Kormos István kimondottan rövid, de egyenletesen magas minőségű, koncentrált lírai életművet hagyott hátra, melynek csúcsteljesítményeként a Szegény Yorick-ciklust szokás jelölni, benne a ciklus címadó költeményével, továbbá a Ház Normandiában, a Vonszolnak piros delfinek, illetve a Nakonxipánban hull a hó című nagyversekkel. Nem véletlen, hogy a Jelenkor hasábjain megjelent Kormos-értelmezések is előszeretettel kapcsolódnak ezekhez a szövegekhez. Visszafelé haladva: Pomogáts Béla A vasmozsár törője alatt című prózakötetről írt kritikájának a Költő Nakonxipánból címet adta (1983/6), Melczer Tibor Kormos költészetéről szóló tanulmányában a Nakonxipánban hull a hó című verssel foglalkozik a legnagyobb terjedelemben (1980/9), Lator László és Domokos Mátyás a Versről versre-sorozatban a Vonszolnak piros delfinekről tett közzé emlékezetes beszélgetést (1980/1), Csorba Győző a költő halálára írt versében szegény Yorickkal azonosítja Kormost (1977/12), Csukás Istvánnak A halál és a halhatatlanság között című rövid elemzése pedig a Ház Normandiábanról szól – a „remekműről”, ahogy fogalmaz (1976/10). Ez utóbbi szám Kormos Istvánról szóló blokkjában találjuk Bertha Bulcsu remek interjúját, Pomogáts Béla esszéjét, illetve az Egy rákvadászat emlékére címet viselő lapszámnyitó költeményt is. Egy hónappal később pedig épp Kormos István írt köszöntést Csorba Győző részére Csorba Győző és városa címmel (1976/11).

Látható tehát, hogy a – gyermekeknek szóló műveket leszámítva – keveset publikáló költő jó kapcsolatot ápolt a Jelenkorral, amely komoly figyelmet szentelt neki. Halálát követően Csorba Győzőn kívül Weöres Sándor verssel, Fodor András pedig nekrológgal búcsúzott tőle a lap hasábjain – utóbbi szövegben a következő olvasható: „Isten-adta tehetség! Amihez nyúlt, költészetté lett a kezében. Személyiségében, gesztusaiban, hangjában is ott örvénylett a dolgo­kat átrendező, alakító varázslat. Költő volt akkor is, amikor csaknem egy évtize­den át nem írt, nem publikált lírai verset.” A Szegény Yorick-ciklus darabjai közül a Jelenkor 1970/10-es számában látott napvilágot három költemény is: a Tél Normandiában, a Farkasvadászat és A fánk-ujjú asszony. Kormos Istvánra a Farkasvadászattal emlékezünk, melyből kiderül, hogy mit érthetett Fodor András „a dolgo­kat átrendező, alakító varázslaton”. Széles regiszterskálán mozgó, mélyen ironikus költeményről van szó, mely nem adja könnyen magát az értelmezésnek, ugyanakkor verstani formakultúrájának és meghökkentő asszociációinak köszönhetően zsigeri versélménnyé válik. Egy nagy költészet kevésbé idézett, ám annál erősebb darabja.

Farkasvadászat

mondtad farkas-vadászni elmész Szibériába
északra ott a farkas falkában vándorol
közébük fegyvereddel! három is felkalimpál!
föccsen a hóra vérük! hó-vér maszatot innál!
a farkasbőrt teríted az én ágyam elé
mert hideg kőre lépek s trüszkölvén tüsszögök
húsát indiánkéssel szétszabdalod sasoknak
lenyúzott körmeit busterkeaton kapja meg

aztán asztalhoz ültél rajzolni repülőt
két boeing két sirály lebegett zöld egedben
kisszéked felborult néztél valahova
anyád kezét szivaccsal eltoltad homlokodtól
futott álmodban csizmád havon farkas után
futó csizmád nyoma havon madár nyoma

(Fotó: Csigó László)