Többismeretlenes álom

 

Két szál füstön lóg a Föld,

a vékony az enyém, az övé a vastag.

Elnyomom a csikket, már nem rakok a tűzre,

egy szál füstön lóg a Föld,

aztán az is elvékonyodik,

elszegényedik, megöregszik, meghal.

 

Azt álmodom, hogy gyilkos leszek,

ha nem lesz egy hajszál, ami megtart.

 

Hajnal körül, bibliai tájon

balról jobbra átvonul a dátum.

Elöl a nyáj: a másodpercek,

a perc, óra, nap, majd a hónap,

mögöttük végül három

fiával elballag a kettes.

És reggel lesz, budapesti reggel.

 

Azt álmodtam, hogy gyilkos vagyok,

mert voltam már, legalábbis egyszer.

 

Két szál vízszintes füst az égen,

repülőszar, egészen friss még.

Cigaretta, utca, újság, levegő,

és már nincs is kondenzcsík az égen.

A gyilkosság a füstbe ment, tudom,

benne bújt el, nehogy elkövessék,

 

és van mögöttem valaki a sorban,

akire már nem jut felelősség.

 

 

 Egy megmaradt házasság

 

Naiv maradtál, mint a pára.

Felszállsz, leszállsz,

meg-megülsz az ablakon,

én pedig nézlek, lélegezlek,

ki is, be is,

mert én is itt lakom.

 

Egy eltűnt színházban élünk,

már csak két elhúzott

függöny jelzi, hol volt.

A nap besüt, az idő múlik,

nem mondanám,

ha nem volnál meghatódós.

 

Az idő múlik, a nap elsüt

ferdén, mert tél van,

egész az alvó kutyáig.

A kétszer kettő jutott eszembe

róla reggel,

s jár az agyam még délután is.

 

Most boldog vagyok, mert egyben látom,

aminek rég

szét kellett volna esni,

te naiva vagy, bízol bennem,

megmondod: négy,

és tudom, hogy nem nevetsz ki.