Mandzsúriától Londonig

Halasi Zoltán, Görföl Balázs

Áprilisi számunkban újabb részlet jelent meg Halasi Zoltán 1688 címmel készülő prózájából ‒ ennek apropóján kérdeztük a szerzőt.

Halasi Zoltán írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

Az utóbbi időben megjelent műveid és fordításaid szokatlan műfajúak vagy igazi kuriózumok: többek között írtál útinapló formájú verseskötetet és hazafias revüt, lefordítottad Elfriede Jelinek Donald Trumpot a középpontba állító, prózai tagolású darabját és az első szír verset. Honnan van benned ez a vonzalom a nem megszokott műformák és különleges szövegek iránt?

Azt hiszem, mindenevő vagyok. Kulturálisan legalábbis. Illetve azzá lettem. Ez nagy elmozdulás és forradalom a személyes életemben. Elitista posztnyugatosként kezdtem a pályát, a műfajhierarchiában legfelül az alanyi líra, a filozofikus nyelvezet, a kiérlelt klasszikus dikció foglalt helyet. Ez egy darabig elműködött, de a valóság lassan kisétált a költői póz alól, csak a konzervatív talapzat maradt. Közben elkezdtem könyvismertetőket írni, nem annyira a mai irodalomról, inkább a klasszikusokról, kiállítások kapcsán, és ezekben a cikkekben fokozatosan átértékeltem a romantikus költészeti hagyományhoz, a nagy elődökhöz (Arany, Ady, Szabó Lőrinc etc.) fűződő viszonyomat. Emellett a művelődéstörténet legkülönfélébb jelenségeiről (építészet, mitológia, könyvtörténet, művészettörténet) szóló könyveket recenzeáltam. Csakhogy ez messze több volt puszta könyvismertetésnél. Utólag úgy látom, ezekben az években, ezeken a könyveken keresztül építettem fel azt a holisztikus érdeklődést, majd gondolkodást, ami először a holokauszt-könyvemben keresett magának szokatlan műformákat, elsősorban a társadalomtudományok (szociológia, folklór, medicina stb.) felé tolva el az irodalom határait. A „mindenevőségembe” besegített az osztrák írónővel, Elfriede Jelinekkel való találkozás is. Jelinek a hétköznapi „műformák” (hírek, reklámok, internetes közösségi fórumok hangja) popkulturális fogyasztója, felhasználója, egészen szuverén látásmóddal és nyelvezettel. Tőle főleg bátorságot merítettem ahhoz, hogy a nyelvhasználatban és a formaválasztásban ne riadjak vissza a szokatlantól, hogy merjek szabad lenni a műfajok közti átjárásban.

Tehát az új és rendhagyó iránti vonzalmam az írói praxisomban alakult ki, és hozzásegített  ahhoz, hogy folyamatosan reformáljam a művészi gondolkodásomat, és mindig adekvát formát keressek valamilyen engem érdeklő tartalomhoz.

 

Az 1688 munkacímmel készülő könyved szintén rendhagyó műnek ígérkezik. Két részlete is megjelent a Jelenkorban, az egyik a gelugok, a tibeti buddhista közösség világába kalauzol, a másik helyszíne a cári birodalom, ahol a tajgán egy coboly és egy prémvadász (?) „párbeszéde” zajlik. A címet kézenfekvő évszámként felfogni: ebben az évben foglalták vissza a keresztény seregek Nándorfehérvárt a törököktől, vagy ekkor zajlott Angliában az úgynevezett dicsőséges forradalom. Miért épp 1688? S milyen további helyszínekre, világokra számíthat az olvasó?

Nem fogod elhinni. Egy véletlen jelölte ki ezt az évet. Konkrétan a felháborodásom. Megtudtam ugyanis, hogy jeles hazánkfia, Thököly Imre 1688 októberében Északnyugat-Bulgáriában, török zsoldban álló (zömmel magyar) profi seregével levert egy törökellenes bolgár népfelkelést. Ez olyan meglepő hír volt, hogy utánamentem. És ahogy egyre jobban belesüppedtem előbb a balkáni, majd az akkori európai politika ingoványába, mint a mocsár a rátévedőt, úgy húzott le magához a korszak világa. Előbb a „jószomszédság” következményei, a szinte mindenütt jelen levő háborús konfliktusok, ezek determinisztikus összekapcsolódásai nyűgözték le a figyelmemet. Eleinte azt hittem, ezt majd röviden el tudom intézni egy elbeszélésnyi repetitív szöveggel, de akkor kiderült, hogy az egyes közösségek kulturális önrésze mint a háború átszínezője legalább olyan érdekes, mint maga a hadviselés, és ez a kép azóta egyre eszkalálódik. Mandzsúriától Londonig egy széles sávon haladok, halad a történet, persze le-föl ugrál a glóbuszon, így került bele például Szibéria, de így fog belekerülni a mogul India is. A Jelenkorban közölt A csapda című fejezet „dialógusának” két szereplője valóban a szibériai coboly és a prémvadászatban igencsak érdekelt kereskedelem szelleme. Valójában ez az akkor halálraítélt (újabban tömegesen tenyésztett) állatfaj belső monológja, vitája az őt áruvá változtató emberi szemlélettel.

 

 

A két jelenkoros részletben szembetűnő a megszólalásmód sokfélesége. A tibeti részben szerepel legenda, imádság, krónika, és egy helyi jós-isten is szóhoz jut, a tajga-fejezetben is erőteljes a beszéd költőisége, a belső rímek, a szójátékok, a váratlan asszociációk. Hogyan alakítod ki a fejezetek beszédmódját? Vagy mennyire írja önmagát a szöveg?

Mindig is „formalista” voltam, szerettem a játékot például a versformákkal, igaz, nem öncélúan, hanem valahogy úgy, hogy a forma mintegy életre, esztétikai létre segítse a tartalmat, a tartalmakat. És persze van a játékban, ami az egésznek a lényege, valami távolító gesztus is. Litániát, himnuszt, szerelmi könyörgést, különösen vert helyzetben, nem szoktak játékosan közölni. A játék azt is jelenti, hogy az anyag hagyja magát formálni, illetve azt is jelenti, hogy az anyag is szabad kezet kap a formálás közben, mintegy munkatárssá lép elő. Röviden: sosem tudom, hogy abból, amit elkezdek, mi lesz, hiszen a fejemben sokkal több van, mint ami végül bekerül a szövegbe, ugyanakkor pont az nincs a fejemben, ami a szöveg önformáló törekvése, hiszen az csak menet közben lép működésbe. Fogjuk egymás kezét, a szöveg és én, és időnként jól megcsavarjuk.

Kaleidoszkópszerű teljességre és színességre törekszem. A háborúkra fókuszálva vagy azok ürügyén. És ebbe az irányzékba már szinte minden és mindenki belefér. A növény- és állatvilág, a hitvilág, az istenek, a gazdaság, a társadalmi szerkezet. Egyébként bármi és bárki beszélhet nálam, a cél a kollektív gyilkolászás, területrablás, a természetet és embert egyaránt könyörtelenül kizsigerelő társadalmak normálisnak látszó, valójában abszurd voltának pillanatképszerű felvillantása. De hangsúlyozom: ez játékosság, irónia és szózene nélkül nem megy.

 

Széles ismeretanyag jelenik meg az 1688-ban: a tibeti vallástörténettől a cári kereskedelmi rendszeren át a kisragadozók prémfeldolgozásáig rengeteg esemény, tárgy, népcsoport, szokás, eljárás felsorakozik. A költői képzelet mintha kéz a kézben járna a művelődéstörténettel. Milyen kutatómunka társul az íráshoz?

Iszonyú mennyiségű szöveget olvasok, főleg a neten, művelődéstörténetet, természettörténetet, társadalomtörténetet, gazdaságtörténetet, evolúciós biológiát, geológiát stb. Sokáig tart az anyaggyűjtés, ekkor alakul ki a dologról a belső képem. Amíg nincs a kezemben az anyag, addig formálni sem tudom, kifolyik az ujjaim közül. Ugyanakkor ez a roppant ismeretanyag nem az enyém, ezt csak kölcsönveszem azoktól az értelmiségiektől, akik hozzám hasonló módon igyekeznek valamit megérteni a világból, és nem az hajtja őket, mint a politika aktorait, hogy minél nagyobbat markoljanak maguknak belőle, nem válogatva az eszközökben és az önigazolásokban. Amit a társadalom- és természettudósoktól kapok, azt igyekszem zenei módon átkomponálni, beleszőni egy olyan „művilágba”, ami talán összerántja a szétesőt, megvilágítja a homályban maradót, közel hozza a távolit. 1688 – megfigyelésem szerint – két korszak, a középkor és a modernitás határán mozog az időben, ennek az egyébként máig ható összeütközéseit hordozza magában, és ennyiben, remélem, jó mintavételt és reprezentatív üzenetet is hordoz a mai olvasó számára.

 

 

2022-04-19 18:00:00