A 2010. nyári szám élén kis összeállítás köszöntötte a hetvenéves Tolnai Ottót. Itt jelent meg Esterházy Péter szép írása. Az Esterházynak szóló írások jellegzetes vonása, hogy a köszöntők mintegy akaratlanul is elkezdik imitálni stílusát, általában inkább kevesebb, mint több sikerrel. Esterházy viszont hű marad a stílusához, miközben folyamatosan beengedi Tolnai motívumait, észjárását, gondolkodásmódját. És bár a kézirat megszakad, ahogy már mindkettejük élete is megszakadt, „az irodalom megy tovább”, él tovább.
Ha én lennék Tolnai Ottó – a Tolnai meg én, veszítene–e valaki ezen a cserén? Ő lenne hatvanéves, én meg három, s rajta lenne a nadrágom (Milne nyomán); lényegében ennyit akartam mondani, de azért egy kicsit még folytatom,
– ha én lennék, akkor olyan könnyen írnék születésnapi köszöntőt, nem is könnyen, hanem magától értődőn, úgy, hogy nem is látszana az alkalmiság, mert nála nincs alkalmi írás, mert minden az, minden alkalom az írásra, és minden írásnak van alkalma, van oka, van szükségessége, van legitimitása, eltekintve attól, hogy semminek sincs, volt, de már nincs, a reneszánszban még volt, de már nincs,
– ha én lennék, akkor itt már nem efféle elvi izé, fejtegetés állna, hanem valami konkrétum, nem győznék kicsit mondani, a semmit, egy alma (az enyém és a tied), egy sirálymellcsont, egy golfpálya, egy komlólugas, kecskék, indigókockák, sírfeliratok, szőke fürtök, könyvmakettek, egy öntöttvas kertitörpe (20kg), egy öntöttvas Kossuth (23kg), egy öntöttvas Cupido (2kg),
– és természetesen a történetek, mert ha, akkor teli volnék történetekkel, a fülemből is az folyna, akár a disznózsír, akkor nem kellene Hrabalba bújnom, elég volna magamba (bár az – poétikailag – kétségkívül nem ugyanaz), és csak beszélnék, beszélnék, beszélnék, és az olyan volna, mintha írnék és írnék és írnék (hát ez most is így van), és az olyan volna, mintha beszélnék, majdnem olyan volna, mert ha csupán olyan volna, akkor nem lehetne olyan, ravasz ez a Tolnaiféle olyan volna ,
– de ha, akkor én evvel persze nem foglalkoznék, külön nem foglalkoznék evvel, nem foglalkoznék evvel tematikusan, hanem a történeteim folyamatosan a történeteimről is szólnának, és a történetekről szóló történetek és a nem történetekről szóló történetek közt semmi módon nem tudnánk különbséget tenni, ez is egy történet, ez a semmi mód, az önértelmezés világértelmezés és viszont, és még mindig a sirálymellcsontnál és disznóbőrövnél tartanánk (mellyel kisebb botrányt okoztunk, okoznánk, okoztunk volt, de állítólag a püspök úr azt mondta, hogy egy rutingyónással áthidalható lesz a sóval kivert kaucsuköv esete),
– és így lassacskán világos volna, hogy egy végtelen szöveg egy darabját olvassuk, a szöveg minden porcikájában ott volna ez a végtelen, vagy egy másik képpel ugyanerről, mintha lábjegyzeteket írna, illetőleg írnék egy nagy, ismeretlen szöveghez,
– egy nagy, ismeretlen szöveg vendége volnék (ezt ő úgy fejezi ki, hogy árvacsáth; árvaesti nincs, „Esti árva”, ez a mondat van),
– ha, akkor értenék a tengerhez, magyarként értenék a tengerhez, volnék így raritás, ez már a jugóiságom része volna, jugó volnék Jugó nélkül, általában, ami volnék, az nem volna (ezt másképp úgy lehet mondani, hogy költő volnék, a létezésem költői volna, és mellesleg tudnám, Heidegger mire céloz),
– értenék a képekhez, volna szemem, nagyon értenék hozzájuk, és ez nem civil tudás volna, hanem az írásom tudása is, és értenék a szomszédokhoz, úgy volnék kelet-európai, úgy érteném a provincia minden szögletét, szusszanását, hogy egy pillanatra sem veszélyeztetne a provincializmus és az önsajnálat, régiónk ezen talán legkártékonyabb ikercsillaga, járnék Párizsba, New Yorkba, mintha át Kanizsára, volna ehhez érdeklődésem, szenvedélyem és barátaim (puff, oda az egyeztetés!), volna szemem a világra, közelre, távolra, vagyis volna egy helyem a világban, amit most csak ámulva bámulok, az árvaságnak és otthonosságnak ezt az éles és barátságos keverékét,
– avantgarde volnék, úgy, mintha ehhez lenne hagyományom, de ezt már nem szálazom tovább,
– igen, Istenem, ha én Tolnai Ottó volnék, kötényem is honnan volna.
De nem is Tolnai Ottó szeretnék lenni, ha szerethetnék valami lenni, ami nem vagyok, bár jobb pillanataimban egy kicsit vagyok Tolnai Ottó, dolgozom is rajta, tanulok, tanulom, hanem Tolnai Ottó baráti köre szeretnék lenni, a barátságnak egy fluiduma, folyója, egy mint olyanja, ezt jónak gondolnám, elcsépelt szavammal könnyűnek és fényesnek, még ha most bele is zavarodtam ebbe a képbe, igaz, ha Tolnai Ottó lennék, ennek csak örülnék, ebből a zavarból építkeznék tovább, hisz, emlékszem jól, volna Palicson a félkarú Csápek bácsi műhelyében egy – – – de hiszen nem is Hrabal szól Tolnaiból, hanem a Švejk, illetve Hrabal a Švejk vállán áll (Pepin bácsi), és arra Tolnai, és arra (a kézirat, mint rendesen, itt megszakad; egy születésnap rózsaszínes szédületében ez így hangzik, erre emlékeztet Tolnai: a kézirat megszakad, az irodalom megy tovább) –
