Havasréti József írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

1.

1972. március 27. és 31. között nagyszabású konferenciát rendeztek Pécsen, Janus Pannonius születésének ötszázadik évfordulójára. Visszatekintve erre a tanulságos rendezvényre, láthatjuk, hogy teljesen más körülmények közepette zajlott, mint ahogy az ilyesmi napjainkra szokásossá vált.

Minden másképpen volt, hogy úgy mondjam. 1972 persze nem volt olyan elképzelhetetlenül régen, de ennek meghatározása attól is függ, hogy milyen korszakhatárokat és mérföldköveket találunk vagy nevezünk meg az 1972-es „akkor”, illetve a 2020-as „most” között. Itt csak triviális szempontokra utalnék: gyökeresen eltérő társadalmi-politikai rendszer vette körül a konferenciát; mások voltak a szemléltetés médiumai: nem volt számítógép, projektor, sem Power Point-os illusztrálás, legfeljebb a régimódi írásvetítő. Még éltek és többé-kevésbé aktívak voltak a második világháború előtti irodalomtudomány olyan alakjai, mint Kardos Tibor és Koltay-Kastner Jenő. Teljesen másmilyen volt Pécs is, ahol megrendezték a szóban forgó konferenciát.

 

2.

Az MTA Irodalomtudományi Intézet Reneszánsz-Barokk Kutatócsoportja (rövidebb nevén és a továbbiakban: Rebakucs) 1969 óta szervezi vándorgyűléseit, melyeken megvitatják a szakma legújabb eredményeit. 2019-ben (amikor ismét Pécs városa adott otthont a vándorgyűlésnek) az első konferencia megrendezésének ötvenedik évfordulóján az intézet munkatársai rendszerezték az ezek történetére vonatkozó dokumentumokat, és a körlevelek, meghívók, programok, kiadványok reprodukciói mellé felkerült az intézet weboldalára egy nagyon érdekes fényképgyűjtemény is. Holl Béla 1970-től kezdődően készített felvételeket a Rebakucs-konferenciák eseményeiről és résztvevőiről. Gondos filológushoz illően albumokba rendezte képeit, az intézet honlapján hét ilyen albumot számoltam össze. Holl Béla (1922–1997) piarista szerzetes és ismert régimagyaros kutató volt; tudományos munkásságából itt jelzésszerűen, hogy mégse csupán egy fantom lebegjen az olvasó előtt, a Régi Magyarországi Nyomtatványok, illetve a Régi Magyar Költők Tára sorozat egyes köteteit emelném ki.

 

3.

Miért lehetnek érdekesek számunkra ezek a régi felvételek? Egyrészt nyilvánvalóan szerepet játszik a nosztalgia-faktor: lám milyen érdekes, hogy a mai öregek akkor milyen fiatalok voltak, és a környezet is, amiben mozogtak, milyen szembeszökően más. De felmerülnek ennél fontosabb szempontok is. Ilyen például a tudományos generációk és a korszakváltások kérdése. A gondosan redőzött selyemdrapériával bevont előadói pulpitus mögött ágáló vagy a nézőtér soraiban fegyelmezetten ülő Janus-kutatók a neolatin filológia vagy a tágabban értett régi magyar irodalomtörténet művelésének kiemelkedő képviselői voltak.

A második ezredforduló után a jelenkor, a „mi világunk” végleg elszakadt azon generáció képviselőitől, mely a két világháború között kezdte pályáját. E pályaívek magukon viselték több – nemritkán traumatikus – korszakváltás lenyomatait és törésvonalait. De érdekes látni, hogy a „Janus 500ˮ konferencia egyes résztvevői nemcsak a mi jelenünk perspektívájából nézve álltak valamiféle időszakadék partján, hanem már 1972-ben is. Az idősebb előadók (Kardos Tibor, Koltay-Kastner Jenő, Weöres Sándor, de akár Csorba Győző is) még a háború előtt kezdték pályájukat, és ez a „háború előtt/háború után” differencia, mely a polgári hajdankor és a kommunista jelenkor kettősségét, illetve nemritkán harcát is modellezte, akkoriban igen lényeges körülménynek számított.

Ha a konferencia két „nagy öregjét”, az 1892-ben született Koltay-Kastner Jenőt, illetve az 1908-ban született Kardos Tibort tekintjük, akkor azt láthatjuk – és az ottlévők már akkor ezt láthatták –, hogy jelenlétük nemcsak mementója, hanem valamiféle tanúságtétele is volt annak, hogy mindaz, ami megesett velük a múltban, valóban megtörtént. Életben tartották az emlékezetet, mely nem hűlt ki, nem vált történelemmé: tényleg volt Horthy-korszak, tényleg volt vészkorszak, tényleg volt sztálinizmus, tényleg volt forradalom, még ha egyesek igyekeztek is ebből elfelejteni-kitörölni különféle mozzanatokat.

Kardos vagy Koltay-Kastner sajátos perszonálunió formájában egyaránt képviselték a háború előtti „hivatalos” akadémiai világot és a háború utáni, a marxista államideológiához alkalmazkodó irodalomtudományt. Ehhez egyébként hozzátehetjük azt is, hogy a régi magyar irodalom kutatása a többi irodalomtudományos területhez képest akkoriban viszonylag kevésbé volt átpolitizált, részben túl speciális mivolta, részben a műveléséhez megkövetelt szakismeretek komplexitása, részben filológia-központúsága, részben pedig az iránta megmutatkozó viszonylag csekély „nem-szakmai” érdeklődés miatt. Persze kivételek mindenhol akadtak.

 

4.

Nézhetjük ezt a történetet regionális szempontból is, és érdekes módon nem csupán Pécs és a Dél-Dunántúl mint régió, illetve a domináns centrumként funkcionáló Budapest viszonylatában. Janus – és történelmi kontextusa – jelképpé vált: egyszerre idézi Pécset, Pannóniát, Itáliát, a humanista mozgalmat, valamint azt a szimbolikus egészet, amit Ernst Robert Curtius „az európai irodalom folytonosságaként” méltatott híres könyvében, vagyis, röviden: Európát.

Janus ugyanis – miközben talán legismertebb versének köszönhetően afféle kulturális emblémája lett Pécsnek (mely folyamat önmagában is érdekes elemzés tárgya lehetne) – valóban európai hírű költő volt, részben ragyogó tehetségének, részben pedig annak köszönhetően, hogy az akkori kulturális köznyelven, tehát latinul írta verseit, melyek tökéletesen illeszkedtek a nemzetközi humanizmus és a neolatin költészet kontextusába. Ezért maga a Janus-kutatás is jóval túllépte-túllépi a magyar irodalomtudomány (mint regionális képződmény) határait; a pécsi konferencián is jelen voltak a külföldi kutatók, előadásaik német, olasz, francia nyelven hangzottak el. A regionális problémák és kérdések igen gyakran nyelvi problémák és kérdések is.

Az a körülmény, hogy Janus latin nyelven írt, és minden bizonnyal sokkal inkább volt magától értetődő része az európai humanizmusnak, mint a provinciális magyar világnak, többek közt oda vezetett, hogy külföldön nem feltétlenül tartották magyar szerzőnek. Erre egyébként – Pirnát Antalnak a leuveni egyetemen tartott előadása kapcsán – éppen az 1972-es konferencia idején figyelmeztetett az Irodalomtudományi Intézet folyóirata: „könnyen olyan helyzet alakulhat ki, hogy bizonyos európai vonatkozásban is jelentékeny magyarországi latin írók – például Janus Pannonius vagy Oláh Miklós stb. – mint horvát, szlovák, román vagy osztrák szerzők kerülnek be a köztudatba, azon az alapon, hogy születésük és munkásságuk helye ma ezeknek az államoknak a területéhez kötődik”.

 

5.

Ha a fényképfelvételeken nem is feltétlenül látszik, az 1972-es pécsi konferencián a tér, az idő, a történelem és a kultúra sajátos szimbolikus rétegei keveredtek egymással: az antik Pannonia, az európai középkor és a reneszánsz; a két világháború közötti, a Dunántúl és benne Pécs kulturális státuszát az antik örökségből származtató „pannonizmus”, a szocialista nagyváros akkor jelenideje és így tovább. Noha a szervezők között szinte csak a „futottak még” kategóriában bukkan fel a Pécsi Tanárképző Főiskola (a mai PTE egyik jogelődje), nyilvánvaló, hogy az ünnepi Janus-konferencia Pécsett történő megrendezése jól illeszkedik/illeszkedett az akkor ötödik legnagyobb magyar város reprezentatív képének kialakításába, mely folyamat már a hatvanas években elkezdődött. E reprezentatív képben ma már szinte elképzelhetetlen mértékben játszott szerepet a művészet és a kultúra, mégpedig nemcsak a szocialista korszak vívmányai, hanem például a térség „reneszánsz”, valamint „pannon” öröksége is. Utóbbit illetően: az eddigiekben már többször említett Koltay-Kastner Jenő, a korabeli italianisztika doyenje a két világháború között a pécsi egyetem Pannonia nevű folyóiratának egyik főszerkesztője volt (Kerényi Károly mellett), mely tudományos közleményeivel óhajtotta képviselni-hangsúlyozni ezt az örökséget.

Nem véletlen, hogy a fényképeken egyrészt számos jeles, Pécshez, illetve Janus költészetéhez egyaránt szorosan kötődő alkotó is felbukkan, így például a konferencián is előadó Weöres Sándor vagy a Janus Pannonius-illusztrációit ez alkalommal kiállító Martyn Ferenc. A rendezvény egyik nyitóprogramja pedig a Pécsi Balett előadása volt, mely Janus költészetét választotta inspirációs forrásának. Zene, balett, szobrászat, grafika, irodalom, humanista műveltség: egyértelmű, hogy a konferencia ürügyén a város egyszerre ünnepelte költőjét-költőit, illetve gazdag, vagy legalábbis annak látott irodalmi tradícióit, és voltaképpen – önmagát.

Pécs „európai arca” fordult ekkor a nyilvánosság felé: reneszánsz és humanizmus; egyetemtörténet (előadást tartott Petrovich Ede is, a középkori pécsi egyetem történetének egyik legfontosabb kutatója), zenei, irodalmi, képzőművészeti modernizmus (Pécsi Balett, Weöres Sándor, Csorba Győző, Martyn Ferenc); Itália-kultusz és kulturális diplomácia (valamikor mind Koltay-Kastner, mind Kardos Tibor a Római Magyar Akadémia igazgatójaként tevékenykedett).

Pécs ekkor, 1972-ben is, mint újra és újra a város történetében, kísérletet tett rá, hogy megalkossa ezt az európai arcot. Az 1972-es „Janus 500” konferenciát természetesen még szoboravatással, balettműsorral, Martyn-kiállítással, miegyébbel együttvéve se foghatjuk a 2010-es Európa Kulturális Fővárosa program körüli roppant felhajtáshoz, de intézmény-archeológiai szempontból feltétlenül az előzmények közé sorolható. Mindkét esetben a lokális, a regionális és a nemzetközi jelentőség bizonytalan erőterében egzisztáló város próbálta felmutatni, illetve szorosabbra fonni azokat a (Jan Assmann szavait idézve) „konnektív szálakat”, melyekbe kapaszkodva aktuálissá tehette és jelenkori presztízsének megerősítésére használta fel európai örökségét és múltját.

 

6.

Holl Béla fényképalbumát nézhetjük afféle forgatókönyvként is, pontosabban egy sajátos konferencia-forgatókönyv képi megtestesüléseként. Bizonyos részletek alaposan dokumentálva vannak, másokról csak az írott tudósításokból értesülhetünk. Ha kifejezetten Holl albumára közelítünk, akkor láthatjuk, hogy a fényképek sora Borsos Miklós mára jól ismert, a tanulmányi kirándulások és a pécsi irodalmi séták egyik obligát célpontjává vált Janus-szobrával kezdődik. Borsos munkáját éppen e konferencia alkalmával avatták fel. A következő fényképfelvétel – nem fogok kitérni az összesre – magát a helyszínt mutatja, az akkori jogi egyetem auláját, előtérben a korszak egyik vezető reneszánszkutatójával, a korabeli irodalomtudomány „erős emberével”, Klaniczay Tiborral.

Klaniczay, évtizedeken keresztül a hazai reneszánsz és barokk kutatások irányítója, az Irodalomtudományi Intézet igazgatóhelyettese, majd igazgatója, a Reneszánsz-Barokk Kutatócsoport vezetője természetesen igen sok felvételen felbukkan, nem számoltam össze, de talán a Holl-féle albumokban ő a legtöbbször előforduló személy. Szikár termetének, vállig érő hajának, merész karvalyarcának köszönhetően inkább keltette reneszánsz önkényúr, mintsem holmi könyvmoly benyomását, így vitathatatlanul hálás fotótéma volt. És hát ő volt a főnök, mi tagadás.

Szembetűnő az érdeklődők nagy száma – bizonyára a rendezvény kiemelten és a város felől nézve szinte erőltetetten reprezentatív jellege is hozzájárult ehhez. Ezt követően számos előadó bukkan fel, beszéd közben, vagy kint, az előadói asztalnál várakozva: Kardos, Koltay-Kastner, Bán Imre, V. Kovács Sándor, Jelenits István, Weöres Sándor, Petrovich Ede és így tovább.

Aztán az obligát kirándulás; jelen esetben Szigetvár. A kirándulókra várakozó buszok (mai szemmel nézve ezek a régi farmotoros Ikarusok is sajátos látványt nyújtanak), néhány szigetvári életkép, szigetvári szobrok (Kiss István: Tinódi Lantos Sebestyén; Somogyi József híres Zrínyi Miklós-szobra), és végül a búcsúzás. Az utolsó előtti fényképen a pécsi székesegyház főkapuját látjuk, a felénk ásító kapu mellett tereferélő papok csoportjával, majd Holl Béla nagyon poétikus módon a püspöki levéltár kapuívén áthaladó, a nézőtől mintegy eltávolodó fiatal pár hangulatos fényképével zárja albumát.

 

7.

Mióta az emlékezet kérdése a humán- és a társadalomtudományok egyik legfontosabb kérdésévé vált, egyre több szó esik a különféle archívumoknak az e folyamatban játszott szerepéről. Jelen esetben csak néhány elemi – mondjuk Jacques Derrida archívum-esszéjéhez viszonyítva igen prózainak mondható – összefüggésre szeretnék utalni. Kérdés, hogy mi kerüljön be az archívumokba, kérdés, hogy kik birtokolják az archívumokat, kérdés, hogy kik férhessenek hozzá az archívumokhoz, kérdés, hogy milyen adathordozókra kerüljenek rá az archívumok dokumentumai.

Mondhatnánk: mi köze a fentiekhez Holl Béla fotóalbumának? Azt a válaszlehetőséget el kell utasítanunk, miszerint semmi. Az archívumkutatásban egyfelől léteznek törekvések arra, hogy a világon mindent archívumnak tekintsenek, a reneszánsz toposzgyűjteményektől kezdve az iskolai szívecskés emlékkönyveken keresztül a ma oly divatos scrapbookokig; ezzel szemben ugyancsak nagy erőfeszítések történnek annak érdekében, hogy megakadályozzák az archívum mind divatosabbá váló fogalmának parttalanná válását. A Holl-féle anyag természetesen önmagában is archívum (legalábbis mikroarchívum), hasonlatosan azokhoz a bonbonosdobozok mélyén hányódó régi fényképekhez, melyek végül rendezett formában kerülnek ki a Fortepanra.

Persze Holl Béla fényképalbumai eredeti formájukban is többek voltak efféle véletlenszerű archívumoknál, és nem csupán azért, mert mintegy magukba foglalják és közszemlére állítják saját keletkezéstörténetüket. Összekapcsolja az albumokat és a bennük megőrzött felvételeket az a szakmai network (de mondhatnánk akár szubkultúrát is), mely újra és újra megjelenik a képeken. Az Irodalomtudományi Intézet kezdeményezése, melynek eredményeként dokumentálja és láthatóvá teszi önnön történetét, vagy legalábbis ennek egy résztörténetét, adott esetben a Rebakucs-konferenciák emlékeire koncentrálva, sokféleképpen továbbgondolható adatsorokat és történetszálakat rétegez egymásra.

E rétegek együttesen jelenítik meg egy szakmai közösség történetét, rítusait, jellegzetes alakjait. Ugyanakkor (most nem foglalkozva azzal, hogy Holl Béla felvételei sajátos szociokulturális tanulságok megfogalmazására is alkalmat nyújthatnak) valóban szemléletesen, és éppen alkalmiságuknak köszönhetően, a fotográfus szándékaitól mintegy függetlenedve is dokumentálják azt a törekvést, hogy Pécs és a dunántúli régió Janus költészetét mintegy elrugaszkodási pontnak tekintve valamely jelentőségteljesebb (szimbolikus és valós) egész részévé váljék, hogy valamiképpen túlmutasson-túllépjen önmagán.