Az 1988. szeptemberi számban olvasható írás kötetben a következő évben, a Szépirodalmi Könyvkiadó gondozásában megjelent Évkönyv ben látott napvilágot, melynek nyári (Június Június, július Augusztus Szeptember Október, november Jelenkor ban közölte a szerző. A könyvet Dérczy Péter tette mérlegre 1989 decemberében . Olvasatában „a kötet egy személyiség, egy alkat, egy gondolkodásmód erőteljes dokumentuma, az én felfogásomban regénye. Vagy az önismereté, így is megfogalmazhatom”. Ahogy e részlet vége táján az elbeszélő fogalmaz: „Kiváló képességeim rendíthetetlen tapasztalatokhoz vezettek, tapasztalataimra alapoztam a világ egészéről való tudásomat.”
Augusztus Haloványan zöld, hosszúkás levelekkel tarkított, enyhén keményített, fehér organtin ruhában jött azon az estén a hangversenyre. A vállpántos felsőrész csupaszon hagyta vállát, karját, és nem kis kacérsággal, mellének szépségéből is sokat sejtetett. S hogy e testrészekre vonatkozó kijelentésekből és sejtelmekből álló bújócska még izgalmasabb legyen, majdnem szűkre szabott, rövid bolerót viselt ugyanabból az áttetsző anyagból. A ruha nem volt csúnya, mégsem volt előnyös. Akkoriban jött divatba az abroncsos alsószoknya, és a túlságosan könnyű, keményítéssel megerősített fátyolszerű anyag nem ült rajta elég könnyedén; mintegy idegenek maradtak egymás számára. Baj volt a bőséggel is. Ezek a szoknyák nem lehettek mások, mint eltúlzottan bővek, hiszen legalább három alsószoknyának kellett alájuk férnie; előbb jött egy viszonylag szűk, selyemből, aztán az abroncsok hajlékony íveivel megerősített karton, majd erre egy még bővebben szabott, keményített, csipkével szegélyezett, finom damasztból, hogy bőségével és könnyű anyagával leplezze, enyhítse, lágyítsa az abroncsozást. A csipkével szegélyezett alsószoknyák valamivel hosszabbak voltak a felsőszoknyáknál, s ezáltala csipke fedte a térdet, amit maga a szoknya szabadon hagyott. Azoknak a karcsú nőknek kedvezett ez a divat, akiknek erős és szépen formázott volt a vádlijuk. Karcsú dereka volt ennek a lánynak, szépen formázott vádlija azonban nem volt elég erős. Ha pedig baj van, akkor az egyik kézen fogja a másikat.
Az organtin olyannyira áttetsző anyag, hogy nincsen meg bélelés nélkül. Fehér selyemmel bélelték hát a ruha fölső részét, de a selyem nem volt tán elég rugalmas, vagy a szabása nem került kellő összhangba a ruha szabásával, mindenesetre nem annyira bélelte, hanem inkább kitömte a ruhát, s így aztán a béleletlenül hagyott boleróval fölöttébb kedvezőtlenné sikeredett az összhatás.
Ő sem volt kevésbé elégedetlen velem, mint én vele. Öltözködésemmel egyébként sem tudtam megfelelni a férfias eleganciáról alkotott ideáinak, s ezen az estén, miközben a pálmaházi bejárat előtt egymás felé közeledtünk, különösen bosszús fényeket láttam a szemében. Még nem tudtam, hogy más oka is van a bosszúságra, helyesebben az elégedetlensége csupán használható ürügyet talál. Ha lefejtettük, letéptük, letornáztuk magunkról a ruhákat, akkor soha nem maradt helyünk az ilyen érzésekre, hiszen éppen az egymással való teljes elégedettség töltötte föl a tekintetet; a hiány messzibbre költözött. Most viszont világosdrapp, pepita öltönyt viseltem, holott az ő ízlése és tudása szerint vajszínű vagy fehér vászonból, avagy még kedvezőbb esetben sötétkék vagy ezüstszürke santungból való öltönyt kellett volna viselnem a nyáresti koncerteken. Csakhogy nekem, ezen a tavaszi és kifejezetten délelőtti viseletnek számító öltönyön kívül, nem volt más, évszaknak és alkalomnak megfelelő öltönyöm.
Kedvtelve nézegettem fehér öltönyöket viselő bácsikáimat a háború előttről származó családi képeken, lelkem legmélyéig irigyeltem öltönyeik hanyag gyűrődöttségét, ami nem a szegénységükről, hanem a könnyedségükről árulkodott, de a háború és a sztálinizmus túlságosan megterhelte az idegrendszeremet ahhoz, hogy ilyen öltönyt, vagy akár egy vidám, fehér vászonnadrágot és ehhez illő teniszcipőt kívánjak. Attól pedig, hogy bármilyen selyemre emlékeztető anyagot magamra vegyek, kifejezetten undorodtam volna. Akarva sem válhattam igazi gigerlivé.
Pepita öltönyömhöz fehér panamainget viseltem, mélyzöld nyakkendőt, ugyanilyen színű selyemzoknit, és őzbarna antilopcipőt. Az összeállítás a maga nemében tökéletesnek és választékosnak számíthatott. Nem állíthatom, hogy az öltözködési szabályok nem érdekeltek, illetve amennyiben nem tudtam betartani őket, ne feszélyezett volna a tudásom, ízlésem, és a helyzetem között keletkező egyenlőtlenség. S ha a lányt valamelyest megvetettem e szabályokhoz való görcsös ragaszkodása miatt, akkor megvetésemhez ugyanilyen mértékű, élvezettel teli tisztelet is társult. Egy olyan szabályrendszer elsajátítására neveltek, amely valójában már nem működött. Illetve egy olyan rendszer szétzúzására bújtottak föl, amelynek a szokásokban, az ízlésben és az illemben testet öltő szabályaihoz mégis ragaszkodtunk.
Tiltott volt mindenféle hangoskodás. Kerülni kellett bármiféle föltűnést. A viselkedésben a körültekintő megfontoltság volt a mértékadó, s ennek hiánya legalább annyira illetlennek számított, mint amennyire nevetségesnek a körülményeskedés. A kimondott szónak nem lehetett sértő éle. A durva szavak használata még férfitársaságban sem volt helyénvaló; legfeljebb néhány sikamlósan szellemes célzást tehettünk valami olyasmire, amiről az ember nem beszél. De megvetésre méltónak találtuk a finomkodást, ugyanezen dolgok teljes elhallgatását, avagy érzelmes áthangszerelését. A nyilvános panaszra, a vádaskodásra és a szitkozódásra való hajlam rossz jellemre vallott. Azt az embert neveztük jó társalgónak avagy szellemesnek, aki a gondolatait és az érzéseit oly könnyedén és játékosan tudta megosztani másokkal, mintha azok nem lennének kizárólag a sajátjai, mert el kellett kerülni mindenféle beszédhelyzetet, amelyben a gondolatok és az érzések túl tolakvóvá vagy túlzottan súlyossá válhattak volna. Súlyos a személyes, és a személyes gond igen tolakvó. De a saját gondolatainktól és a saját szavainktól való túlontúl nagy távolságtartást erkölcsileg legalább ennyire elítéltük, mivel az cinikusnak, frivolnak vagy gőgösnek számított. Ügyelni kellett arra is, hogy két ember között minden a kölcsönös megegyezés szerint történjék; ne akarjak tőle többet, mint amennyit ő akarhat tőlem, ne maradjon hely a természetes erőszakomnak, kizárólag olyasmi történjék velünk, amit mindkettőnk akar. Ha neked konveniál. Sokat hangoztatott műszó volt ez. Kérdés formájában hangoztattuk, és arra utaltunk vele, hogy az egymásnak adható tetszésben és kedvtelésben egyensúlyi helyzetre törekszünk és nem fölényre. Az egyensúlyra való törekvés azonban nem kerülhetett ellentmondásba azon meggyőződésünkkel, hogy egyenlők egyáltalán nem vagyunk, hiszen az egyenlőtlenség is el van osztva. Különbözők voltunk a nemünk szerint. Egy férfi például soha nem nyújthatta a kezét egy nőnek, a kéz nyújtása a női előjogok közé tartozott, a nőkre kellett bíznunk, hogy a testi kapcsolatnak ezt a jelét kivel vállalják a nyilvánosság előtt. Ugyanakkor egy férfi soha nem fűzhette a karját egy nő karjába, ezt kizárólag egy nő tehette egy férfival, hiszen a férfinak soha nem volt szabad olyan gyöngének mutatkoznia, hogy egy nőbe karoljon. Rendje volt az előreengedésnek, a felsegítésnek és a lesegítésnek. Mindig a nőé volt az előny, s éppen ezért nem volt szabad nyilvános helyre elsőként belépnie, hiszen nekem kellett előremennem ahhoz, hogy lássam, megfelelő hely-e, ahová ő belép, egyáltalán beléphet-e. Az utcán a szíve oldalán kellett haladnom, szó sem lehetett arról, hogy ne ott kísérjem. A különbözőségünk által parancsolt előzékenységünket nem az ész, nem az életkor, nem a társadalmi állás, hanem a szív oldala szabta meg.
Másfelől különbözők voltunk az életkorunk szerint. Az életidő föltétlen tiszteletet parancsolt, s valaki minél több időt birtokolt, annál nagyobb tisztelet járt neki. Nem arra vágyakoztunk hát, hogy ifjak maradjunk, hanem arra, hogy tisztelettel övezett aggastyánokká és matrónákká érlelődjünk. Olyan egységes egésznek képzeltük el a világot, amelyben minden résznek megvan a maga helye, s az életfeladatunk abban áll, hogy ezt az arányos helyet megtaláljuk; mindez eszesség, ügyesség és állandó erőnlét dolga. Ám senkinek nem lehetnek olyan veleszületett kiváló tulajdonságai, amelyekkel az időben fölhalmozódó tapasztalatokat helyettesíthetné, s ezért övezte tisztelet a magas kort. Amit ő elért, én elérni reméltem. Az éretlennek, a nyersnek, az esztelen ifjonti energiáknak közel sem volt olyan nagy kultuszuk, miként ma. Az ifjúság reményt és szépséget jelentett, de az ifjúi szépség mulandóságáért az érett tapasztalatok bősége kárpótolt, s csupán ez vezethetett az öregkor nyugodt, mindent egybelátó bölcsességéhez. A bölcsesség pedig jobb dolognak számított, mint a szépség. A teste szépségével születik az ember, bölcsessége viszont a lelkének jó gyümölcse. Ezen túl volt aztán a halál. Hamvas ifjúi szépségüket őrizni kizárólag a nők dolga volt, mintha a szépség továbbörökíthetőségének reményét őrizték volna vele, férfinak ilyesmire törekedni a lehető legnagyobb esztelenségnek számított, nevetség tárgyává tette magát az a férfi, aki piperészkedett, kendőzte az orcáját, nem idősebbnek, hanem fiatalabbnak akart kinézni a koránál, fűzőt viselt vagy illatosította magát. A szerelmi regények csúcsán a keményen barázdált arcú, őszülő halántékú férfiúság ábrándképe tündökölt.
És különbözők voltunk a társadalmi állásunk szerint. A befutott karrier, a biztos pozíció azt jelentette, hogy megtaláltam a helyem a világegyetemben. A megtalált hely pedig arra utalt, hogy az összefüggések fölismerésében kiváló képességekkel rendelkezem. Kiváló képességeim rendíthetetlen tapasztalatokhoz vezettek, tapasztalataimra alapoztam a világ egészéről való tudásomat. Akiben kiváló tulajdonságai és rendíthetetlen tapasztalatai ilyen hézagtalanul egybeforogtak, az alkalmasnak bizonyult arra is, hogy másokat, nálánál kisebb képességekkel rendelkezőket átvezessen az életen. Egy ilyen bombabiztos pozíciót háromféleképpen lehetett elérni. Szerencsével vagy szorgalommal, avagy e kettő sajátosan tudatos kombinációjával. Aki pusztán szerencsés volt, az végül is a sors játékszere maradt, aki meg kizárólag szorgalmas, az a karakterének a rabszolgája lett. A szerencsétlen embert sajnáltuk, és könyöradománnyal igyekeztünk pótolni azt, amit a sors ilyen csúnyán megtagadott tőle. A szorgalmas embert ezzel szemben némi szánakozó elnézéssel kezeltük, bár mindenképpen igyekeztünk hasznosítani azokat a módszereket, melyeket fantáziátlanul működő, uralkodó személyiségjegyével kidolgozott. Így aztán azon emberfajta örvendett a legnagyobb tiszteletnek, aki önismeretével föltárta a saját személyiségében rejlő lehetőségeit, a képességeit működtette hát szorgalmasan, s ekként vált a saját szerencséjének a kovácsává. Az ilyen ember a sors és a karakter, az egész és a rész között találta meg a néki rendelt középutat. A komédiák, a tragédiák és a regények azoktól a végletektől rettentették el a műélvezőt, amelyek akadályozták e kiegyensúlyozott közép megtalálásában. Avagy azokat a végletes vágyait elégítették ki a színpad és a betű imaginárius terében, melyeket a saját reális életterében, éppen e középhez való görcsös ragaszkodása miatt, valójában nem elégíthetett ki.
[…]
