„A könny elmossa a betűt” – írta Domonkos István, barátja és költőtársa novemberi halálára megrendült kis feljegyzésében Tolnai Ottó. Ez a rövid írása olvasható a Jelenkor új lapszámának élén, amikor immár az ő halálára emlékezünk. A barát ikonikus Kormányeltörésben című verséből vett „menekült király” motívumára (és Balassa Péter Domonkos-esszéjére) utalva kiáltja: „Éljen a Király! Éljen a Király!” Hogy „lőjenek sort!”, az neki is kijárna. Még ha nem is királyként gondolok és emlékezem rá. Inkább úgy, mint aki ezt a mondatot írja: „Csak most értettem meg, miért igézett meg ott akkor az a partvis a szerzetes kezében a templomfal előtt”. Ez Tolnai hasonlíthatatlan képessége, ahogy a „semmis” dologtól megigézve ír, ahogy azokból teremt világokat. Számomra ez is afféle ex nihilo teremtés, épp ahogy Csokonai soraiból ismerjük. És nem szűnő csodálattal olvasom majd tovább azután is, hogy az embert, aki ezeket írta, már nem ölelhetem meg többé, és nem hívhatom fel kézirat miatt vagy csak azért, hogy halljam a hangját.

Ladányi István, Villányi László és Forgách András versekkel, Mikola Gyöngyi Az utolsó levél Tolnai Ottónak című írásával búcsúzik. Takáts József a Szelíd varázsló, míg Radics Viktória Nélküle is vele címmel emlékezik rá. Balázs Attila pedig egy rendhagyó interjút készített Várady Tiborral, az Új Symposion egykori meghatározó alakjával a lap működéséről és Tolnai Ottó szerepéről. Gyönyörű és méltó írások mind, több is közülük a palicsi temetőben való találkozásunkból született, ahol sokan voltunk április 4-én. Így működik tovább az irodalmi masinéria.

A májusi lapszám szépirodalmi rovatában a továbbiakban Terék Anna verse következik, nem véletlenül. Hiszen az ő munkássága is abból a magyar irodalmat összetéveszthetetlen színekkel gazdagító vajdasági irodalomból nőtt ki, amelynek Tolnai az emblematikus figurája. Az Európáról való leszakadás és a jugoszláviai háborúk máig pusztító hatásának jelentős verse az Európából semmit sem látni: „Mondták, a temető mögött / egy gödör éhes szája tátong, / abba lőtték bele az embereket, / mindig másokat. / Mondták, hullottak a testek, / bele a Dunába, / bele a Neretvába, / gyomrában mérget / vitt a folyó. / Boszniában a föld alatt / alszik egy város”. A rovatot ugyancsak nem véletlenül a szintén vajdasági író, Danyi Zoltán Az írás helyzete című műhelyesszéje zárja. Ő is visszalép az időben a jugoszláviai gyerekkorába, amikor az ünnepélyeken „időről időre felsorakoztattak minket, úgynevezett pionírokat különböző helyeken, tornatermekben, iskolaudvarokon vagy a népkertben, ilyenkor sötétkék nadrágot, fehér inget, a nyakunkban piros kendőt kellett viselnünk, és aztán jöttek a beszédek”. Majd a korábban köztudottan rózsákkal foglalkozó szerző eljut ahhoz a meglátáshoz, hogy a magyarországi embereket talán „gyökérsokk” érte. „Ez történt a háború alatt is, mintha a talaj megváltozott volna alattunk, többé már nem az életet adó, tápláló talaj volt, hanem úgy éltünk, mint akik alatt a földet kicserélték valami pusztító, terméketlen anyagra, és ezt a cserét a mai napig nem sikerült kihevernünk.” Ezt látta Szerbiában, és az utóbbi időben Magyarországon is.

A szépirodalmi rovat további publikációiként a versek közt a kilencvenegyedik születésnapját ünneplő kiváló pécsi italianista, könyvtáros Boda Miklós, valamint Korpa Tamás és Áfra János munkái olvashatók. Utóbbi Omlás című kötetéről Branczeiz Anna írt méltatást e szám kritikarovatában. A prózarovat ezúttal három készülő regényből ad ízelítőt: Bartók Imre, Molnár Krisztina Rita és Méhes Károly műveiből. A három részletet három sajátos gondolkodásmód, poétika jellemzi – aligha különbözhetnének jobban egymástól. A prózák között egy rövid, frivol, a bécsi Práterben játszódó novella olvasható még Heimito von Doderertől V. Horváth Károly fordításában.

A tanulmányrovat ezúttal kétszereplős. Schein Gábor a tőle megszokott erudícióval, de tőle szokatlan élességgel veszi revízió alá Borbély Szilárd Berlin&Hamlet kötetének egykorú recepcióját, és tesz merőben új interpretációs javaslatot. Gerevich András beszédes című tanulmánya, az Elbújás és előbújás (Frank O’Hara és John Ashberry, New York queer költői) informatív és érzékeny írás olyan témáról, amiről valószínűleg csekély ismerettel bírunk.

A kritikarovatban a már említett Áfra-köteten túl terítékre kerül Rakovszky Zsuzsa novelláskötete, a Vattacukor, amelyről Dobos Barna írását olvashatják az érdeklődők. Márjánovics Diána Szvoren Edina pastiche-könyvét, a Kérődző Kronoszt vette górcső alá, míg Lapis József a korábban már ugyancsak szóba hozott Villányi László munkásságát méltatja A várakozás otthona című, válogatott és új verseket tartalmazó kötet kapcsán.

Végezetül – és, bevallom, feszengve, hogy ajánlót kell írnom egy olyan lapszámhoz, amelynek súlypontját Tolnai Ottó halála képezi – idézem Radics Viktória mélyen személyes írásának befejező bekezdését. „A gyászmunka elvégzésének módja, gondolom, az, hogy ha őt, aki megszabadult, nem is, de az imaginatív világát, a képzeletvilágát, mely sosem lett kész, mindig nyitva állt a formálódások számára, azt mégis marasztaljuk, itt fogjuk; azért, hogy, esetleg, ha a véletlenek is megsegítenek bennünket, hozzá hasonlóan telt szellemi életet élhessünk, és úgy halhassunk meg, hogy ez iszonyú sok volt, és szép volt. Abszolút megérte.”