Kukorelly Endre első jelenkoros közlése óta leginkább szépíróként van jelen a lap hasábjain. A versek és a prózai szövegek mellett néhány értekező igényű írásával találkozhatunk, továbbá drámával, levelezéssel, riporttal és naplóval is. Színes műfaji skála, összetéveszthetetlen szerzői hang. Ez a fajta hang áthágja a műnemi határokat: „Kukorelly prózaformáiban köztudottan sok a lírai, versszerű elem (egyes vélemények szerint ha prózát ír, akkor is verset ír), verseinek pedig igen jellemző vonása az epikum” – írja Harkai Vass Éva a TündérVölgy avagy Az emberi szív rejtelmeiről szóló kritikájában. Nehéz vitatkozni az állítással, akár a szerteágazó témájú – apa, szerelmek, katonaság stb. – regényről van szó, akár a költői pályához sorolt könyvekről. Az emlékezés kitüntetett szerepe, a beszélt nyelv törmelékeinek felhasználása, az élőszóban elkövetett hibák tematizálása, a kifejezés folyamatos pontosítása és az irodalmi hagyomány tudatos megidézése (legyen szó a romantika pátoszáról vagy az avantgárd formabontásáról) visszatérő elemei a Kukorelly-életműnek. Egészen sajátos, ahogyan a szerzői stílus – a kortárs irodalmi gyakorlattól némileg eltérően – a Samunadrág gyerekverseiben is képes érvényesülni.

Kukorelly Endre alább olvasható verse, a Ne pirkadjon, ne legyen pirkadat a Jelenkor 1988/4-es számában jelent meg. Benne szépen megfigyelhető a töredezett beszédmód és az irodalmi hagyománnyal való játék: a hajnali pirkadat klasszikus toposza a három- és egysoros versszakok váltakozásában jelenik meg, ráadásul a negyedik sortól kezdve tízes szótagú formában (szabályos metrumszerkezet nélkül). A napkelte képi ábrázolása („Rózsa habzás”; „ezüst hab”; „bíborfénnyel”) tovább erősíti a szépségközpontú, esztétista tradíció megidézését, ám az ismétlés és a fokozás alakzatainak halmozása ironikus módon készíti elő a vers működésére is rájátszó szövegzárlatot. „A / csillogásod legyen áldás nekünk.” közhelye a „Nem félni. Csak nem érni el oda.” sorban ér véget, ami nem csupán a hajnalra utal, hanem a versben távolságtartóan megidézett – ám mindvégig Kukorelly Endre sajátos mondatszerkezeteiben szóló – költészeti hagyományra is.

Ne pirkadjon, ne legyen pirkadat

Csak odáig ne juss el. Azt, ne, azt
a hirtelen, éles csíkot ne érd el.
Kék szappanhab, hajnali tárna.

Rózsa habzás. Ne legyen, ne engedd.

Vakít. Még ki lehet kászálódni
innen. Ragyog, ezüst hab, ezüstös
tekintet. Elomlik bíborfénnyel.

Ő lopja be a titkos lelkeket.

Elönti. Elborít. Túlságosan
is sok, a csüggedt lelket. Ne félj. Nem
köd, hajnal, nem mert mennyire itt van.

Mennyi ideje, hány éve is már.

Mennyi ideig is tart majd. Ez a
zsák, sűrű szövet hajnal. Félelem
és feloszlás. Éjszaka, ne tűnj el.

Te éjszaka, és titokzatos éj.

És áradat. Az ilyen érzelmek
elsodornak. Ne tűnj el égbolt. A
csillogásod legyen áldás nekünk.

Nem félni. Csak nem érni el oda.

(Fotó: Szilágyi Lenke)