Nádor Katalin édesanyja mellett – aki Budapesten Pécsi József fotóművész tanítványaként tette le a mestervizsgát – ismerkedett meg a fényképész szakmával Bonyhádon. (Édesapjának, Nádor Jánosnak, a Magyar Királyi Honvédség egykori ezredesének családtagjai számára 1948 után az egyedüli megélhetési és tanulási lehetőségként a fényképezés kínálkozott.) A bonyhádi tanulóéveket követően 1961-től az 1990-es évekig dolgozott a Janus Pannonius Múzeumban. Munkássága munkaköri feladatain túl a fényképezés történetének és gyakorlatának szinte minden ágát megjeleníti, a különböző múzeumi eseményeket – kiállítás-megnyitókat, leletmentéseket, terepmunkákat vagy műterem-látogatásokat – narratív fényképsorozatokon megörökítő riportfotóktól a szakmai igényesség öntudatával és alázatos szerénységgel készített műtárgyfotókig, illetve mindezek inspirációjából, valamint a Pécsi Műhely tagjaival való alkotótársi kapcsolatból született absztrakt fotóművészeti kísérletekig.

Nádor Katalin fényképei – André Malraux teóriájának jegyében – a pécsi múzeum képzeletbeli múzeumát hozták létre. 1970-ben Pécsett, majd 1971-ben Budapesten, a Magyar Nemzeti Múzeum kupolacsarnokában nyílt kiállítása „Évezredek plasztikái” címmel. Ezek a fotók a képzőművészet, a régészet és a néprajz alkotásait – a művek anyagszerűségét és a részletek árnyalatainak plasztikai hatását hangsúlyozva a szobrászat esztétikumával – a fekete-fehér fényképezés egynemű közegében egységesítik fiktív stílustörténeti képmúzeummá.

A Pécsi Műhely tagjaival az 1970-es években közvetlen munkakapcsolatban volt, s számos performansz, fotóakció és konceptuális mű fényképes dokumentációja Nádor Katalin nevéhez fűződik. Ficzek Ferenc Léptékváltása, Halász Károly Privát adása vagy Pinczehelyi Sándor Sarló és kalapácsa az ő fotóinak nézőpontjából látszik, s innen került át az alkotók révén a műalkotás kontextusába. 1973-ban a Pécsi Műhellyel ő is részt vett a magyar neoavantgárd demonstratív bemutatkozásán, a balatonboglári kápolnatárlaton, melyet később politikai akciónak minősítve államilag betiltottak. Balatonbogláron a kiállítások rendezésének eseményfotói és a műtárgyfotók mellett saját absztrakt, Moholy-Nagy és Gyarmathy Tihamér inspirálta, de egyéni technikával létrehozott fotóművészeti alkotásaival mint kiállító művész is szerepelt. Ezeket a műveit – minden művészi allűr, „lidérces messze fény” nélkül – múzeumi munkája melléktermékének, kikapcsolódásként folytatott, szabadidős elfoglaltságnak tekintette, ezért is nevezte összefoglaló névvel „Játékoknak”, mintegy munka és művészet viszonyát is játékosan értelmezve. Pepecselések ezek a képek a fénykép művészi lehetőségeivel, ugyanazzal a koncentrált, ráérős figyelemmel megalkotva, mellyel fotóin egy-egy múzeumi műtárgy optimális láthatóságát is rögzítette. (S itt e sorok írója immár az emlékezés derűjével gondol azokra a hosszadalmas műtárgyfotózásokra az 1980-as évek végén, melyeken tárgymozgató gyűjteménykezelőként vett részt akkor cseppet sem ugyanazzal a nyugalommal, mint a legjobb nézőpontot próbálgató, a lámpákat, a megvilágítást állítgató, „izgatott türelmű” Nádor Katalin, a fotográfus.) Mert, hogy Kata egyike volt azoknak, akiknek a múzeum még nemcsak egy munkahely volt, hanem teljes, az egész személyiségét jellemző életforma, s ez a szabadidejét is meghatározta. Műtárgyfotóinak és művészi fotóinak, munkát és szabadidőt nem polarizáló viszonya illusztrálja ezt az „idejétmúlt” mentalitást, melynél – Lewis Mumford szerint – a szabadidő valamikor nem a munkától való szabadságot jelentette, ahogy mai kultúránk értelmezi, hanem a munkán „belüli” – a munka örömteli felelősségében rejlő – szabadságot.

Nádor Kata, nyugodj békében!

Anghy András

(A Janus Pannonius Múzeum Nádor Katalin emléke előtt tisztelegve a közeljövőben több, az életművet különböző összefüggésekben bemutató kiállítást tervez. Fotók: Janus Pannonius Múzeum.)