A Havihegyi korpusz története

Orbán György

A nemrég elhunyt Rétfalvi Sándor korábban elmesélte Orbán Györgynek a talán legismertebb műve keletkezését – most Olvasóink is megismerkedhetnek a történettel.


1965-ben vagy ’66-ban fiatalok duhajkodtak a Havihegyen, egyikük – vagányságból? – ledöntötte a szikla csúcsáról a feszületet – kezdi Rétfalvi. A kőkorpusz is összetört. A rossz nyelvek egy később nagyhírű professzorhoz kötötték a huligánkodást, de nem lett büntetőjogi következménye. Sokan mentették, a pártnál is „elsikálták” az ügyet. Maradt a szikla, és a kereszt hiánya.

Cserháti püspök úr megragadta az alkalmat, végigjárta a helyi párt- és állami vezetőket, hogy ez tarthatatlan: új kereszt kell! El is fogadták, bár amikor konkrétabbra fordult az igény, akkor a tanácselnök már arra hivatkozott, hogy a terület a városé, arra nekik kellene engedélyt adniuk. Cserháti megkérdezte, hogy mennyi az ára egy „keresztnyi” területnek. Meglepte az ellenfelet, osztottak-szoroztak, mennyit érhet a szikla csúcsa – végül előálltak egy irreálisan magas árral. Rendben – jött a válasz és lett helye a feszületnek. Aztán persze kiderült, hogy a városnak a Barbakán-kert kellene valójában. Kalász úr, a gazdasági ügyek tudója azon a véleményen volt, hogy a kert inkább teher, akár át is adhatja a püspökség a városnak. Erős gesztus a város felé és bőven ki van fizetve a tettyei keresztállítás.

Cserháti püspök – mivel a régi rommá tört – nemcsak új, de kortárs feszületet szeretett volna. Az akkori „nagyokat” kereste meg, először Somogyi Józsefet, aki amellett, hogy a képzőművészeti főiskola rektora is volt, épp akkor lett a képzőművész szövetség elnöke. Közismert volt, hogy a reformátusok világi vezető tisztét is betöltötte. Elhárította a megtisztelő ajánlatot, hogy „most nem tudja vállalni”. Pátzay Pál is hasonlóan válaszolt, sőt az általa javasolt fiatal Csíkszentmihályi Róbert is.

Rétfalvi Sándor 1964-ben került Pécsre, az akkor alakult művészeti középiskola fiatal tanára volt. Minden előzetes referencia, álló köztéri munka nélkül. Nem is a püspök gondolt rá, hanem Horányi János Lukács volt cisztercita gimnáziumi tanár, aki a havihegyi kápolna papjaként érintett volt a ledöntött feszület ügyében. Akkoriban futott be a fiatal szobrásznak az első köztéri megbízás, egy 220 cm-es fekvő nő, kőből. Egy bérelt garázsban faragott éppen, amikor megállt a ház előtt egy nagy fekete autó, a püspöki titkár Rétfalvi művész urat kereste, hogy a püspök úr hívatja. – Így, koszosan, munkaruhában? – Jártam már maguknál otthon, itt az ing-gatya-öltöny, menjünk! – és mentünk. Mintha az égből pottyant volna oda.

Jártál már a palotában? – kérdezi tőlem Sándor. – Akkor voltam ott először, fel a hatalmas lépcsőházban, aztán a térre néző szárnyon a termek, egyik a másikból nyílik, a végén látszott fény, hogy ott vannak, de ilyen kicsiknek látszottak! Ott ült a püspök és a tanácsadó testülete, ilyen-olyan rangú öreg papok, nagyon fiatal voltam közöttük.

Kiderült, hogy XX. századi munkát kívánnak, bronzból, hogy ne törjön, mint a kő.

Készítettem egy makettet, hát nagy felzúdulás fogadta: tulajdonképpen egy hagyományos korpuszt akartak mégiscsak. Csak a püspök meg Kalász Gyula hallgattak. Baj volt a töviskoszorúval, hogy olyan, mint az ördög szarva, mintha a gonosz telepedett volna rá. Meg miért van pöcse? Erre lehetett mondani, hogy ez még mintázás előtti állapot, de az ördögöt vállaltam, miért ne lehetne belelátni akár azt is? Erre nagy csönd lett, így bocsátottak el. Le is tettem róla, hogy ebből lesz bármi.

Később tudtam meg, hogy két német püspök járt Cserhátinál, meglátták a makettet, lelkesek lettek, el akarták vinni magukkal, meg is fizetik, de kell nekik! Mikor megtudták, hogy az „udvar” akadályozza a megvalósítást, azt tanácsolták, hogy rendeld el, és kész! És tényleg, felgyorsultak az események. Hivatott a püspök, ’69 elején járhattunk, és azt kérdezte, hogy mennyi időre van szükségem, hogy kész legyen. Mondom neki, hogy nem úgy van az, mert a mintázás még csak tőlem függ, de az öntés egy ekkora szobornál évekbe kerül. Tudtam, hogy nyolc évre vállalnak éppen, annyira tele voltak munkával. Az öntödét bízd csak rám! Béreltem egy garázst, ott folyt a mintázás, de gipszben sehogy sem sikerült megoldani az akasztást abban a formában, ahogy a maketten elképzeltem, vagy a csontok, vagy a statika, valami nem stimmelt. Az volt a cél, hogy a test „lebegjen”, váljon el a kereszttől. Jó markos fiatalember volt, akitől a helyet béreltem, segített is, ha valamit egyedül nem bírtam emelni. Ajánlkozott, hogy próbáljuk ki élőben. Fel is állt arra az alig arasznyira megemelt keresztre, és a karjánál fogva úgy függeszkedett, ahogy elképzeltem. Öt perc se kellett, annyira fájt neki, hogy alig tudtam ölben leszedni – de megvolt a pozíció!

Az öntéshez a püspök beöltözött teljes díszbe, sőt Kalász úr is a rangjának megfelelő egyházi ruházatban jött. Persze a mercivel mentünk. Az öntöde vezetője, egy volt ÁVH-s őrnagy fogadott, már vártak minket. A püspök előadta, hogy akkor augusztusban szeretne avatni. Na, de ez nem úgy van, nekünk Prágától Varsóig sorban állnak a megrendeléseink, öntő, illetve szabad kapacitás nincs. A püspök megdicsérte őket, megnyugtató, hogy ilyen jó helyen készül a feszület. Mégis, mennyibe kerül? Mert fizetné. Van egy kis baj, mert dollárban tenné. Helyben. Kérte Kalász úrtól a táskát, és elővett egy köteg, tényleg egy köteg dollárt! Csönd lett, aztán lázas számolás, kaptunk kávét. Került öntő is, visszahívták erre a munkára Raffaelo Vignali mestert, az öntöde korábbi alapító tulajdonosát, vele még jobban is jártunk. Kijött egy szám, azt a püspök kifizette, és mehettünk haza. Ez valamikor 1969 februárjában történt, és augusztusban tényleg avatott a püspök. Az egyezségben benne volt a szállítás és a felállítás is. Valami hiba történt a betonkereszt méretezésével, ezért a két kart nem lehetett közvetlenül a bronzszögekkel rögzíteni a betonba, ahogy eredetileg képzeltem, hanem helyben kellett a betonra rászerkeszteni egy fémpántot. Még jól is mutatott, de a bronz és a vas árt egymásnak, nem egyformán korrodálódnak, most már valamit kezdeni kellene ezzel a problémával.

Sütő úr vezette az öntöde csapatát. Két napra bővült az egynapos munka. A püspök a palotában megaltatta, megvacsoráztatta őket. Sokfelé jártam az országban, meg azon kívül is, de azt, hogy megeshet, hogy egy püspök gondoskodjon vacsoráról, és ellenőrizze, hogy rendben van-e az ágyam, nem hittem volna! – mesélte utána.

Augusztus elején van a templom búcsúja, Havas Boldogasszony. Óriási volt a tömeg, de se a várostól, se a megyétől, se a párttól nem jött senki. Nagy hőség, erős napsütés volt, de amikor a püspök az ünnepi mise után kijött a templomból és megindult a papjaival, ministránsokkal és a tömeggel a háta mögött az új kereszt felé, hirtelen óriási szél támadt, fekete felhők, a püspököt ketten fogták, hogy ne fújja le a szél a szikláról. Aztán, amikor az avatás-felszentelés megtörtént, elült a szél, újra kisütött a nap. Soha nem felejtem el!

Horányi atya szól, hogy este, amikor már túl vagyunk az ünnepségen, jöjjünk vissza. Kiváló ember volt, nagyszerűen főzött, szerette és értett is a zenéhez, jól csellózott. Sánta volt, az egyik lábát húzta. Szóval este visszamentünk, és mikor sötét lett, kigyulladtak a reflektorok, és ott állt teljes kivilágításban a keresztem! Kisült, hogy az atyát megkeresték a közelben lakó munkásőrök – akik tényleg munkások voltak –, hogy ők engedélyt kértek a parancsnokuktól, hogy kihozzák a raktárukból az eszközöket. A havihegyi új feszületet két este munkásőrök világították ki!

 

Lejegyezte
Orbán György
Pécs, 2018. március

(Fotók: Cseri László)

 

2021-07-09 07:00:00