– Először legyünk talán tényszerűek – mondaná a professzor. Ha még élne.

Bauer Miklós 1929. december 8-án született Pápán. Nagyapjának egykoron kávémérése volt a városban, ahol „tengerentúli matériából, tengerentúli modorban szolgáltatták ki a kávét”. Édesapja hét év katonaság, négy év frontszolgálat után trafikjogot kapott. Ő maga elemi iskoláit Pápán végezte, és ott járt gimnáziumba is, a bencésekhez. Érettségi után fölvették az Orvostudományi Egyetemre, így került Pécsre. Kezdetben az élettan érdekelte, harmadéves korától az Élettani Intézetben volt demonstrátor, sőt, végzés után is ott maradt. Utóbb mégis a Fül-orr-gégeklinikán kötött ki, mert érdekelte a hallás fiziológiája. Végigjárta a szamárlétrát, két év alatt gyakornokból tanársegéd lett, majd 1962-ben adjunktus. 1968-ban kandidált, egy évre rá nevezték ki docensnek, és 1974-től húsz esztendőn át volt tanszékvezető egyetemi tanár. 1999 óta professzor emeritus. Példátlan módon, az egyetem történetében egyedüliként három alkalommal választották a POTE rektorává.

Kutatási területei: a belső hallójárat sebészete, a hallásjavító műtétek új útjai. Nagydoktori disszertációját utóbbi témában védte meg, még 1989-ben. Magyarországon ő vezette be a Pearson-féle gégeműtétet. Hajlott koráig a szétvált hallócsontok összeragasztásának lehetséges módszereivel foglalkozott. Több mint száz tudományos közlemény szerzőjeként is számon tartottuk. Nevéhez hallgatói jegyzet is fűződött. Volt elnöke a Magyar Fül-orr-gége Orvosok Egyesületének, szerkesztőbizottsági tagja a Clinical Otolaryngology című angol szaklapnak, tagja a Magyar Tudományos Akadémia Orvosi Akusztikai Szakbizottságának. A Magyar Fül-orr-gégészeti Társaság legmagasabb elismerését, a Cseresznyés-emlékérmet 1987-ben, a Pro Universitate aranyérmet 1992-ben, a Magyar Köztársasági Érdemrend (polgári tagozat) tiszti keresztjét 1998-ban kapta meg. Rendkívül szellemes embernek ismerte szinte mindenki, társaságában sosem lehetett unatkozni. Ugyanakkor kollégái mesélik, hogy a munkában nem tűrt semmiféle lazítást, igen komoly fegyelmet követelt, és nem ment a szomszédba pár határozott szóért, dörgedelemért, ha valamivel vagy valakivel szemben elégedetlenkedett.

És akkor egy rövid C-vágány, a személyes szál.

Nem szerettem Bauer Miklóst.

Kifejezetten imádtam.

Mainapság sokkal inkább a tévéből meg a netről nézzük az életet, semmint hogy az életből néznénk a tévét vagy a világháló híreit. Innen visszatekintve tehát szinte elképzelhetetlen, hogy hány és hány hosszú estét beszélgettünk át. Pontosabban... Inkább a felnőttek között folyt a diszkusszió, én jobbára csak ücsörögtem, és próbáltam megérteni legalább, hogy miről lehet szó. Azt mindenesetre megtanultam, hogy az ember beszélget, hogy az ember vitatkozik is néha. Megtanultam, hogy az ember néha egyetért, néha távolról sem ért egyet, de mindenkor megérteni próbál.

Miklós apám barátja volt, aki a tanításomban élen járt… Nem tudom, meg tudja-e mondani Önök közül bárki, bármikor, ahogy mondani szokás, álmából fölébresztve is, hogy mi a dioptria? Nos, apa barátja nem engedte, hogy ne tudjam tényleg mindig, kapásból, hogy a méterben kifejezett gyújtótávolság reciprok értéke az.

Miközben mi az iskolában még a Kincskereső kisködmön nyomorromantikáját nyúztuk, ő Balzacot, Zolát olvastatott, nem mellesleg Sütő Andrást, és fölhívta a figyelmemet rá, hogy az irodalom mi is, és mire is való tulajdonképpen. Hogy élnünk kell vele, még ha olykor visszaélünk is vele. Hogy kenyér nélkül legfeljebb éhen hal az ember. De művészetek nélkül lealjasul.

Aztán ott voltak azok az esték, amikor elővette a héthúros gitárját. Hogy miért volt héthúros, ne kérdezzék! Ám megismertem a hangszeres játék, az éneklés, a közös éneklés semmihez sem fogható örömét. Ő tette föl az első lemezt Beniamino Giglitől, és még a soroltaknál is sokkal fontosabb dolgokat tudtam meg tőle. Legfőképpen azt, hogy a barátság nemcsak, és nem elsősorban este hattól hajnali kettőig tart, hanem azon túl, sőt, még azon is túl.

Az utolsó években anyám helyetteseként vele, a feleségével, Vóna Idával és apummal négyesben bridzseltünk. Tudom, tudom, kit érdekel, persze. De ha volt baráti társaságuk, biztos megértik, hogy nincs kedvem a kártyajátékhoz többé.

A Jelenkorban az azóta ötvennél több interjút számláló Tudósportrék sorozatot vele indítottuk, úgy huszonegynehány éve. Gondolva, hogy jaj, Istenem, csak ne bukjunk meg elsőre! De vele nem lehetett megbukni. Nála, ahogy a hallgatóitól tudom, annál inkább.

Pécs díszpolgára volt, ha nem ismerték, el kell hinniük nekem, hogy egészen kivételes ember.

Tegyék meg, kérem, hogy megjegyzik a nevét: Bauer Miklósnak hívták.

(Fotó: Méhes Károly)