(ami színház) A Jelenkor júniusi számának fókuszában hosszú évtizedek óta, a Pécsi Országos Találkozó 2001-es indulásától kezdve a színház állt. A POSZT megszűnése következtében mostanra inkább e szokás lassú elmúlásának sajnálatos rögzítése kezd hagyománnyá válni. A folyóirat azonban igyekszik továbbra is őrizni valamit az elmúlt évtizedek júniusi számainak színházi tematikájából. Idén Jánossy Lajos Itt élet című drámáját közöljük mellékletben. A szöveg a szerző 2023-ban megjelent Örök hely és mindenhol idő című regényéből készült, és Máté Gábor nagy sikerrel állította színpadra a budapesti Katona József Színházban – olyannyira, hogy idén elnyerte a Kortárs Magyar Dráma-díjat is. A dráma egy orvoscsaládba született tengődő humánértelmiségi alászállását követi nyomon a Kádár-korszak és a rendszerváltás körüli emlékeibe. Széles és rendkívül plasztikus társadalmi-történeti tabló bontakozik ki, annak kibékíthetetlen, egymás mellett létező igazságaival, hazugságaival és öncsalásaival együtt. A másik színházi tematikájú írásunk P. Müller Péter tanulmányértékű kritikája Parti Nagy Lajos Mauzóleum című drámakötetéről. A kritika a kötet hat színdarabjának műfaji, regiszterbeli és intertextuális sokszínűségét villantja fel az olvasónak, emellett éleslátóan részletezi a drámákban szereplő kisszerű karakterek, zavarodott, tétova közemberek ábrázolásának sajátosságait, valamint e szövegeket átfogó – a leendő Parti Nagy-filológia figyelmébe ajánlott – motivikus hálót is.

(és ami nem) A színházi összeállítás hiányát két különleges, képzőművészeti tanulmánnyal igyekszünk enyhíteni. Várkonyi György a magyar avantgárd képzőművészet és építészet jelentős figurája, Molnár Farkas levelezésének eddig lappangó darabjait felhasználva filológiai igényességgel rekonstruálja a művész szerepét a négyzet konstruktivista szimbólumának történetében. A tanulmány ugyan megválaszolja a kérdést, de egy ajánlóban – az olvasói rátalálások biztosítása érdekében – maradjon csak homályban, hogy Molnár, aki önmagát a négyzet atyjaként aposztrofálja, valójában utódja, őse, rokona vagy ismerőse a geometriai alakzatnak. Molnár Farkas szintén szerepet kap Szeredi Merse Pál tanulmányában is, ugyanakkor nála csupán epizodista; tanulmánya középpontjában Kassák Lajos és a Ma nemzetközi kapcsolatai állnak. Szeredi a különböző nemzetiségű avantgárd csoportosulások és művészek közötti kulturális cserefolyamatokat mutatja be két egymás mellé helyezett esettanulmányon keresztül: egyikben a jugoszláviai Zenit és Út folyóirat, másikban a spanyol avantgárd Kassákhoz és köréhez kötődő szálait bontja ki. E két tanulmányhoz képmelléklet is társul.

(na de kezdjük elölről) A lapszámot Lackfi János verse nyitja, amely Chaplin A diktátor című filmjének egyik borbély-jelenetét idézi meg. „Úgy írni verset, ahogy Chaplin borotvál” – kezdődik a szöveg, számos önreflexív mozzanat után pedig eljutunk annak kérdéséig, hogy mikor lehet elégedett saját versével a költő. Lackfi visszafogottan szelíd választ ad rá, a vers sikerét a megszokottságból való kimozdításban találja meg, amikor a vers nem okoz mást, csak „egy mély sóhajtást, / fejvakarást / álmatlan éjszakán forgolódást, / töprengő homlokráncot, pár / leharcolt neuront”. Nos, a lapszám jó néhány költőjének verse megfelel ennek a kritériumnak. Nagy Márta Júlia költeményeiben például az érzékletes, sejtelmes természeti képek burjánzása válik emlékezetessé, Makáry Sebestyén versei pedig az elmúlás fájdalmán is átsegítő könnyed játékosságukkal tűnnek ki.

(magányosok klubja) A lapszám további szépirodalmi szövegeinek egy részében az egyedülléttel való szembesülés tapasztalata jelentkezik. Poós Zoltán versében egy magányos férfi álom és ébrenlét közötti néhány pillanatát merevíti ki. A hálószoba egyes kacatjainak leírása mozgalmasabb, örömtelibb múltat jeleznek, a vers jelenét azonban mégis a temető melankolikus képei szövik át. Toroczkay András versében szintén éles ellentét húzódik a múlt és jelen között: a versbeszélő a régi családi képeket nézegetve ismer rá egy fiatalságot ígérő és eseménydús, mondhatni idilli múltra. A képeken szereplő ismerősök és ismeretlenek, barátok és családtagok jó kedélyű alakjait azonban már csak a fényképek őrzik, a nosztalgikus emlékezés, az elmúlás édes-bús regisztrálása végül az édesapától búcsúzó megkapó gyászverssé formálódik. Danyi Gábor fordításában a lengyel költő, Urszula Honek verseit közöljük, amelyek a szerző egy közeli barátnője elvesztésével, illetve az elmúlással való szembenézés kísértetiességével vetnek számot hétköznapi, fájdalmasan őszinte hangon.

A prózarovat darabjai között Keresztury Tibor újabb szövegmutatvánnyal jelentkezik Mint az állat munkacímű regényéből. A mostani részlet főszereplője egy szebb napokat is megélt hetvenéves geológus, aki felesége halála után az erdőbe kijárva egy különleges, madárszerű természeti lénnyel társalog. Keresztury prózájában a hétköznapi rögvalóságot, a mai politikai aktorok cinizmusát, valamint egy bigott és keserű házasság tapasztalatát ötvözi már-már varázslatosnak is tekinthető elemekkel. Antal Balázs elbeszélésének fókuszában szintén egy magára maradt, zárkózott, éppen átutazóban levő férfit találunk. A történet lassan bontakozik ki, ám a közlekedési szabályok kényszeres és akkurátus követése a főszereplő részéről, valamint a szűkszavú, sejtelmes párbeszédek egy feldolgozatlan, tragikus baleset homályos emlékei felé mutatnak. Az előbb említett írások szinte antitézise Margetin István lendületes prózája, amelyben egy férfi éppen a magányosság leküzdése érdekében dönt úgy, hogy barátnője után költözik át Brazíliába. Az elbeszélés humorosan sokkoló szituációk felvillantásával mutatja be a kulturális akklimatizáció kalandos folyamatát.

(háborúk és birodalmak) A szépirodalmi szövegek másik kiemelt csoportja a háborús helyzetek és az embertelenség irodalmi megjelenítésének kérdéseivel hozhatók összefüggésbe. Simon Márton például egyik versében a keserű tapasztalatokkal végződő Trump–Zelenszkij-találkozó elhíresült mondatát idézi meg: This is Going to be Great Television. Simon verseinek az válik etikai-poétikai problémájává, hogy az információkkal való elárasztás és a gátlástalan népszerűség-hajhászás korában miképp lehet hitelesen beszélni a háborúról. E probléma megoldásának formátumos kísérleteivel találkozhatnak az olvasók; egyszersmind megbizonyosodhatnak arról az egyébként igen ritka kvalitásról is, hogy egy mindig éppen révben lévő költészet képes újra és újra túllépni a saját árnyékain.

Ralf Rothmann Az álmatlanok szállodája című felkavaró novellája az embertelenség és a kulturáltság összefüggéseire világít rá. A Tatár Sándor fordításában megjelent írás egyik főszereplője Vaszilij Mihajlovics Blohin, aki a sztálini tisztogatásokban való részvétele nyomán egymaga több tízezer ember kivégzéséért felelős. A cselekmény szerint egy nap az általa becsült író, Iszaak Babel kerül az úgynevezett „munkadarabok” közé. E két személyben kivégző és kivégzendő, író és olvasó találkozik a horrorisztikus szálloda alagsorában. Elgondolkodtató, hogy Rothmann novellája vagy Örkény egypercese, az In memoriam Dr. K. H. G. tűnik-e pesszimistábbnak. Míg utóbbi azt sugallja, hogy egy embertelen világban nincs helye a kultúrának, előbbiben egy olvasott és kulturált ember végzi hideglelős természetességgel a napi gyilkolást.

Krzysztof Czyżewski Élni lélekszakadva című esszéje (Csordás Gábor fordításában) Viktorija Amelina ukrán írónak állít emléket. Amelina Ukrajna Oroszország általi lerohanását követően a háborús bűnöket dokumentáló csapat tagjaként tért vissza a régióba, ahol 2023-ban egy bombatámadás következtében elhunyt. Czyżewski megrázó írásában egy kivételes erkölcsi iránytűvel és példamutató igazságérzettel rendelkező, eltökélt nő portréját rajzolja meg. A lapszám másik esszéjét Takáts József a júniusban 75. születésnapját ünneplő Szilágyi Ákosnak ajánlja. Az esszé Dosztojevszkij 1880-as moszkvai Puskin-ünnepségen tartott, nagy hatástörténettel bíró beszédének retorikáját és kontextusát tárja fel. A beszédet Takáts az „összebékítések szövegeként” jellemzi. Egyfelől baráti kéznyújtás volt az író vetélytársának, Turgenyevnek. Másfelől a vallási, politikai és irodalmi beszédmódok vegyítésével Dosztojevszkij kivételes „bűvészmutatványt” hajtott végre: a birodalmi terjeszkedés ideológiáját az orosz egyetemes küldetés eszméjébe rejtve képes volt – még ha csak egy pillanatra is – egyesíteni az addig egymással szemben álló szlavofilek és nyugatosok csoportjait.

(kritikák) Takáts József nem csak szerzőként szerepel, a legutóbbi, Másik mitológia című, 19. századi irodalommal foglalkozó tanulmánykötetéről Owaimer Oliver ír részletesen, aki a kötet főbb összefüggéseinek ismertetésén túlmenően megfontolásra érdemes megfigyelésekkel és hozzászólásokkal gazdagítja Takáts irodalomtörténet-írással kapcsolatos módszertani vélekedéseinek recepcióját. A kritikarovatot egyébként Bedecs László írása nyitja Fekete Vince Gyönyörű apokalipszis című verseskötetéről. Bedecs „a halálfélelem és -elfogadás jelentős költőjeként” méltatja Fekete Vincét, új kötetéből pedig az emberi viszonyok működésének pontos és érzékletes bemutatását, illetve a tematikai és érzelmi rétegzettséget emeli ki. Györffy Miklós gondosan követi végig Horváth Viktor A Júdás-terv című regényének különös fordulatokkal teli cselekményét, kiemelve a könyv politikai szatíraként való olvashatóságának erényeit, ugyanakkor jelzi azokat a pontokat is, amikor a humor és a cselekményvezetés olykor öncélú túlzások felé hajlik.

Van miből választani tehát az olvasóknak. Szerkesztőként én csak abban bízom, Önöknek is legalább olyan revelatív élményt fog nyújtani egy-egy szöveg, mint amit nekem nyújtottak.