Kedden a PécsLIT fesztivál a Csorba Győző Könyvtárból átvonult a Művészetek és Irodalom Házába. Ez alól a délelőtti gyerekprogram részben kivétel volt. Bajzáth Mária Népmesekincstár programja fél tízkor a Csorba Győző Könyvtár Körbirodalom Gyermekkönyvtárában, majd tizenegy órakor az Apáczai Csere János Fiókkönyvtárban zajlott, ahol óvodás csoportoknak tartott mesefoglalkozást. A délutáni programoknál érzékelhető volt valamiféle szerencsés együttállás. A programokon résztvevő együtt gondolkodhatott a színpadon beszélgetőkkel történelemről, felelősségvállalásról, valamint a nápolyi és a firenzei pacal közötti vérkomoly különbségről.

A délutáni programsorozatot Péntek Orsolya nyitotta, akivel a Vénusz jegyében című regényéről Simonfalvi Anita beszélgetett. A szerző most megjelent könyve már csak alcíme miatt is különösen izgalmas egy pécsi irodalmi fesztiválon: Pécs regénye. A beszélgetés folyamán kiderült, hogy a könyv Pécs történetét meséli el különféle szereplőkön és történeti korokon keresztül az antikvitástól a 20. századig. Adta magát az első kérdés, miért éppen Pécset választotta a szerző új regényének tárgyaként. Péntek Orsolya elmondta, hogy a családja szorosan kötődik a városhoz, ő maga is Pécsett nőtt fel, így a regény megírását afféle törlesztésként, hálaadásként élte meg. A regény ötlete 17 éves korában született meg benne, amikor a nyarat a város kulturális kincseinek felfedezésével töltötte. Úgy látszik, az ifjúkori álmok és merész tervek olykor mégis bekövetkeznek. A beszélgetés során felmerült, hogy milyen nehézségekkel kell szembenéznie annak, aki korokon átívelő történelmi regény írásába kezd. Péntek Orsolya izgalmas kihívásként értékelte, hogy a könyv elkészüléséhez szükséges volt az egyes történeti korok gondolkodásmódjának, szellemi és materiális hátterének megismerése. Emellett a mértéktartást is említette. Azokról a korokról szóló részleteket ugyanis, amelyekről kevés forrás áll rendelkezésre, a szerzőnek saját képzeletével kellett kiegészítenie, másfelől pedig mérlegelnie kellett, hogy mit használ fel a 19. és 20. század bő forrásanyagából. Simonfalvi Anita kérdésére a szerző elmondta, hogy a cím ötlete egy török forrásból származik, ami szerint Pécs a Vénusz jegyében álló város. A közönség soraiban bólogatás, ki ne fogadna szívesen egy ilyen szép dicséretet. Ennek ellenére Péntek Orsolyának nagyon szimpatikusan nem állt szándékában megmondani, hogy miként is foglalható össze a város sajátossága, helyette sokkal jobb választ adott: tételmondat nincs. Az, hogy mit is jelent számára Pécs, csupán változatos történeteken keresztül ragadható meg.

Öt órakor a Művészetek és Irodalom Házának Fülep Lajos termében Rike Reiniger berlini drámaírót Frank Ildikó színművész kérdezte. A beszélgetés átfogó képet nyújtott a szerző munkásságáról, emellett kiváló bevezetőként is működött a 19:30-kor kezdődő Neve: Sophie Scholl című monodrámához, amelyet Frank Ildikó adott elő. A beszélgetőtárs kérdéseinek egyik vonulata a színházi munka és az írás közti kapcsolatra vonatkozott. Ennek kapcsán Reiniger elmondta, hogy színpadi előadásra szánt írásait bizonyos mértékben használati tárgyként értelmezi. Emiatt több szerzőtársával ellentétben nem ragaszkodik az általa írt szövegek szó szerinti adaptációjához. Az együttműködés mindig kompromisszumokkal jár, még ha emiatt olyan kellékek hiányoznak is olykor a színpadra állítás alkalmával, amelyeknek szerinte fontos, bár első pillantásra talán kevésbé feltűnő szerepe lenne a dráma motívumai között. A beszélgetésből megtudhattuk, hogy Rike Reiniger darabjai az iskolások körében is nagyon kedveltek. A gyerekekkel való együttműködésnek izgalmas lenyomata például a szerző Hast du das wirklich erlebt? című könyve, amelyben kíváncsi gyerekek társadalmi tabukat figyelmen kívül hagyó kérdései, s az azokra adott válaszok olvashatók. A beszélgetés három monodráma köré csoportosult, amelyeknek közös jellemzője, hogy alapvetően a jelenben játszódnak, ám nagy hangsúly kerül a dráma jelenét meghatározó vagy azzal valamiféle módon párhuzamba állítható múltbéli eseményekre is. E három monodráma közül fordította le a beszélgetőtárs, Frank Ildikó a Neve: Sophie Scholl című darabot, amely Rike Reiniger elmondása szerint jelenleg a legtöbbet játszott monodrámának számít német nyelvterületen. A Fülep Lajos teremben a darab teltházas volt, nem oktalanul. Frank Ildikó minimális mennyiségű kellékkel (például egy több funkciót betöltő golyóstollal, amely egyszerre volt cigaretta, telefon és toll) jelenített meg két azonos nevű karaktert: a háborúellenes antifasiszta ellenállót, akit 1943-ban a náci Németországban kivégeztek, illetve a 21. századi joghallgatót, akinek egy kétes vizsgacsalási ügybe keveredve egész elkövetkező életét meghatározó döntést kell hoznia. Megrázó, didaxistól mentes darab felnőtteknek és középiskolásoknak.

Frank Ildikó és Rike Reiniger 

Hat órakor Cserna-Szabó Andrást Mekis D. János kérdezte a Zerkó. Attila törpéje című könyvéről. A beszélgetés a szerzői identitások összeegyeztethetőségének nehézségével kezdődött. Miként választható el a szépírói tevékenység a gasztronómia kapcsán kialakult szerepköröktől: a gasztrofilozófustól, az oknyomozó gasztronómustól és a gasztropublicistától? Cserna-Szabó válaszában kifejtette, hogy nem tesz határozott különbséget a szerepek között, ahogy például Darvasi Lászlónál elkülönül a Darvasi-féle szépirodalom és a Szív Ernő-i tárcairodalom. A szerző elsősorban íróként tekint magára, aki irodalmi igényű esszéket is ír gasztronómiáról. Cserna-Szabó elmondta, számára a gasztronómia leginkább a kultúra hordozóanyaga és identitásszervező erő. Így lehet Magyarországon freudi elszólásként érteni a pacal Pascalként való félreolvasását, és így lehet majdnem megkéseltetni magát bárkinek egy öntudatában sértett milánói séffel, ha firenzei pacalnak nézi, ami az asztalára kerül. A beszélgetésbe beékelődött egy felolvasás a Zerkóból, amelynek főhőse egy 133 évet megélt törpe, aki az antikvitás összeomlásának hírnökeként Attila udvarában (is) szerzett tapasztalatait meséli el. Egy bordélyházban tett látogatás színes-szagos epizódjának felolvasása után Mekis D. János azt a kérdést tette fel, hogy miként egyeztethető össze az irodalom az obszcenitással, melyre Cserna-Szabó „az irodalom nemcsak holdfény és rózsaillat” idézettel válaszolt. A gasztrotörténeti adalékok mellett, például hogy mi is a rohasztott halból készült, ízesítésre használt Garum pontos előállításának módja, egy régóta megoldatlan rejtély is megvilágításba került: Attila sírja. A Zerkó egyik központi helyszíne Attila székhelye, amelyet a szerző Zentesre (Szentes) helyezett. Mekis D. János felvetésére, miszerint miért nem inkább Songárd (Csongrád) lett megtéve fővárosként, Cserna-Szabó egy településszerkezeti anomáliára hívta fel a figyelmet. Szentesen a két város közti távolságot 11 kilométerben határozták meg, míg Csongrádon ez csak 10 kilométer. Ez a téridőhajlásban elveszett kilométer lehet talán a Kárpát-medencei Eldorádó, ahol egyszer majd minden legendákba veszett relikvia megkerül.

Cserna-Szabó András

Az estet Milbacher Róbert zárta. Beszélgetőtársa, Ágoston Zoltán két könyvet helyezett az asztalra: a Legendahántást, majd közvetlenül mögé az Arany-metszés című tanulmánygyűjteményt. Aki olvasott már Dan Browntól, esetleg éppen a szerző Angyali üdvözletek című regényét, már előre sejtheti, a szokatlan kompozíció nem véletlen, de nem is a hely szűkösségéből fakadó kényszermegoldás. Egy titkos kód. Mert ahogy egyesek szerint egy falevél erezetében is benne van a világmindenség, úgy e két könyv elrendezése is leképezi a beszélgetés szerkezetét. Középpontban a 19. századi irodalom történetét népszerűsítő Legendahántás állt, a könyv egyes részeiről beszélgetve azonban újra és újra előkerült az Arany-metszés, valamint Milbacher Róbert korábbi tanulmányai is: szakmaiság és ismeretterjesztés szerencsés elegye. A beszélgetés során a szerző elmondta, hogy hasonló irodalomnépszerűsítő könyv létrehozásáról már a kilencvenes években gondolkodott egy kollégájával. Annak ellenére azonban, hogy egy mástól kölcsönzött, a komoly üzletember auráját sugárzó mobiltelefon tekintélyes jelenlétében sikerült is megegyezni egy kiadóval, végül mégsem folytatódott a projekt. A Legendahántás megírása mögötti egyik motiváció az volt, hogy míg a történettudományban kiterjedt hagyománya van a széles körben olvasott ismeretterjesztő könyveknek, addig ez az irodalomtudomány esetében kevésbé bevett, miközben a szakma nyilvános megbecsüléséhez fontos, hogy széles körben hozzáférhetővé, közvetíthetővé váljanak azok az ismereteket, amelyek az egyetemi tanszékeken termelődnek. Az est hátralevő részében a teltházas közönség ízelítőt kaphatott a Legendahántás hangulatából. Ha eddig valakinek nehéz volt elképzelni, hogy a „pártos honfivér” vagy az „ezért öli bú” filológiai vizsgálata milyen sokféleképpen válhat örömforrássá, keresse fel a legközelebbi Milbacher-estet – vagy szerezze be a könyvet.

Milbacher Róbert és Ágoston Zoltán

(Fotók: Tóth László)