Tegnap temették Székesfehérváron Fitz Péter (1950–2024) művészettörténészt. Alig több mint egy hete annak, hogy a Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeumában lezajlott kerekasztal-beszélgetés alkalmával kézbe vehettük a BTM Kiscelli Múzeum – Fővárosi Képtár gyűjteményéből rendezett retrospektív (tehát visszatekintő) időszaki kiállítás vaskos katalógusát, benne értő műelemzésekkel, alapos tanulmányokkal és élettel teli interjúkkal. Péter már nem ülhetett ott az asztalnál, ahol ő – aki ezt a gyűjteményt két évtizedig gyarapította és gondozta – lehetett volna a főszereplő. Viszont ott ültek körünkben munkatársai, életműve e fontos szegmensének (a muzeológiainak) örökösei, azok is, akik vele a kötetben megjelent életútinterjút készítették: Róka Enikő, B. Nagy Anikó és Árvai Mária. Az interjút utólag olvasva olyan érzésem volt, mintha hallanám Péter kissé rekedtes hangját, amint a tőle megszokott laza, közvetlen módon beszél a mögöttünk hagyott évtizedeknek a kultúrtörténet és olykor a politikatörténet lapjaira kívánkozó küzdelmeiről. A dramatizáló hajlamtól tökéletesen mentes volt. És talán senki sem tudta olyan természetességgel negligálni a szakmai közbeszéd toposzait, zsargonját, kötelezőnek vélt tudálékos modusát, mint ő, a hétpróbás kultúraközvetítő. Muzeológus családban nőtt fel (szülei, Fitz Jenő és Petres Éva régészek vezették hosszú ideig a székesfehérvári múzeumot), de mindent kipróbált: könyvkiadást, lexikonszerkesztést, emellett a filmezést és a professzionális televíziózást is, így azután szinte mindenkivel volt kapcsolata. Velem is. A kollegiális barátságnak azt a formáját gyakoroltuk, amibe simán belefért egy-két évnyi adásszünet, de ha úgy adódott, ott tudtuk folytatni, ahol abbahagytuk. Egy pillanatig sem volt kétséges, hogy körülbelül ugyanazt gondoljuk majdnem mindenről. Kétszer volt érdemi munkakapcsolatunk. Először a szombathelyi időkben, a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján. Oda mindketten a volt pécsi bronzkoros régész, később Vas megyei múzeumigazgató, Bándi Gábor jóvoltából kerültünk. Péter a Velemi Textilművészeti Alkotóműhelyt, a hetvenes évek magyarországi neoavantgárdjának egyik legfontosabb kísérleti terepét és találkahelyét menedzselte, emellett szervezte a különböző textilbiennálékat és -triennálékat. Én akkor az 1984-ben megnyíló Szombathelyi Képtár anyagának gyűjtésén és a kiállítási koncepció „finomításán” ügyködtem. Fél szemmel figyeltük egymást, és időnként a MÁV Szombathely–Budapest viszonylatain cseréltük ki rögeszméinket a büfékocsiban. Mint régen az utazó ügynökök. És utazó ügynöki pozícióban voltunk akkor is, amikor a másik, most már szakmailag is közvetlenül érintkező alkalom kínálkozott. Ennek tárgya Kicsiny Balázs művészete, illetve az ő egyik művének, a „Téli utazás”-nak a kiállítása volt a frissen átadott New York-i magyar intézetben, 2006-ban. Kicsiny Balázzsal egymástól teljesen függetlenül mindketten foglalkoztunk. Péter Kiscellben, a Templomtérben rendezett neki kiállítást, én Pécsett, a Káptalan utcai Múzeum Galériában. (Sajnos egyikből sem lett botrány, pedig kicsit reménykedtünk benne.) Péter a Kiscelli Múzeum vezetőjeként, de mint független kurátor pályázott Balázs „Navigációs kísérlet” című műegyüttesével (kerüljük a „projekt” kifejezést!), köztük a „Téli utazás”-sal az 51. Velencei Biennálé magyar pavilonjára – sikerrel. Remek tanulmányt írt a katalógus-kötetbe. A pécsi Kicsiny Balázs-kiállítás („Munkavégzés folyamatban – Work in Progress”) meg az annak kapcsán íródott kisebb cikk elég alapot szolgáltatott ahhoz, hogy a „Téli utazás”-t a Nemzeti Kulturális Alap segítségével „lábon” (még állt a velencei kiállítás) megvásároljuk a Modern Magyar Képtár számára. A dolog simán átment, a mű ma is ott áll az állandó kiállításban, és rémisztgeti a gyanútlan látogatókat – ahogy a Biennálé sokat látott közönségét is frappírozta a szürreális kompozíció. 2006-ban, amikor a New York-i kiállításra sor került, mindhárman ott voltunk: az alkotó, a kurátor s a tulajdonos JPM képviseletében én mint az intézmény hivatalos kurírja. Néhány kalandos nap volt mindössze, intenzív munkával és a helyzetből adódó új ismeretségekkel – az intézet éléről épp távozó Révész Lacival, az akkor Manhattanben galériát működtető Gát Jancsival, az USA és Kanada között ingázó művészettörténésszel, Botár Olivérrel. No és a régi kapcsolatokkal, a gyűjtő Müller Miklóssal, a Pécsett is otthonos brooklyni jóbaráttal, Böröcz Andrissal. Péterrel azután már csak alkalmanként futottunk össze, hol egy kaposvári megnyitón (a Székesfehérváron élő Ujházi Péter kiállításán, amiben ugyancsak mindkettőnknek szerepe volt), hol Szombathelyen, ahol a Savaria Múzeumban Bándi Gáborra (1939–1988) emlékeztek a kollégák, s minket kértek fel beszélgetőpartnernek. Kapcsolatunkban az idő természetéből adódóan egyre hangsúlyosabbá váltak az elégikus motívumok. Nem élt már akkor Gonda György (1923–2000), a Vas megyei Tanács korábbi elnöke, későbbi környezetvédelmi államtitkár, lelkes lokálpatrióta, a Szombathelyi Képtárépítő Egyesület elnöke sem. Péter a föntebb említett életútinterjúban neki tulajdonította az én eltanácsolásomat Szombathelyről. Rosszul emlékezett. Gonda utóda, Bors Zoltán (1927–2004) megyei tanácselnök közölte velem 1983 végén, hogy bátran fogadjam el a pécsi megkeresést, mert másra kívánják bízni a hamarosan megnyíló képtár vezetését. Mindkettőjük – Fitz és Gonda – emlékének tartoztam ezzel a helyesbítéssel, ami persze nem változtat azon a tényen, hogy csakugyan nem tudtak mit kezdeni Szombathelyen a Pécsről érkezett idegenlégiósokkal. Bándi Gábort a minisztériumnak kellett – felfelé buktatva őt – kimenekíteni a provinciális hatalmi ármány bosszúálló közegéből. Péter Óbudán kötött ki, én Pécsen, 1983 decemberében. Winterreise. Most már béke veled Péter!

Pécs, 2025. február 7.

(Bélyegkép: Székesfehérvár Városportál)