Zelk Zoltán első jelenkoros közlése eseményszámba ment 1972 májusában: a lapszám élén olvasható két versét (Emléktelen falak; Fehér) a Bertha Bulcsu által készített interjúk egyik legjobbika követi. A következő megjelenés az 1973 novemberében közölt Irigység a pécsi állandó Csontváry-kiállítás megnyitásáról, melyről a következőket írja a szerző: „igazán most irigylem csak a pécsieket: olyan ajándékot kaptak, amilyennel a világ kevés városa dicsekedhet.”

A hetvenes évek második felében egymást követik a jobbnál jobb Zelk által írt – vagy róla szóló – szövegek: az 1977. májusi – szintén lapszámnyitó – rövid versek (az Apadva áradó irigység, a Zsákmány és a Kérdés), az 1979/11-es szám közlései (köztük a Kicsorbult évszakok című verssel és Az ismeretlen Nagy Lajosról szóló beszélgetéssel a Versről versre-sorozatban) vagy az 1980. májusi szám elején olvasható nagy ívű költemény, az Árnyak.

A Jelenkor különösen nagy figyelmet szentelt Zelk Zoltánnak: életének utolsó öt évében négy különböző kötetéről is jelent meg kritika, emellett 1981-es halálát követően is olvashatók versek tőle a lapban. Az 1983. novemberi szám a Meghalt az Isten és a Mint a szikla című – hetvenes években írt – versekkel kezdődik (utánuk Illés László komoly Zelk-tanulmánya áll), 1984 októberében pedig újabb két költeményt közölt a folyóirat. Emellett kuriózumként Sára Sándor dokumentumfilm-sorozata, a Krónika Zelkről szóló befejező darabjának szöveges lejegyzése olvasható az 1982-es nyári dupla számban.

A költő 1981. áprilisi halála előtt több verset is adott a Jelenkornak. A márciusi szám Bartók Bélára emlékező blokkjában olvasható Találkozás a zeneszerző illékony, bűvös alakját jeleníti meg, a januári szám elején található, Mészöly Miklósról szóló tanulmányokat pedig Az éjszaka csodáiból című költemény követi (a szám első szépirodalmi szövegeként). Utóbbival emlékezünk Zelk Zoltánra. A Weöres Sándor híres versét megidéző cím kevés játékos csodát kínál, annál több sötét látomást. Az égboltra menekülő száműzött királyok fantasztikus alakja hamisítatlan Zelk-motívum, ahogy vers első felének felsorolása és a „Bent”, illetve a „Kint” csodáit összekötő malomkő‒napkelte analógia is. Az álom és az ébrenlét határán billegő (csodás) vers.

Az éjszaka csodáiból

Ébredek surrogásra.
Egy semmise tartja malomkő
forog fejem fölött.
Nem félek és nem is álmélkodom,
megszoktam már az éjszaka csodáit:

A kilincset oly halkan lenyomó
hozzám surranó halottaimat.

A vázában a dérvert júliusi rózsát.

Az óramutatót megszálló perceket,
kiket az éjfél halálra ítélt,
de ők azért is bokáznak az óra
néma arca fölött!

És ez még csak a Bent,
hát mennyi még a Kint,
a Tágasság, ahol minden fűszálon,
minden hópelyhen, minden porszemen
csodák fakadnak!

Mint tegnap éjjel is a patkócsattogás,
mikor az ablakon kinézve, láttam:
fekete lovakon
fekete köpenybe burkolva
vágtat tizenegy száműzött király!

Nagy útjuk volt, el kellett érniök
az égbolt peremét,
hogy lovukról leszállva,
parázsló dombot rakjanak.
(Napkelte! – újjongta, ki úton volt már.
Virrad! – rítta, ki alvatlan fetrengett.)
S ők kantáron vezetve lovukat,
megmenekülve elmerültek
a növekvő pirosban!

(Fotó: fortepan.hu)