A PécsLIT harmadik napjának délelőttje újra a gyerekeké volt. A Pinokkió Gyermekkönyvtárban Tamás Éva színész és Bogárdi Alíz zenész interaktív zenepedagógiai programot tartott kilenc órától. M. Kácsor Zoltán Zabaszauruszok című gyerekkönyvsorozatának interaktív előadását tekinthették meg az érdeklődők 11 órakor az Apáczai Csere János Fiókkönyvtárban, 13 órakor pedig a Körbirodalom Gyermekkönyvtárban.

Délután elsőként Moskát Anitát, a kortárs magyar fantasztikus irodalom egyik legelismertebb szerzőjét Fekete Richárd kérdezte a Tudásközpontban. Az első kérdés éppen az elismertségre vonatkozott. Fekete kifejtette, hogy a szerző könyvei nemcsak a fantasztikus irodalom olvasói körében népszerűek, hanem a klasszikus szépirodalmi mező is örömmel fogadja műveit. Moskát Anita ennek kapcsán kifejtette, hogy ő maga is úgy érzi, könyvei határhelyzetben vannak, az utóbbi időben azonban megfigyelhető a szépirodalomban is egyfajta elmozdulás. Amíg a kilencvenes években érezhető volt a magasművészetek felől a távolságtartás a fantasztikus irodalomtól, amely nagy mennyiségben, gyakran rosszul szerkesztve került a könyvesboltokba, mostanra nagyon sok kortárs szerző kezdte el használni a spekulatív fikció különféle eszközeit.

Fekete Richárd ezután a szerzővel az eddig megjelent könyvekről beszélgetett. A 2014-ben megjelent Bábel fiai kapcsán Moskát elégedetlenségét fejezte ki. Ezt a könyvet 19 évesen találta ki, és több éven keresztül rendszeresen újraírta. Elmesélte, munkáját egyfelől segítette, hogy rátalált egy íróműhelyre, ahol elsajátíthatta azokat az alapvető készségeket, amelyek egy jól megírt regényhez szükségesek, másfelől viszont megmaradtak benne olyan mondatok, amelyek hosszabb-rövidebb időre biztosan visszavetették az írásban. Ez a tapasztalat sokat segített neki abban, hogy műhelyvezetőként a tagokkal inkább azt keresi, hogy saját munkamódszerükben miként tudják a lehető legjobban kihasználni az erősségeiket. A szerző a nemi szerepek működésére rákérdező Horgonyhely, valamint a számos társadalmi kérdést felvető Irha és bőr című regényekkel kapcsolatban elmondta, a fantasztikus irodalom erénye, hogy a valóságban különféle paneleken keresztül elbeszélt témákat képes kibillenteni és más szemszögből újragondolni. A szerző tavaly megjelent A hazugság tézisei című prózakötete kapcsán kifejtette, hogy a könyvben szereplő elbeszélések alkalmat adtak arra, hogy kipróbáljon olyan témákat és írástechnikákat, amelyek egy regényben nem tartanának ki, kisebb prózai szövegekben azonban izgalmas eredményre vezethetnek. A beszélgetést felolvasás zárta, a szöveg érzékletes képei, feszültségkeltő narrációja miatt pedig többen torkukat köszörülték, a hipochonderek – köztük én magam is – valami fájdalmat érezhettek a tüdejükben.

Öt órakor Jász Attila költővel Huszárik Kata, Jászai Mari-díjas színművész beszélgetett. A program során a kérdező egy-egy kulcsszót mondott, amelyek kapcsán Jász Attila asszociatív, bölcselkedő gondolatmeneteken keresztül beszélt költészetéről, olvasmányélményeiről, a tengerhez főződő viszonyáról, valamint az indiánságról. Huszárik Kata megjegyezte, hogy Jász Attila költészete az idő előrehaladtával mintha egyre sűrűbbé válna. A költő válaszában kifejtette, hogy míg korábbi kísérletezései közben engedékenyebb volt magával, most már csak azok a szövegei érdeklik igazán, amelyek elementáris hatást képesek benne kiváltani. Ehhez kapcsolódott, hogy az utóbbi időben újraolvasta olyan fiatalkorában rá nagy hatást gyakorló szerzők írásait, mint Kafka, Borges vagy Hamvas Béla, és e művek egészen újfajta élményeket biztosítottak számára. A tengerről beszélve a szerző elmesélte, hogy bár első könyveinek központjában a mediterrán tenger állt, ő maga akkoriban csak Lengyelországban a Balti-tenger partján volt, így meglepődve, ám örömmel olvasta egy korai kritikusát, aki verseinek élményalapúságáról értekezett. A beszélgetés során szó volt az Új Forrás folyóiratról, amelynek Jász Attila a főszerkesztője. A költő elmondta, hogy miután néhány verset bevitt a szerkesztőségbe, felkérték szerkesztőnek, majd ebből a pozícióból jutott a főszerkesztőségig. Jász szerint a főszerkesztőség az egyik legszabadabb munkakör, mivel amellett, hogy övé a felelősség, megvalósíthatja saját elképzeléseit. Elmondása szerint olyan lapot akart csinálni, amely – mivel nem versenyezhet a nevesebb folyóiratokkal – fiatalok számára is működhet szellemi műhelyként, a költő kedves hasonlatát használva, rezervátumként. A beszélgetés végén Huszárik az indiánságról kérdezte a szerzőt, aki szerint ez egy játék, ahogy a különféle írói alteregók megalkotása is, amely az egót eltüntetve kitágítja az írás lehetőségeit.

A következő program Kiss Georgina Sötét évszak című verseskötetének bemutatója volt. A szerzővel Görföl Balázs beszélgetett, aki elsőként a költő különféle szerepeiről kérdezte. Kiss Georgina doktori disszertációját a tárgyias költészetről írta, a költői és tudományos tevékenysége mellett pedig kritikákat is közöl, valamint középiskolai tanárként is dolgozik. A költő szerint ezek a szerepkörök képesek egymást kiegészíteni, költészetére ezeknek a tevékenységeknek a gyümölcseként gondol. A kötet szerkezetéről beszélgetve a szerző elmondta, hogy a kötet legkorábbi és legkésőbbi darabja között nagyjából húsz év telt el. Eredetileg olyan kötetet tervezett, amelynek a középpontjában a varjú alakja áll, végül ezt önálló ciklusként építette be kötetébe, helyette pedig olyan kötetszerkezetet hozott létre, amely egyfajta fejlődéstörténeti ívként is elbeszélhető lehet.

A beszélgetés további részében Görföl Balázs a kötet ciklusairól kérdezte a szerzőt. Görföl a tárgyias költészet hatását érzékelte az első ciklus verseiben. A tárgyiasság Kiss Georgina szerint az egyik legmegoszthatóbb líranyelv, mivel nem a megszólaló szubjektivitásának megerősítésére törekszik, hanem az „én”-en túli tárgyak, folyamatok megismerését célozza, amely mindenki számára hozzáférhető lehet. A második ciklus varjú alakja kapcsán a költő Ted Hughes varjú-verseit említette, amelyektől próbált távolságot tartani. A motívum eredetileg a szerző családtörténetéhez kapcsolódik, ugyanakkor Kiss Georgina megpróbálta minél inkább szétírni a motívumot, így felhasználta a biológia és az ornitológia beszédmódját is. A harmadik ciklus kapcsán Görföl Balázs annak tipográfiai különlegességeiről kérdezte a szerzőt, aki elmondása szerint azt próbálta így kiküszöbölni, hogy míg a beszéd alapvetően lineáris, a gondolkodás nem az. A tipográfiai eszközök tudatos használatával megjeleníthette a lineáris szöveget körülvevő más gondolattöredékeket. A beszélgetés végeztével költészet és test kapcsolatáról beszélgetve kiderült, a szerzőt mostanában az érdekli leginkább, hogy miként lehet a saját testtapasztalathoz, a testhez mint emlékezethelyhez érvényes költői nyelvet rendelni. Az utolsó ciklus versei is kapcsolódnak ehhez a kérdéskörhöz, a kötet elején található tárgyias versek felől a személyesebb, vallomásosabb regiszter felé mozdulnak el.

A Tudásközpont nagyelőadójában hét órától Milbacher Róberttel Takáts József beszélgetett Keserű víz című regényéről. Takáts József elsőként a regény „poétikai váltógazdálkodásáról” kérdezte a szerzőt. A regény ugyanis két vonalon halad; az egyik történetszál egy dél-dunántúli közösség kitelepülését írja meg az 1860-as években, a másik cselekményszál pedig a jelen síkjáról indulva az elbeszélő nagymamájának története után nyomoz. A két történet eltérő nyelvet használ, előbbi egy korabeli református lelkész nyelvét imitálja, míg a másik szálon a hétköznapi, mai szóhasználat köszön vissza. Milbacher Róbert elmesélte, hogy ezt a történetet 2017-ben kezdte el, akkor egy még bonyolultabb szerkezetben gondolkodott, az írás folyamata során azonban úgy látta, hogy egyszerűsítenie kell. A két történetszál szerinte összefügg, hiszen a nagymama a korábbi, Szlavóniába települt közösség leszármazottja. A könyv szerkezetével éppen azt akarta megmutatni, hogy milyen sokrétűen kapcsolódhat össze a történeti és a személyes idő egy ember életében. A regény meghatározó eleme az önéletrajziság. Milbacher elmesélte, a regény megtervezésének része volt, hogy megkeresse és újragondolja a nagymamájához tartozó emlékeit. Takáts József kiemelte, hogy a regényben található egy alternatív sorstörténet is, amely a nagymama életének újraírásaként olvasható. Milbacher ennek kapcsán elmesélte, hogy míg a valósághoz közelebb álló történetek írását személyesebbnek érezte, ezáltal azok a szakaszok érzelmileg telítettebbek, az alternatív történet érezhetően tárgyilagosabbra sikerült.

A 19. században játszódó cselekményről kiderült, hogy a szerző korábbi könyveihez hasonlóan itt is nyelvimitációval dolgozott, amelynek alapját egy korabeli beszámoló adta, amely a közösség egy napjáról adott számot. Milbacher szerint a történetszál elbeszéléséhez talált nyelv emelkedettségét indokolja, hogy itt valójában eposzi történetről van szó, amelyben a szereplők új hazát alapítanak. Egy ilyen nagy ívű cselekménysorhoz pedig kiválóan passzoltak a hosszú, általa mesélősnek nevezett mondatok, amelyeket Thomas Mann József és testvérei című művének mondataihoz hasonlított. A beszélgetés vége felé közeledve Takáts összefoglalta a szerző eddigi könyveinek főbb jellegzetességeit, köztük a krimi elemeinek felhasználását, valamint a nyelvimitációt, ugyanakkor újdonságként értékelte az önéletrajzi elbeszélést. Milbacher elmesélte, hogy eredetileg nem egyes szám első személyben tervezte megírni a könyv önéletrajzibb részeit, mivel az én-elbeszélésben mindig valamiféle hübriszre gyanakodott, végső soron azonban ez a könyv róla, saját hiedelmeinek kibillentéséről szól.

Az estet Nádasdy Ádám és Szegő János, a Magvető Kiadó szerkesztőjének beszélgetése zárta. Miután a teltházas nagyelőadóban elhalkult a taps, a beszélgetés eleje inkább dinamikus kabaréként indult, amelyben előkerültek a közönség megtapsoltatására alkalmas különféle technikák, de még a szerző zsemlevajazási szokásai is. A beszélgetés során Nádasdy új, Hordtam az irhámat című könyvéből olvasott fel, amely családjának történetét mutatja be novellákon és más rövidprózai formákon keresztül. Szegő János kérdésére a szerző elmesélte, hogy a történetek egy részét ugyan készen kapta otthonról, ám a szomorúbb eseményekről kevesebb ismerete volt, ezeket saját emlékeiből és kutatásai során kellett összegyűjtenie. Ennek példájaként említette féltestvéreinek történetét: bátyjai édesapját 1956-ban engedték szabadon, a gyerekek, akkor már szinte felnőtt emberek pedig egészen addig úgy tudták, hogy disszidált. Szegő János ezután Nádasdy Ádámot az otthon fogalmáról kérdezte, aki elmondta, Magyarországhoz nagyon erősen köti a nyelv, illetve Budapest, ahol felnőtt; az utóbbi években sok időt tölt Londonban, ahol szintén otthon érzi magát, ott azonban míg barátai vannak, ismerősei nincsenek. A szerző beszélt jelenlegi munkáiról is. Elmesélte, hogy nemrég fejezte be a Scolar Kiadó számára készített Dante-lexikonját, amelyben az Isteni színjáték fordítása közben felhalmozódó ismereteket gyűjtötte egybe, illetve készül egy verseskötet is. A beszélgetés ezután Madách Imre Az ember tragédiája című művének új kiadására terelődött, amelynek különlegessége, hogy az eredeti szöveg mellett párhuzamosan olvasható Nádasdy prózai fordítása. A fordítás folyamatát a szerző nagyon intim viszonynak éli meg, jellemzően olyan figyelmet követel, amelyben a legnagyobb művek gyengeségei is előtérbe kerülnek. Ilyen gyengeségként említette például, hogy Danténak az Isteni színjáték megírása során nem mindig sikerült jó rímeket találnia, ehhez hasonlóan Madáchot sem a verselési technikája miatt tartja nagyra. A jó hangulatú beszélgetést hasonlóan jó hangulatú közönségkérdések zárták.