Mi jut eszedbe, ha azt hallod, Jelenkor folyóirat?

Széchenyi tér 17. I. emelet, a szerkesztőségbe nyíló ajtó felett érkezéskor és távozáskor megszólaló harang. Szederkényi Ervin hiányzó ujjperce.
 

Hogyan kerültél kapcsolatba a lappal, és milyenek voltak az első emlékeid, benyomásaid?

Ezt a 60. évfordulós számba megírtam: Szederkényi Ervin hívott, amikor a pécsi Irodalomtudományi Tanszékre kerültem 1982 őszén, ahol ő kortárs irodalmat tanított. Az első kritikáim után – nem azokkal összefüggésben – egy egész rovatot is rám bízott: a „Pécsi színházi esték” keretében szemléztem a pécsi nemzeti prózai bemutatóit. Ami a benyomásokat illeti: az érintkezés a lappal személyes találkozások formájában zajlott, gépirat leadás, újabb írásokra történő felkérés. Maradandó emlékeim az irodalmi estek után a szerkesztőségben zajló „afterpartyk”, ahol rendre előkerült a vacak versek dossziéja, amelyből többnyire Ervin olvasott fel, és mindannyian dőltünk a röhögéstől.

Mi az, ami miatt szerinted fontos lenne, hogy a Jelenkor irodalmi folyóiratként megünnepelhesse a 100. születésnapját is?

Öt évig szerkesztettem egy pécsi folyóiratot, amelyik már nyolc éve megszűnt. Talán emiatt is illúziónak tartom, hogy lesz százéves Jelenkor. Ha nem lesz is, az alapítás/indulás 100. évfordulóját persze akkor is meg lehet majd ünnepelni, ha lesz ki által és kinek. Most azonban más időket élünk, olyat, amely ezeket a sorokat juttatja eszembe:

„s mi borzadozva kérdezzük, mi lesz még,
honnan uszulnak ránk uj ordas eszmék,
fő-e uj méreg, mely közénk hatol -
meddig lesz hely, hol fölolvashatol?...”