Az elemi félelem és több gyönyörök

 

“Többé senkivel beszélnivalóm?”

“De ez is micsoda kapcsolat lesz!”

 

– Tandori Dezső Kossuth-díjas író vagyok,

bejelentést szeretnék tenni, csak nem tudom…

– Milyen számot tetszett hívni? Adjam

a központot?

– Nem, csak bejelentést szeretnék tenni…

– Miféle bejelentést?

– Csak hogy meghalt Kossuth Lajos…

– Micsoda, kérem? Ki halt meg? Bocsánat, ez a…

– …oda az igazság. Meghalt Kossuth Lajos,

oda az igazság.

– Ott ki beszél, kérem? Miben segíthetek?

– Tandori Dezső Kossuth-díjas vagyok…

És Pro Urbe-díjas…

 

Na, szóval ez az, ahogy ez nem megy.

 

*

 

És nem ott kezdődött, hogy utolsó madarunk itt,

Totyi meghalt.

Már akkor is volt ez, hogy ő élt, jócskán emberré,

embernek társává válva.

Önveszélyesen, és veszélyesen rám, hogy akaratlan

halálos balesetet okozok, én ölöm meg őt.

Ötven dermedt nap volt az elmúlása. Mikor

volt még, hogy segíthettünk volna?

Mit hibáztunk? Nem részletezem. Hét-nyolc

változat. Huszonhét és háromnegyed év eltelt,

voltak madarak, Pilinszky idézhető,

szívszakadva menekülnek mostan

az Apokrif világból, a term. tudós Huxley,

hogy ők a hatalmas élet csonka része,

mely végtelent keresve lassan árad,

nincs bennük ábránd, gondolat, se bánat

– kb. Kosztolányi fordítása –, az égbolt

szárnyas érzelmei ők, örök jelenbe

örök repülők. (Jelenben? az is szép.)

Ezen sokszor sírtam, kicsit még most is,

hogy írom.

 

De 1986-87 táján elköszöntem már Rotterdammal

a szereplősditől, ott, Rotterdamban a költő-

fesztiválon vártak Huxley (a term. tudós)

verskötetének fénymásolt változatával

az áldott, drága mai hollandok, a szervezők.

S jött, hogy ég veled, Párizs, ég veled,

London, Köln, Koppenhága, s a többi, Bécs

maradt még. Ég veletek, lovak, még irodai

lófogadás maradt, egyetlen helyen. Pedig

már átláttam, beletanultam (akkor se hasznos).

 

Ég veled, te, vagyis az, hogy

Szép Ernőt lehet idézni bármire, lehet,

de rám már nem igaz. Ah, egy ismeretlennek

még kicsit berúgva tényleg vágytam volna

nyakába esni nem is oly rég – úgy átalján –,

de hogy vele együtt sietni a boldogságot keresni,

ah, nem. S ki él, minddel találkozni, s bármiről

beszélni? Halványodott ez még Totyi halála előtt.

 

Nem foghatok mindent a Totyika halálára.

 

Nem mondhattuk el, feleségem sem, én sem,

kik e majdnem huszonnyolc évet Velük végigcsináltuk,

és ebben meg a három Kártyabajnoki Ligában

tényleg egyek voltunk, ahogy jó, ha ember van,

másképp a világ voltunk csak, ha annak egy jobb

változata is, de nem több, jó, még az irodalom

és a “mai helyzet értésében”, tehát sok mindenben,

de a madárkák, végül vagy 30 halottunk,

teljességgel összekötött minket.

 

És erről senkivel nem lehetett igazán beszélni.

Dehogy akartam volna hát én is, én se akartam

valami határtalant csinálni, az igazat beszélni.

Miközben, persze, írtam tovább, és igazat mondtam,

és sok mindenben fejlődés mutatkozott, jó színvonal tartása.

 

Hányszor ébredtem régen is éjente: nem

utazom Bécsbe se már! Lemondom. De ki kellett

mennem egy könyvért, megvettem, s annyira

nem tudtam mit kezdeni azzal a szép várossal se,

hogy 5 hónapos italtalanságot rúgtam fel egyszer,

például, hogy – nix múzeum, nyista szép negyedek,

basszus, a parkokban üldögélni, és más basszompierre –

kibírjam! kibírni, ez volt minden, nem részletezem,

és saját városomat, Budapestemet is kezdtem

már nem kibírni.

 

Nem volt a négy égtáj, főleg, hogy Totyi meghalt,

nem volt mit vennem, hol, kevés kell kettőnknek,

ahhoz feleségem ért, meg kutyánk dolgaihoz,

meg télen a madarakat eteti, kicsit beszálltam

ebbe én is, míg Totyi egy-szál-madárként élt,

csak neki éltem, folyton itthon voltam,

még randábbra meg is híztam.

 

Hallgatnom kellett, mert ő hallgatta, magányos,

rácsukva néha szobája ajtaja, a rádiót,

túl sokat és túl hülyén is tudtam a világról.

 

Most mindez nincs. Nemrég az italt is, talán most

végképp, eldobtam, újabban kialakult,

hogy a városban pogácsát sem veszek, semmit,

csak itthon eszem, s valóban csak az egyszer-

egyszer így lekattogtatandó ügyek miatt

találkozom nyilvános helyen bárkivel,

hanem ehhez

 

– telefon kihúzva tartása stb. után, az meglett –

 

már a szomszéd telken elkezdett építkezésre

is szükség volt, igen, ez valóban

Totyi utáni fejlemény, és nem megfejelése

valaminek, de egy végső állapot beállása.

 

Úgy építkeznek, ahogy megjósoltam. Szétvertek

iszonyú zajjal egy emeletes házat,

rettentő erejű gépekkel álltak neki a gyorsaság

érdekében, ezek a gépek az üressé vált telek

két oldalán, tűzfallal, ott álló házakat

remegtetik és rontják, a daruk, ahogy jósoltam,

már törtek be falat, hozták a repedéseket,

ajtók körül, nem sorolom. A házainkat lent

megbontották – hogy nyúlhattak hozzá, eleve hogy? –,

pecket beépítendő, hogy házaink ne süllyedjenek meg.

 

Most, ha igaz, ha nem, de igaz lesz, félek,

a nem engedélyezett mélygarázs mélyépítésének

is nekilátnak, persze, terv szerint, nem

akarnak bajt okozni, bizonygatják, nem is fognak,

de ismerjük a példákat, csak a közelből is,

nagy az esélye, óriási, hogy okoznak majd.

 

És ennek az elemi félelemnek, számomra

ennek a bekövetkező tragédiának az

árnyékában élek, mit! ez hatja át

mindenemet, hónapok óta, ez teszi értelmetlenné,

hogy bárkivel is érintkezzem, könyvem legyen,

mit ötezer forint, tíz jó szó, százezer forint,

mit egy kedves megnyilvánulás, egy hűség,

mit egy szép kötet, mit tervek! jó, nagyszerű

és természetes dolog lenne,

de – Szép Ernő, s ily durván jön be – az életet,

barátom, szétszórja itt az élet.

 

S úgy élünk, mi ketten itt, meg kutyánk, jó,

neki semmiről nincs tudomása, így élünk itt

mindenünkkel, mint a bozótba szorított,

elpusztítandó indiánok, mint azok, akik tudással

vannak, s ha nincsenek, az lesz! vagonba fogják

rakni őket.

 

Igen, palesztin lettem, elhurcolandó

zsidó vagy dél-amerikai inka, spanyol korból,

egy elvi bandája a világnak, a haszonelv,

a mértéket nem ismerő önzés, ez az elemi erő,

alkalmasint ez, megjelent itt, ez nyüzsög itt,

zajong és veszélyeztet, és értelmetlenné tesz

minden árnyaltabb írásos megfogalmazást,

várakozást, mit fog írni barátom Sz. városából,

másik barátom, folyóiratszerkesztőm is, onnét,

K. városából, és mit írt a R. Jóska, vagy más,

teljesen mellékes kérdéssé teszi, mi lesz

a digitális akadémiával, lesz-e több könyvem,

hogyan nézett vagy fog nézni rám a kakas ferdén;

gyakran ébredek, most már mindennap ébredek erre:

senkinek egy szót semmiről nem akarok szólni!

még lekattogtatni – ha ugyan az megy! – pár

év alatt a meglévő ügymenetet, könyvet,

aki ily szavaim ellenére, figyelem! nem mentem

át kocsmai beszédbe – kér valamire, ah, jól fut most

így a szekér, bizalmakat élvezek, a balhék

felett szemet lehet hunyni, úgy egészséges,

nem, mindennek semmi értelme, ahhoz, amellett, az mellett,

hogy emez őrjítő közönyű világ-szellemét idézzem,

emez általam utált, semmibe se vett, ordenáré

világét, hogy igen, ki kell költözni azonnali

hatállyal, egy szatyrot kell fogni, ki vagyok

telepítve, a mélyépítéssel, a jövő építésével valami

elromlott, eltört, megsüllyedt, s mások dirigálnak

nekünk, visznek, minden árnyalat megszűnik, s béke

ideje van itt, nem rohant le minket idegen ország,

rakétát se lőttek ide a Nulla Kilométerkőhöz,

csak az életem pillanatokon belül véget érhet…

 

…és így írok Beckett 100. születésnapjára…

…így nem iszom, nem eszem, ekképp rohanok haza…

…tornászom, teljesítem kötelességeimet…

…egy általam khm, km világban, régen csak tojtam rá…

…igen, egy gyűlöletes nyüzsgés és falrengetés közepette…

És a többi.

 

És az emberek? A lakótársak, a házakban? Mindnek

valami fontosabb dolga van épp, nincs Lakossági Fórum, erről,

a Hutyesz-Batyusz-Dalárda széktermét nem bérelik ki

órácskára, csak, nem gyűjtünk aláírást sem a fenyegető

végzet ellen. S a többi, ismét.

 

Néma vagyok. Újabban eleve szerettem – adódott! torkomból!

bár lenne rákom! – halkan beszélni, vagy az emberek

nem jól figyeltek. Mindent kétszer kellett

mondanom. Egyszer sem akarok mondani senkinek semmit! erre

ébredek újdonat, ha éjten, ha reggel. Csak ezt ússzuk

meg – s fele-fele az esély, istenem, jó, Veled se fogok

buzgón érintkezgetni, csak… Nincs csak. Az elemi félelem némája

fogok maradni.

 

És nem, hogy “és aztán jönnek a további dolgok”.

Nem, hogy a központi építési osztályt képzeltem el,

hogy az “oda az igazság” helyett valami mással,

bejelentéssel odatelefonálok. Nem, én is csak várom,

mint pl. egy elhurcolandó temesvári zsidó fogorvos,

a becsapott Totem Főnök, várom, hogy ha nem is

hogy ránk döntsék a házat, de egy újdonat elképzelés,

egy állítólagos szálloda és meg nem

engedett mélygarázs miatt kikergessenek

– engem például érzékeny otthonomból, végmenedékemből,

és csak örülök, hogy

 

ebben a világban Totyi sem él, és

 

többé semmi baráti viszonyom nem lesz ezzel a világgal.

De ez rég készült.

Hát van, ami akkor aztán ily egyszerűen meg is van.

 

Nem, és az utolsó ellentmondás – én semminek sem mondok ellent! –

ez: ennyit sem akarnék mondani, kedves egybegyűltek és

szétszóródottak, és tudván tudom, a szónak van egy oly, sokat

megwittgensteinezett tartománya, ahol semmiről sem

lehet többé már, onnét nem lehet, egy szót se szólni, s veszni jó.

 

*

 

És látom, semmit se tudtam

elmondani, ennek a versnek sincs

semmi értelme. Minden bennem maradt.

Széttárt karral mondom

feleségemnek: “Már neked se

tudok semmiről semmit mondani.”

 

Ez a világ befejezte

korábbi világok művét,

élve – igaz, míg ki nem

lakoltatnak, sterilen –

eltemetett. Csinálhatom tovább.

 

Némán. Lakásom, a belső

emigráció helye, épp ez

a számomra legrettegettebb hely.

Mint karkörzéskor a porchűvösség,

úgy jár át, remegésig, valami hideg,

és amilyen erős vagyok, tudom,

ezt is hasznomra fordítom.

 

Ó, mily kellemes, édeni állapot:

nem szeretni! Ah, szeretlek én téged,

ember élet, csak mi is az? Remek, hogy

ezt a változatot is kipróbálhatom.

Dehogy legyen rákom! Csak előre,

előre, előre. Mik jöhetnek itt még?!

 

És mégis, ezt meg kellett írni. Az írás

úgysem segítség soha. Akkor meg?

Milyen ripsz-ropsz épül le minden

felépítmény! A marxizmus is így tanította.

Még akkor, hogy ne lenne folyamatosság?!

 

D.u. nézem Rai Unón a Derricket, a Rexet,

egy szót sem értek, de kapaszkodom

az émelyítő, ám ismert figurákba.

Az élet figurái itt émelyítők, és

– szerencsére – nem ismerőseim, azok se.

 

És ne is legyenek.

 

Egy szatyrot, Főmedvémékkel,

összekészítettem.

 

Eh, vissza mindenki a helyére.

Eh, TD. poéta, író, műfordító,

helyedre.

 

Most akkor: betelefonáljak?

Hogy is volt ez régen?

Vagy a bankós bombarobbanás, csak az van?