannyi tényét, összefüggését tárják e célból az érdeklődő szeme elé.

A vallási felekezetek és főbb figuráik bemutatása az egyik síkja ennek a komplex képnek, s ez távolról rímel Weöres Sándor négysoros versére, amelyben Pécs alapmeghatározottsága, hogy „harangok hang-leve folyt”. A katolikusoknál olyan kiemelkedő püspökökre terelik a figyelmet, mint a székesegyházat átépíttető Dulánszky Nándor vagy a jezsuita rendet Pécsre visszahívó és a Pius Gimnáziumot létrehozó Zichy Gyula. Fontos történeti adalék, hogy az előző századfordulón már az izraelita vallásúak voltak a második legnagyobb közösség a városban a maguk 8-9%-os népességarányával, ami mintegy négyezer főt tett ki. A dokumentumok szerint az első evangélikus lakos csak 1806-ban érkezett a városba, templomukat néhány évvel a nagy zsinagóga elkészülte után emelték. A lutheránusok közül kiemelkedő figura Madarász Endre, aki az első vidéki vasgyárat alapította a városban, illetve a fia, aki Pécs első magyar nyelvű újságját, a Pécsi Lapokat (1860). A Nendtvich család is érdemdús, közülük kerül majd ki Nendtvich Andor, aki harminc éven át volt polgármester, messze a korszakhatáron túlnyúlóan (1906–1936). A kiegyezés után a református gyülekezet száma igen csekély volt, aztán növekedésnek indult. Megtudhatjuk, hogy sokáig az evangélikusokhoz jártak istentiszteletre, ám azt csak háromhetente tartották magyarul, hiszen velük szemben amazok jórészt német ajkúak voltak. Templomuk relatíve későn épült, 1907-ben szentelték fel.

Az interaktív eszköz segítségével képet kapunk a szerzetesrendek – ferencesek, jezsuiták és irgalmasrendiek – tevékenységéről, ahogy a gazdaságról is, melynek a bányászat és az ipar a két domináns ágazata. Az ipar területéről már talán sokan fújják az olyan kötelező ismereteket, mint a Zsolnay-gyár máig ható alapítását vagy az Angster-orgonagyár, a Hamerli-kesztyűgyár és a Höffler-bőrgyár létesülését. Érdemes ugyanakkor azt is regisztrálni, hogy a pécsi lakosság nem csekély része dolgozott a mezőgazdaságban, s hogy e szektorban a szőlőművelés fontos jövedelemkiegészítő forrást jelentett. A korabeli társadalmi felépítménynek a mainál sokkal jelentősebb eleme  volt a katonaság, amely a városban KuK, azaz császári és királyi, valamint magyar honvéd alakulatokkal is működött. A honvéd hadapródiskola alapításával (1898) a tisztképzés is megjelenik. (A tények mellől elkalandozva jegyezzük meg a talán legnagyobb huszadik századi horvát író, Miroslav Krleža itteni, számára utálatos kadétkodását, amely az író dualista monarchia iránti gyűlöletét és annak lecsapódását eredményezte kiváló irodalmi művekben. E művek az ide vonatkozó magyar irodalommal, Adyval, Móriczcal és másokkal együtt megmutatják e kor fonákját is.) Ha váratlanul észbe kapunk, és kiderül, hogy egy-másfél órája bogarásszuk a dualizmus kori anyagot, határozzuk el, hogy gyorsítunk a tempón. Nem biztos, hogy sikerül, de megnyugtatóan hat arra nézvést, hogy egyszer majd azért a végére érünk a kiállításnak.

A régészeti, helytörténeti és néprajzi elemekből felépülő kiállítás időrendjét követve minden egyes korszak egy-egy géniusszal megszemélyesítve tárul elénk. A történetírás történetében ez az attitűd, a nagy személyiségek történelemformáló hatásának kiemelése a romantikus interpretáció sajátja volt, amely azonban a populáris kultúra által teremtett szuperhősök mai világának kontextusában reneszánszát élheti. A magam részéről le tudtam volna mondani a színészek által életre keltett géniuszokról, a pár perces monológokkal nemigen lehetséges bemutatni az adott figura komplexitását, ám itt bizonyára a videojátékokon felnőtt fiatalabb korosztályok alkotják a célközönséget.

A fő géniusz nem is lehet más, mint a múzeum névadója, Janus Pannonius, a hozzá kapcsolódó képi illusztrációk a Mantegna-portrétól a székesegyház altemplomában talált maradványaiból rekonstruált fejen át Martyn Ferenc rajzaiig és tovább terjednek. Az első egységben – amely a legkorábbi emberi jelenléttől a máig egy „időszalagon” tömöríti össze az információkat és tárgyakat – látható régészeti anyag természetesen az övénél sokkal régebbi időkre megy vissza (és előre), így például az i. e. V. évezred e területen virágzó lengyeli kultúrájáig. Az ékszerek, kultikus és egyéb edények közt gyönyörű tálat láthatunk a Vučedol-kultúrából, úgy négyezer évvel ezelőttről. A Hallstatt-kultúra nyomaként bárki könnyen hozzágondolhatja a kiállításhoz a Jakab-hegyi földsáncot és a halomsírmezőt. A keltákon át elérünk a római jelenlétig, amikor is az i. sz. IV. század elejére Pannonia Valeria tartomány polgári közigazgatási központjává válik Sopianae, az elődváros. E komoly történettudományi tényt jól kiegészíti a tárgyi leletek közt található római pénzek és apró csont dobókockák köre, amely a tisztes polgárság kockázatvállaló hajlandóságára utal. A Iulius Caesarhoz kötött történelmi szállóige („Alea iacta est”) bizonyára a szerencsejátékos mindennapokból származott.

A történelmi léptékkel mérve gyors római összeomlást követően a népvándorlás korának zűrzavaros és írásos forrásokkal (nem a kiállításon, hanem a történeti valóságban) gyengén adatolt időszaka következik, a tárgyak szépsége itt is lenyűgöző. A honfoglalást követően bő egy évszázaddal Szent István 1009-ben püspökséget alapít a városban, s a székesegyház épp odatelepítése nyilvánvaló összefüggésben van az egykori római nekropolisz épületeivel, míg a keresztény vallásgyakorlás folytonossága erősen vitatott kérdés. A tárgyak közül számomra egy kis fémből készült szépséges Krisztus-szobor emelkedett ki, valamint az a marhalábszárcsont, amelynek üregébe valaki nagyobb mennyiségű ezüstpénzt rejtett el a közelgő veszély elől. A magyar és a városi történelem jelentős jó és rossz fordulópontjai peregnek a szemünk előtt, olyanok, mint a török hódítás, majd a visszafoglalás, a szabad királyi városi rang elnyerése. A tárgyi relikviák közt nemcsak az 1780-as városi pecsétnyomó látható, hanem borotvatartók és bajuszpödrő-tartók (!) is. Megtudjuk, hogy 1870-ben indult a városban a gázvilágítás, három évvel később pedig még kolerajárvány dúlt Pécsett. A kiállítás elején láttuk a dualizmus alatti fejlődés bemutatását, itt most az évszámok sorolása ismét megerősíti ezt: a nemzeti színház, az első múzeum, az 1907-es pécsi országos kiállítás. Vajon hányan gondolták a városban, hogy 1913, a pécsi villamosközlekedés megindításának éve az utolsó békeév lesz? Ezután hosszú a lista a tragikus eseményekről. Az első világháború, a hároméves szerb megszállás. Ellentmondásos tény, hogy a trianoni országvesztés hozadéka Pécs számára az egyetem ide kerülése. A „húsz év fegyverszünet” után jön az újabb világháború, majd 1944-ben a holokauszt – benne annak a fent említett négyezer fős pécsi zsidó lakosságnak a csaknem teljes megsemmisítése. Aztán a második világháborús vereség, a szovjet megszállás, a sváb kitelepítés, a málenkij robot. 1956 és a Mecseki Láthatatlanok ellenállása után már nincsenek hősies elemek kronológiánkban. A huszadik század második felében, miközben tudjuk, hogy az orosz csapatok „ideiglenesen” majd fél évszázadon át itt tartózkodtak, jobbára a kultúra szférájában vannak említésre méltó történések. Ezeknek sorában a Jelenkor folyóirat 1958-as alapítása is helyet kapott, ahogy a pécsi filmszemle, a nyolcvanas évek underground szcénája, aztán húsz éven át a végül hatalmi arroganciával felszámolt POSZT, illetve 2010-ben az Európa Kulturális Fővárosa program Pécsett. Zsong a fejünk, rajzanak a gondolataink. Jól jön ezután a látogatónak, hogy a következőkben termekbe osztva, egy-egy fő korszak, illetve téma letisztultan és koncentráltan kerül terítékre.

Az első tematikus kiállítási egységben Sopianae bemutatása következik, itt Marcus Aurelius a géniusz, akinek ábrázolásai uralják a teret, ami nem is csoda, hiszen a dunaszekcsői (Lugio) bronz portréjának kvalitása kiemelkedő. Az érintőképernyők által nyújtott információk plasztikussá teszik az ismereteket a városról. De nemcsak körültekintő állítások, hanem kérdések is megfogalmazódnak, mint például, hogy miként lett vége a népvándorláskorban a Kárpát-medencei avar birodalomnak. A következő egység a Püspökvárat járja körül, ennek Szent Mór a géniusza, aki az általa írt legenda révén az első magyarországi szerzőként ismeretes. Láthatjuk a pécsi püspökség alapítólevelének későbbi átiratát, a képernyőkön pedig Pécs püspökeit követhetjük végig. Közülük most hadd emeljem ki Berényi Zsigmondot, akinek háromezer kötetes könyvtára Klimó híres bibliotékájának alapjaként szolgált. Szepesy Ignác pedig 1819-ben a püspöki területet megnyitotta a polgárság előtt, és létrehozta a sétányt, ahol ma a szobra áll. És megemlítem még a sorban a rendszerváltás előtti évtizedek püspökét, Cserháti Józsefet, akinek templomfelújító és -építő munkásságára, valamint joviális alakjára az idősebb pécsi polgárok még jól emlékezhetnek. A püspökvári egységben mutatják be röviden a kérészéletű első magyarországi egyetemet (1367) és a Pécsi Missalét, továbbá fogalmat alkothatunk a középkori pécsi polgárosodásról is.

Az ezt követő etap Mohács nevét viseli, géniusza Brodarics István, akinek az 1526-os csata leírását köszönhetjük. Nem csupán a mohácsi csatáról, hanem feltárásának történetéről is sokat megtudunk, egészen a friss, tömegsírokat megmutató megrázó képekig. Hosszan böngészhetjük Lázár deák különleges térképét, a Tabula Hungariae-t, ugyanakkor a mohácsi feltáró, fémkeresős munka keménységéről is (vetített) képet kapunk: hóban, fagyban, sárban is zajlik. A következő géniusz Válaszúti György unitárius prédikátor, a Pécsi Disputa (1588) egyik főszereplője, a terem pedig a török hódoltság időszakát jelképező „Irem kertje” címet kapta. Tanulságos és szomorú tény, hogy a XVI. század első felében Pécs mintegy 5-6 ezer fős lakossága az 1543-as török foglalás után meredeken csökken: az 1579-es esztendőre 1300 főre. Ráadásul népességcsere zajlik le, az eredeti lakosság helyére a balkáni régióból érkeznek különböző népcsoportok. Fontos általános kultúrtörténeti adalék, hogy a kávézás és dohányzás szenvedélyét a törököknek köszönhetjük, s mellette elraktározzuk a várostörténeti információt, hogy Pécsett a hódoltság ideje alatt párhuzamos társadalmak éltek egymás mellett. Gázi Kászim dzsámijának eredetijéről látványos makettet találunk, továbbá humoros játékot a népi vallásosság keveredése területéről. Ibrahim Pecsevi és Evlia Cselebi a két török hősünk, és persze Platón (azaz „Eflátun”) pécsi sírjának legendájáról is értesülhet, aki eddig még nem hallott róla.

A „Főtér” elnevezésű egység géniusza Aidinger János, aki a XIX. század végén két évtizeden át szolgálta Pécset polgármesterként. E rész a török alóli felszabadulást követő lassú fejlődés korszakát mutatja be. Idilli képet mutat Franciscus Foy térképe a XVIII. század közepéről, amikor a Mecsek hiánytalanul erdő borította vidék, a mai városi lankák pedig szőlődombok. Persze, ha mellétesszük, hogy az 1700-as évek elejére Pécsnek alig maradt élő lakosa és ép háza, akkor a bukolikus hangulat elillan. Emberöltők sora, egy bő évszázad múltán, a reformkorban válik a Dél-Dunántúl központjává a város. A tizenkilencedik század közepén a fejlődésnek már számos kézzelfogható eredménye van. Aztán az ekkortájt létesített, József nádor emlékét őrző Nádor Szálló egyik márványasztalkája előtt elmerenghet a látogató (ad notam Siralmas énnéköm, Bornemisza Péter), vajon lesz-e (újra) helye az egykori kultikus, csaknem négy évtizede bezárt kávéházban? Az „O tempora, o mores” jellegű morgásokat elcsendesíti viszont az 1865-ös pécsi kataszteri térkép böngészése, melyre egy nagy méretű érintőképernyős asztal teremt lehetőséget.

A Tettye-völgy vidéke a török előtt a „Malomszeg” névre hallgatott a patakra épült számtalan malom miatt – ez a tematikus egység a pécsi ipar történetéből nyújt ízelítőt. Gyönyörű nagy méretű makett jeleníti meg belső szerkezetével együtt a tettyei papírmalmot, amelyet 1895-ben lebontottak. Az egykori bőrösök, a tabakosok munkáját bemutatandó különböző bőrfajtákat is megtapogathat a látogató, s olyan morbid ábrázolásokat is láthat, amelyeken Szent Bertalan (a védőszentjük) saját lenyúzott bőrét tartja a kezében. A géniusz itt a kesztyűgyáros Hamerli János, az ő és Angster térképen követhető európai vándorlásain túl általában az iparos legények vándorútjairól is tájékozódhatunk. Ha ma a könnyűzene miatt „a magyar Liverpool” nevet viseli a város, akkoriban egy levél tanúsága szerint „a magyar Manchester” elnevezés tűnt helyénvalónak a mecseki kőszén és az iparosodottság miatt. Mindebből következően Pécs alkalmas helyszínnek mutatkozott az 1907-es országos kiállítás megrendezésére, amelyet a jelen kiállítás elbeszélésében a „Tündérváros” fejezet mutat be. Efölött Zsolnay Miklós géniusza lebeg, de mivel a dualista korszak fejlődéséről a legelején már nem kevés szó esett, némi Littke-pezsgőre való sóvárgással a krónikás Móricz Pósalaky bácsiját idézve („Ugorgyunk!”) továbbhalad.

Aztán a következő részben kitágul a kiállítás anyagának virtuális tere, mert a Duna és a dunai (gőz)hajózás lép előtérbe. Az egykori DGT vállalat relikviáitól kezdve a mohácsi kikötő forgalmával is megismerkedhetünk, aztán a sajátos drávai szállítási módból kapunk ízelítőt, a gyalogvontából, amikor a partról gyalogosan kötelekkel vontatják a teherhajókat. Utóbbiból logikusan következik, hogy a szomszédos tematikus egység az Ormánságot tárgyalja. Az ottani református templomok virágornamentikás, festett fakazettás mennyezete széles körben ismert, itt az egyik eredeti darabjával is találkozhat az érdeklődő. Az egykori ártéri gazdálkodás már nem olyan közismert, e néprajzi ismeretek felelevenítését a mára letűnt világról a tablókon, a tárgyi eszközökön, varsákon és hálókon túl például Andrásfalvy Bertalan filmes ismeretterjesztése is segíti. Természetesen nem hiányozhat innen az egykézés társadalmi problémájának, a népességfogyásnak a taglalása sem, amelyre Kodolányi János már a harmincas-negyvenes években ráirányította a közfigyelmet. Ugyancsak rögzítésre méltó a tragikus történelmi fejlemény, az ormánsági gazdáknak az ötvenes években kulákként a Hortobágyra történő kitelepítése, akik a kényszertartózkodás után sem térhettek vissza szülőföldjükre, merthogy az Ormánság a jugoszláv rossz szomszédság miatt a vasfüggöny árnyékában tiltott határsávnak számított.

Máriagyűd adja a következő egység nevét, de a lokalitásból kiindulva itt is sokkal tágasabb összefüggésekre vezeti rá nézőjét a kiállítás, s a történelmi Magyarország barokk búcsújáró helyeit mutató térkép tanulmányozásától kezdve képet kaphatunk a barokk kori vallásosságról, a Mária-kultuszról, nem kevés kegytárgy felvonultatásának segítségével. Utolsó tematikus egységként a „Pécsvárad” címűt vehetjük szemügyre, amelynek egyik fő érdekessége a leányvásárok hagyományának bemutatása. Sok időt eltölthetünk még a baranyai magyar néprajzi csoportok vagy éppen a megye nemzetiségeinek térképe előtt. Külön hangsúlyt kap a területen élő református lakosság, a tárgyi világból pedig szökrönytől a kelengyén át a népi fazekasság termékeiig gazdag anyagot vehetünk szemügyre.

Kedves Olvasó, ki idáig jutottál az olvasásban, a kiállítást, amely hatalmas anyagot mozgat, nem szabad kihagyni, de kisebb adagokban is fogyasztható. A múzeum kerti épületszárnyában és kertjében időközben megnyílt az Irem kertje nevű kávézó, melyet a Nappali emberei működtetnek. A tikkadt látogató – tükétől a turistáig – itt találhat enyhelyet, ha pár órás tanulmányi kirándulását befejezte. A krónikásnak ez némi jegyzeteléssel együtt öt órába telt, de kevesebb időbe is sok-sok szellemi kaland belefér.

(Fotók: Cseri László)