Be a kánonba T. J.: – Alfred Einstein A zenei nagyság című kiváló könyvében arról olvashatunk, hogyan változik korszakonként a felfogásunk arról, ki számít zenei nagyságnak, s a zenei nagyságok panteonjából hogyan tűnnek el, illetve hogyan kerülnek be egyes zeneszerzők. Könyve elején leírja, hogy amikor koncertekre kezdett járni a Zeneakadémiára, akkor ott az aulában a zenei nagyságok tizenkét gipszszobra fogadta: Mozart, Beethoven, Haydn, Mendelssohn, Liszt, Wagner és a többiek, majd eltelt egy-két évtized, s észrevette, hogy Mendelssohn eltűnt, s a helyére került valaki más. Aztán Liszt tűnt el: lassan kicserélődött a gipszszoborcsarnok. Einstein könyve azt vizsgálja, mi az oka annak, hogy valaki be- vagy kikerül a szoborcsarnokból, s mi az oka annak, ha valaki tartósan ott tud maradni. A te kutatásaid az elmúlt években jórészt Jókai Mór regényírásával és fogadtatástörténetével foglalkoztak. Jókai majdhogynem a pályája kezdetétől állandó alakja a magyar irodalom gipszszoborcsarnokának, a magyar irodalmi kánonnak. Milyen eljárások révén kerül be valaki – ezúttal Jókai – a kánonba, s minek köszönhetően tudja megőrizni ott a helyét?
Sz. L.: – Olyan, jórészt a XIX–XX. század fordulóján született szövegeket vizsgáltam, amelyek monografikusan foglalkoztak Jókaival, s az olvasási irányoknak három fő fajtáját láttam e szövegekben: voltak olyanok, amelyek maradéktalanul elfogadták és dicsőítették az életművet, voltak olyanok, amelyek valamilyen nyugati mércéhez mérték Jókai műveit, s úgy látták, így mérlegelve könnyűnek találtatnak, s végül voltak olyan olvasói, akik azon elvek szerint olvasták, ahogyan azt Jókai műveinek elő- és utószavaiban előírta az olvasók számára. Arról, hogy miként került be a kánonba, keveset tudnék mondani, inkább arról tudok, hogyan tud ott maradni, mik a feltételei annak, hogy érinthetetlenül ott álljon e gipszpanteonban. Jókai esetében rendkívül fontos, hogy hatalmas méretű az életmű. Nagyon sok műből, nagyon sok szövegből áll. Sok regény, novellisztika, dráma, sőt lírai alkotások egészítik ki a korpuszt. Ahhoz, hogy valaki bent maradjon, nagyon sokat kell írnia, mert akkor a kritika talán nehezebben képes az egész életművet felszámolni. Olyan nincs, hogy egy életműben, még egy erős kritikus számára is, minden rossz legyen. Mindig marad elég, ami még korpuszt képez. A másik nagyon fontos tényező, hogy ebben az esetben olyan szövegekről van szó, amelyek nagyon sokféleképp olvashatók. Szövegeinek kultikus olvasói, akik maradéktalanul elfogadják azokat, úgy olvassák, mint a Szentírást – bizonyos értelemben azokkal az eljárásokkal is. Ez a dicsőítés mellett létrehoz nagyon érdekes jelentéseket is. A kritikusoknak, azoknak, akik úgy gondolják, hogy a nyugatiakhoz képest ez egy elmaradott, archaikus, kissé érdektelen és jórészt értéktelen szövegvilág, mire kifejtik ezt a kritikát, szintén végig kell olvasniuk a műveket. Nagyon érdekes olvasási mód az, hogy egy nyugati szövegeken iskolázott elme mit tesz ezekkel a szövegekkel. Tehát a kritika is olvassa – kirekeszt belőle, de mire a kirekesztést végrehajtja, érdekes jelentéseket hoz létre. Nem is beszélve azokról, akik Jókai előírásait követik: mintha az volna ezen kísérőszövegek intenciója, hogy e fiktív szövegvilágot olyannak fogadjuk el, amely képes a valóság helyére állni. Tehát az életmű nagy terjedelme lehetővé teszi, hogy sokféle olvasási módnak kínálja fel magát. Jókainál az is fontos, hogy ha őt kiiktatnánk a kánonból, akkor hiátus keletkezne. Ha ő kiiktatódna valami csoda folytán, természetesen fölfedezhetnénk szerzőket ebből a korból, de mégis, az a pánik, hogy hiány keletkezhet az irodalom történetében, nagyon fontos oka annak, hogy Jókai helye elég biztos a kánonban.
T. J.: – Van Jókainak egy kései önéletírása, amelyben arról ír, hogy még egy nagy műre készül: egy honfoglalás kori eposzra. Van néhány műve, amely ezzel a tárggyal foglalkozik, de végül is az opus magnum nem készült el. Az az érzése az embernek, mintha saját korábbi műveit értelmezné e kijelentéssel, s azt próbálná sugallni, hogy a saját regényeihez való viszonya olyan, mint az eposzköltőnek az eposzhoz való viszonya. Ami XIX. századi kontextusban olyasmit jelent, hogy az eposzíró hasonló viszonyban áll önnön közönségével, mint az eposznak a hőse a saját nemzetével, azaz a reprezentánsa: ő az, aki saját magába összegyűjti mindazokat a nemzetkarakterológiai tulajdonságokat, amelyekkel a nemzet rendelkezik – egy személyben hordozója a nemzeti esszenciának. Jókai olyan korszakban lett a kánon része, amely a nemzeti érzéstől mélyen átitatott korszak. Hogyan látod ezt: e ténynek mekkora része van abban, hogy a kánon központi figurájává vált?
Sz. L.: – Kétségtelen, hogy Jókai az első szerzők közé tartozott, akik valóban erősen dolgoztak azon, hogy az image-ük a saját elképzelésük szerint alakuljon ki. Filológiailag is igazolható az eposzhoz való közeli viszonya, mert például a Csataképek novellafüzére konkrétan a Honvédelmi Bizottmánynak abból az ukázából következett, mely bizonyos újságírókat, írókat felkért arra, hogy kövessék figyelemmel az eseményeket, mint egy lehetséges eposznak a kiindulópontjait. Volt tehát ilyen közvetlen indíttatása a pálya korai szakaszában. A későbbiekben is megpróbálta úgy megformálni saját szerzői arcképét, hogy ő a nemzet összes gondolatát hordozza. Úgy gondolom, hogy ma Jókai újraolvasásának az egyik kiindulópontja az lehet, ha nem ilyen módon próbáljuk olvasni. Szövegeinek a felfrissítéséhez éppen az vezethet el, ha nem az össznemzeti bölcsesség letéteményesének tekintjük, hanem valami másnak.
(…)
