Tandori Dezső a hatvanas évek eleji pályakezdésétől egészen 2019-es haláláig állandó szerzője volt a Jelenkornak. A bő fél évszázados kapcsolat jó másfél évtizeden át versközléseket jelentett, köztük például a Még így sem szonettkötet darabjaival (1976/5), illetve A mennyezet és a padló verseivel: „S gyorsan anyám, mert nagyon sietek” (1972/6), Indianapolisi versenypálya (1974/6), Kondor Bélának (1974/7–8). A hetvenes évek közepétől értekezőként is megjelenik a lapban Tandori: Weöres Sándor válogatott kötetéről írt kritikája (1977/4), Móricz Zsigmond tanulmányairól szóló értekezése (1979/7–8) vagy Bertók László költészetéről írt dolgozata (1980/3) egytől egyig kiváló, mély eszmefuttatás. Fontos megemlíteni, hogy Weöres költészete a későbbiekben is termékeny ihletője volt Tandori értekezéseinek: A személyiség belső fénye (1980/10) és A teljesség felől című esszékben (1984/2) a későbbi Weöres-szakirodalom számára fontos megállapítások olvashatók. A nyolcvanas évektől kezdve aztán drámái és prózái is megjelennek a Jelenkorban, lásd a két részletben közölt Köszönj el a rézkilincstől című színművet (1980/7–8; 1980/9) vagy a Hány ember fér négy madárba című elbeszélést (1981/7–8). 1991–1992-ben nagy ívű, kilencrészes esszésorozat olvasható Szabadiskola címen, melyeket további értekező szövegek követnek (például Balla Zsófiáról vagy Kukorelly Endréről), a kétezres évek elején pedig ismét versekkel jelentkezik a szerző. Költészetének egyébként is széles szegmensét találjuk a lapban a képverstől kezdve (1992/12), a leoninusokon át (2008/10) a filozófiai mélységű szójátékon alapuló szövegekig (2013/12). Ezeken felül is számos emlékezetes költeményt olvashatunk a lapban. A 2000. májusi számot nyitó Dal meg cécó vagy a 2001-es évfolyam nyári számának első szövege, a Végképp minden támasz egyaránt kiváló darabok.

A költő Pécshez való viszonyát a 2005/9-es számnak az Európa Kulturális Fővárosa 2010 projekt kapcsán összeállított blokkjában írta meg, a folyóirat ötvenéves évfordulójáról megemlékező számban pedig A Múló Idő Jelenkorában címmel tett közzé ironikus prózaverset (2008/10). A lap pedig hetven- (2008/12), hetvenöt- (2013/12) és nyolcvanéves korában (2018/12) is ünnepi blokkal köszöntötte a szerzőt.

Tandori Dezsőre első jelenkoros közlésével, az 1962/3-as számban megjelent Egyetlen című verssel emlékezünk. Csodás költemény, magáért beszél.

Egyetlen

A hajad érzi legelőször, a
hajad, igen, a hajad, és a szád
érthetné meg csupán. Egy délután kilépsz a
nyitvafelejtett kapun, s a hajadba
mozdulatlan áramlik valami nem-szél,
és mégis, ifjúságod nyers, növényi
antennáit megöblögetve, fúj,
átfúj, pedig tudod, hogy nem a szél, csak
mintha egy ecset nyúlna be a nyitva-
felejtett kapualjba, melegebb
barna színeket kavarva, hogy a
kő hűse szinte jólesik: – a szádban
válik ily gyorsan s mégis oly egészen
tiéddé egy íz, ahogy most parányi
ízekként szétröppenhetsz e tavaszba.

(Fotó: Gál Csaba)