„Ami megbocsáthatóvá teszi a szörnyűségét”

Műhelybeszélgetés Kiss Judit Ágnessel

Kiss Judit Ágnes, Fekete Richárd

Kiss Judit Ágnest a márciusi számban megjelent Mind-mind alusznak a dombon című verséről kérdeztük.

Kiss Judit Ágnes írásai a Jelenkor folyóiratban>

 

2014-ben közöltél utoljára a Jelenkorban, előtte pedig 2007-ben. Nyugtass meg, hogy nem kell újabb 7–8 évet várni a következő jelenkoros versre…

Te jó ég, ezt én egyáltalán nem vettem észre! Kevés verset írok, és hajlamos vagyok oda küldeni, ahol kifejezetten kérnek. A Jelenkor nélkülem is nagyon magas színvonalú lapszámokat jelentet meg. Még mindig bennem van, hogy amit írok, elég jó lesz-e oda. Másrészt látom, mekkora anyagtorlódás van egy-egy lapnál. Az ÉS-be például évente egy verset küldök. Ha a Jelenkor szívesen fogadja az írásaimat, akkor azért igyekszem ezt a 78 évet lerövidíteni.
 

Megnyugodtam, közelítsünk a vershez. Az első kötetedtől kezdve előszeretettel írsz balladaformát. A Mind-mind alusznak a dombon ráadásul halálvers, számomra automatikusan megidézi a Nagy Testamentumot. Honnan ered a ballada iránti vonzódásod?

Egyrészt szeretem Villont. A Testamentumokat is, de főleg a balladáit. Meg persze Faludy átköltéseit. Szeretem a középkorban a szent és a profán magától értetődő összemosódását. A refrén, a jó halálért való ima is a középkorból való: „gere curam mei finis” – „őrizz, hogy jó véget érjek” például a Dies irae-ben. Másrészt a balladaforma a költő szempontjából elég barátságos. A hosszúsága megfelelő teret ad egy téma kirajzolására, a rímei szabadon variálhatók, a 1011-es jambus kényelmes, a refrén segíti a strukturálást, az ajánlás pedig lehetőséget nyújt egy másik szempont, értelmezés felvillantására. Valóban, most, ahogy végiggondolom, több fontos versem is balladaformában született.

A cím és a retorika A dombra utal Edgar Lee Masterstől, melynek fordítója, Gergely Ágnes jegyzi a talán legismertebb magyar nyelvű átiratot, a Rekviem egy évszázadért című költeményt. A versed keletkezése érdekel: mennyiben szolgált kiindulópontként Masters, illetve Gergely Ágnes szövege?

A fejemben zsongott Villontól a Ballada a tűnt idők asszonyairól („Hol van már a tavalyi hó?”), Apollinaire-től A megsebzett galamb és a szökőkút és persze Mastertől A Spoon River-i holtak, sőt Gergely Ágnes verse is. Egyiket sem olvastam újra, csak most, hogy ezt kérdezed. Együtt hatottak rám – hiába, óriások vállán állunk. Közös mindegyikben a kérdés, amit az életben maradtak feltesznek, amikor azzal szembesülnek, hogy „Valaki itt volt és itt volt, / aztán egyszer csak eltűnt, / és most makacsul nincs” – ahogy Szymborska (és a fordító, Csordás Gábor) fogalmazza a Macska az üres lakásban című versben.
 

A vers fel is sorolja azokat, akik „makacsul nincsenek”, a francia nevek ráadásul tág asszociációs kört hordoznak. Etienne-ről először Zola Germinalja ugrott be, a Françoise névről pedig automatikusan François Villon jutott eszembe, nyilván a forma miatt. Ennek persze nemcsak a név írásmódja mond ellent, hanem az is, hogy a versbéli karakterek egyidősek, ötven körül járnak. Hogyan kerültek be a nevek a versbe? Valós személyekről van szó?

Valós személyek mind, akiknek valamilyen módon lefordítottam a nevét. Nem akartam sem felismerhetővé tenni őket, sem a mai Magyarországot ennyire megidézni, az idegen nevekkel inkább eltávolítani szerettem volna, ami fájóan közeli. A nevek franciás hangzása nekem Apollinaire versét visszhangozza, ahogyan a forma Villont, a retorika pedig – ahogy említetted – Masterst és fordítóját, Gergely Ágnest. A versben felbukkanó személyek mind a kortársaim, „akik még élhetnének”. Egy nemzedék, akiket meghatároznak a történelmi-társadalmi változások, amelyeken át a mába sodródtunk. Halt meg kortársam gyerekkoromban – az felfoghatatlan volt. Húszas–harmincas éveimben is volt, akit elvesztettem, és emlékszem, hogy menekültem a „de velem ez nem történhet meg” érzése mögé. Most mindnyájunkban rezonál, hogy „velem is megtörténhet”, hiszen egy járvány után vagyunk. És ez a korosztály az, aki még bőven az élet közepében van, mégis egyre inkább szembesül a halandóságával. Épp a minap mondta egy barátom – egy generációval idősebb –, mennyire elrémíti, hogy abba a korba ért, mikor egy halálesetre már azt mondják: hát igen, hetven fölött…
 

Az idő más értelemben is fontos motívuma a versnek, amely nagy utat jár be: a nyolcvanas évek első felében kezdődik, Brezsnyev 1982-es halálával, majd a rendszerváltáson és annak politikai következményein keresztül az ezredfordulón át egészen a Covidig tart, miközben a beszélő vele egykorú halottakat idéz meg. A zárlatban aztán egy leheletnyit személyesebbé válik a refrén is, a „mindnyájunknak” kifejezést a „nekünk” váltja. Nagy tévedés alanyi számvetésként tekinteni a versre?

Dehogy tévedés! A versben felsoroltak a kortársaim, a haláluk óhatatlanul szembesít a saját sorsommal. Nem tudom, mennyi van még hátra. A kortársak halála egy kicsit az enyém is. Azok mentek el mellőlem, akiknek a rendszerváltás meghatározó, személyiségformáló élmény volt. Akik még vastagon benne éltek a Kádár-korban, de ahhoz elég fiatalok voltak, hogy az új, kapitalista – esetleg demokratikus – világrendbe is bele tudjanak nőni. Az idősebbeknek ez utóbbi már nehezebben sikerült. A fiatalabbaknak pedig az első demokratikusan választott magyar miniszterelnök halála már csak annyi, hogy a Kacsamesék váratlanul megszakadt. Az én generációm ez a kétéltű.

Annyiféle módon meghalhatunk, betegség, baleset – és a háború is újra teret követel magának Európa történelmében. Az utóbbi hetekben ez zaklat fel a legjobban. Sokszor félek, én szeretnék sokáig élni. Kisgyerekem van, szeretném felnevelni. Minden kortársam halálhírére végigszaladt bennem, hogy istenem, ez akár én is lehetnék. Ha viszont sokáig élek, akkor meg az öregedéssel kell szembenéznem, ez artikulálódik a következő, készülő kötetemben.
 

Nemcsak a számvető jelleg ragadott meg, erős közéleti mondandóval is bír a vers. A „hogy minden párt szakad és szétszakít, / hogy új szöveggel ugyanaz az ének?” sorpár a szocializmus politikai hagyatékának folytonossága mellett a megosztott magyarországi közéletről tudósít, a Françoise karakteréhez kötött maszkhordás pedig szintén időszerű téma, de a legaktuálisabb talán Mattieu figurája. A tanítás közben elhunyt tanárról nehéz nem a pedagógussztrájkra gondolni, a szöveget ráadásul aznap küldted a Jelenkornak, amikor a pedagógus-szakszervezetek bejelentették a január 31-i sztrájkot. Remélem, nem érted félre, de ebben a roppant fegyelmezett versben érzékelek némi közéleti indulatot is. Vagy túlolvasom?

Már hogy olvasnád túl? Iszonyatos indulat van bennem, és iszonyatos erővel fegyelmezem magam, hogy ez ne robbanjon be szűretlenül egy-egy szövegbe. Egyszer felrobbant egy kotyogós kávéfőzőm, persze a frissen festett konyhában. Az alumínium több darabra szakadt, mindent beborított a barna lé, de maradt az edényben is, és az rettenetes volt, ihatatlan, tele zaccal. A bennem levő indulat is csak pusztítás lenne, és közben félő, hogy fogyaszthatatlanná tenné a verset. Nem akarok közéleti szerző lenni, egyre több versbe türemkedik bele mégis, mert nem valami absztrakció a közélet, hanem húsba vágó, a mindennapjaimat érintő tényező. Tanárként, szülőként, nőként – egyáltalán emberként. Egyetlen kormány nem invesztált komolyan az oktatásba és az egészségügybe, épp ezért egyik sem hiteles a számomra. Mindenütt ott a korrupció, közben a közbeszéd rémisztően durva, és egy-egy családi összejövetelen is kerülni kell a legtöbb témát. Vírushívő és -tagadó, oltott és oltatlan, kormánypárti és ellenzéki acsarog és fröcsög egymásra, pedig „ellenségünkkel is közösebb sors köt össze, / mint azután majd bárkivel” – nahát, ez a vers is ott lehetett a mélyben, nagy kedvencem a Kortársak Szabó Lőrinctől.
 

A sorsközösség gondolata a beszédmóddal is kapcsolatban van: a refrénen kívül Evangeline karaktere is tartalmazza az ima mozzanatát, az ajánlásként értelmezhető zárlatban pedig a versbeszélő túlvilághite is kirajzolódik („Nem tűntek el, csak hamarabb indultak / oda, hová mindenki egyszer elmegy”). Ezzel együtt kerüli a versbeszéd a keresztény gyászdal sirató, érzelemdús jellegét, kizárólag a strófazáró sorok használnak felszólító módot. Miért döntöttél a távolságtartóbb dikció mellett?

Éppen ezért. A sirató, érzelemdús jelleget akartam kerülni. A keresztény szemlélet szerint ráadásul erősebbnek kellene lennie a mennyországban való hitnek, az újratalálkozás bizonyosságának. Bennem csak a vágy, a remény van meg. Annak a reménye, hogy ebben a mulandóságban van valami jó, amit egyszer majd – talán a halálon túl – megértek, mert nem lehet, hogy Isten így kicsellózott velünk. Mert egy szerető Istenben való hit nélkül vagy a szeretetben mint istenben való hit nélkül nem tudnám elviselni a világot. A verseim – témáik ellenére – amúgy sem felelnek meg a vallásos költemény követelményeinek. Minden ideológia tönkreteszi a költészetet, a Pegazus nem igavonó – szoktam volt mondani a kreatív írás óráimon. A halállal kapcsolatban mégsem tudok nem arról beszélni, amit muszáj hinnem, amiben muszáj bíznom: hogy nem végleges. Hogy van valami, ami megbocsáthatóvá teszi a szörnyűségét.
 

„Hová lettek, akikkel együtt éltük / az évezred utolsó éveit? / George, kivel, azt hiszem, utáltuk egymást, / én a megdönthetetlen érveit” – a kezedhez szelídült 10–11-es jambus keresztrímeit csak itt engeded el a versben. A magam részéről nagyon szeretem, ha valaki egy-egy szöveghelyen direkt lazít a kötött formán, ugyanakkor mindig feltételezek valamilyen funkciót is. Tippem van, de nyilván jobban érdekel a te szempontod…

Én is szeretem, amikor egy versmondat kicsit erősebb a formánál vagy a rímnél, ha az ember egyébként erősen fogja, tudja tartani mindkettőt. Itt is fontosabb volt, hogy ezt a négy sort pont így írjam le, mint az, hogy a rímeket megtartsam. Talán nem véletlen tényleg: az egyetlen, akit úgy gyászolok, hogy évtizedekig nem kedveltük egymást, az George. Az utolsó találkozásunkkor viszont jót beszélgettünk, eltűntek a fenntartások – legalábbis belőlem. Épp ezért zaklatott fel a halálhíre. Talán ez az ambivalens viszony árulja el magát ebben a négy sornyi viszonylagos szabályszegésben.
 

Igen, erre gondoltam. Végül a folytatásról kérdeznélek: a tavalyi Szlalomot megelőzően viszonylag nagyobb szünetet tartottál a felnőtteknek szóló verskötetek terén, miközben folyamatosan jelennek meg a gyerekkönyveid. Mondtad viszont, hogy a következő verseskötet az öregedésről is fog szólni…

Az utolsó klasszikus értelemben vett verseskötetem 2012-ben jelent meg. Utána még a félig lírai, félig drámai Négyszög, aztán gyerekversek, utána pedig sokáig inkább próza – két regény. Ennek könyvpiaci okai is voltak (kiadót váltottam, többször is), de valamivel tényleg kevesebb verset írtam. És mivel lett közben egy gyerekem, egyre több mesét. Az év versei szerkesztője szembesített vele pár éve, hogy bármennyire szeretne tőlem szöveget az antológiába, nem nagyon van miből válogatnia. Azóta kicsit jobban odafigyelek, hogy ne hanyagoljam el a verset a rengeteg megírandó feladat közt. A Szlalom elég vaskosra sikerült, több mint kilencven verssel, akár két kötet is kitelne belőle, és már formálódik a következő A vén fegyverkovácsné plasztikai sebészhez fordul címmel. Tessék, már megint Villon!

 

(Fotó: Kovács Kata)

2022-03-22 10:00:00