„Majd te írod a nekrológomat” – szólt Lóránt csúfondárosan. Rám pillantott, félrebillentett fejjel figyelve a hatást. Egy pillanatra elakadt a szavam. Csak egy pillanatra, hiszen mégsem lehet percekig csönd, ha az ember könyvbemutató beszélgetést vezet. Kettőezerkettőt írtunk, Kabdebó professzor ekkor adta közre az újabb Szabó Lőrinc-kutatásairól írt kötetét. Vajon erről beszélgettünk a pécsi Művészetek Házában, vagy az előző éviről? Talán másfelé kell keresgélnem, ha horgonyt akarok vetni az időbe.

Számos olyan esztendő volt, amikor Szabó Lőrinc-könyve jelent meg Kabdebó Lórántnak. Rengeteget publikált, kedvenc szerzője mellett más írókról, költőkről is; monográfiák, forráskiadások, gyűjtemények és szakcikkek sokasága került ki a keze alól, s esszék és ismeretterjesztő írások. A Magyar Tudományos Művek Tára összesen 431 közleményt kapcsol a nevéhez (ebben a közérdekű szövegek nagy része nincsen benne), melyeknek legalább egytizede könyv. Folyóméterben is jelentős teljesítmény. De persze, ahogyan az irodalmat nem csak folyóméterben mérik, az irodalomtörténetet sem; elmélyült tudás, valódi irodalomismeret kell hozzá. És még valami. Elkötelezettség, sőt – a legjobb értelemben vett – megszállottság. Nem kétséges, hogy Kabdebó Lóránt volt Szabó Lőrinc életének és művének legjobb ismerője. S amikor mindent, de mindent tudni akart róla, és mindezt megmutatni, közreadni, nem penzumot teljesített. Valódi enthuziaszta volt, lobogó lélek.

Szabó Lőrinc-kutatásainak három korszakáról beszélhetünk. Az első a szakmai beérkezés, a nagy, áttekintő életmű-monográfiák ideje: Szabó Lőrinc lázadó évtizede (1970); Útkeresés és különbéke (1974); Az összegzés ideje (1980). A második a pécsi fordulat időszaka, amikor Kulcsár Szabó Ernővel kidolgozták a két világháború közötti irodalmi paradigmaváltás történeti poétikáját. Ekkor írta „A magyar költészet az én nyelvemen beszél”. A kései Nyugat-líra összegződése Szabó Lőrinc költészetében (1992) című monográfiáját, és részben a kapcsolódó kutatásokról számot adó Vers és próza a modernség második hullámában (1996) című kötetének tanulmányait is. E kutatások közvetlen szakmai kontextusát azok a nagy, kettejük által szervezett konferenciák jelentik, ahol a szakma Pécsett vitatta meg a lírai és prózai modernség alapvető kérdéseit. A tanácskozások anyaga a „de nem felelnek, úgy felelnek”. A magyar líra a húszas–harmincas évek fordulóján (1992); illetve a Szintézis nélküli évek. Nyelv, elbeszélés és világkép a harmincas évek epikájában (1993) című kötetekben látott napvilágot. Ez a vállalkozás azután Miskolcon és Budapesten folytatódott, a Kabdebó Lóránt által társszervezett és -szerkesztett Újraolvasó sorozattal, Szabó Lőrinc, valamint Ady Endre, Kassák Lajos és József Attila munkásságának újraértelmezésével.

A harmadik időszakban rendkívüli bőséggel ontja a pályaképeket, esszé- és tanulmányköteteket, problémaorientált monográfiákat, s a korábbiaknál is intenzívebbé válik forrásközlői és -szerkesztői tevékenysége. Ekkor már hangsúlyosan csoportban, kutatóközösségben, tanítványi körben gondolkodik, amint azt az általa gondozott Szabó Lőrinc Füzetek sorozat is tanúsítja. Utolsó, 2021-es könyve („egy Költő Agya”) is Szabó Lőrinc-pályakép, nemzetközi és hazai kontextusú, összehasonlító elemzésekkel. De pályaképet más alkotókról is rendszeresen írt, Dayka Gábortól Lakatos Istvánig; könyv terjedelemben, vagy akár tanulmánysorozatban is, mint a Szabó Magdáról szóló szövegeiben. De éppilyen szívesen írt műelemzést, vagy éppen könyvkritikát is. Mindig nagy kedvvel és lendülettel.

„Majd te írod a nekrológomat” – mondta Lóránt, miután felvázoltam az addigi életútját és életművét a könyvbemutató beszélgetésünk elején. Zavarba jöttem. Hm, túl jól sikerült a bemutatás? Kabdebó mestere volt az ilyen kizökkentéseknek. Nem csak tudományos előadó volt, egy kicsit mindig szerepelt is, performansszá változtatta a pódiumbeszélgetéseket, konferenciákat, OTDK-kat. Ha ilyenkor megszólalt a mobiltelefonja, beleszólt, és élőben közvetítette a történéseket, oda-vissza. A személyes szó és az emberi hang elkötelezettje volt. A filológia megszállottja, de egy pillanatig sem szobatudós. Az irodalomismeret nála mindig összekapcsolódott a személyes ismeretség, a találkozás igényével, s minden adottsága megvolt, hogy ezt tudományosan is kamatoztassa. A hetvenes, nyolcvanas években a Petőfi Irodalmi Múzeum munkatársaként sok kiváló író-interjút készített (köztük egy könyv terjedelmű beszélgetést Szentkuthy Miklóssal, ez harminc éve döbbenetes hatással volt rám, felrázott és felforgatott), melyek ma pótolhatatlan, becses források. Éppúgy megnyílt neki a csapongó Weöres Sándor, mint a szigorú Nemes Nagy Ágnes. (Kötetben lásd például: A műhely titkai, 1984; Sorsfordító pillanatok, 1993.) Szóra bírta a betű művészeit – életeseményeikről, történelmi élményeikről, pályatársaikról, olvasmányaikról, műhelytitkaikról egyaránt szívesen beszéltek neki.

Kapcsolatépítő képességére és tudományos eredményeire intézményszervezőként is sikerrel támaszkodott. Pécsett 1989 és 1993 között volt az Irodalomtörténeti Tanszék vezetője, meghatározó, forrongó időszakban. Majd Miskolcon szervezte meg a bölcsészkart, amelyet azután kilenc esztendeig irányított. Itt alapította meg a Szabó Lőrinc Kutatóhelyet is (melynek digitalizált gyűjteménye részben a nagyközönség számára is hozzáférhető az interneten.).

Sokan éreztük, érezzük pécsinek Kabdebó Lórántot. Mindenki ismerte, ide tartozott. Kosztolányi-nyakkendője, útikalapja (a ma is meglévő, Király utcai kalapboltból!), jellegzetes hanghordozása eltéveszthetetlen volt. Hangja, habitusa megmozgatta a karneváli hajlamú imitátorokat. Később is szívesen jött Pécsre, ahonnan, így éreztük sokan, szellemi értelemben sohasem távozott.

Én akkoriban az irodalomtörténet, az irodalomelmélet és az esztétika–művészetfilozófia hármas vonzásában keringtem a pécsi naprendszerben. Nem szerettem volna választani közöttük – ma sem igazán szeretnék –, de persze valamilyen irányba csak billennem kellett. Hogy végül irodalomtörténész lettem, Lórántnak is köszönhető. Előbb az ittléte, majd furcsamód a távolléte miatt, hiszen úgy alakult, hogy ott folytattam, ahol ő abbahagyta. S ezúttal ez nem képes beszéd, hanem szó szerint értendő. Amikor 1993 őszén távozott Pécsről, óraadóként én kaptam meg a már meghirdetett órái egy részét; mondhatom, nem kis kihívás volt (s közben középiskolában is tanítottam; csakúgy, mint ő a pályakezdő éveiben).

Utolsó találkozásunk rendhagyó volt, ő nem is tudott róla. Bár sokszor eldúdoltam, hogy nem borozunk már többet a gangon, azért adódnak kivételek. A pesti bérház körfolyosóján fényesre fordult a nyár-alkonyi hangulat, amikor a vendéglátónk finoman figyelmeztette a társaságot, hogy hm, talán csendesebben is lehetne beszélgetni. Bár ránk szólni biztosan nem fognak, csupa megértő lakó, a legkedvesebb házaspárt talán ismerem is… Természetesen, igen.