Hogy miként olvasható egy több szerzőről, több művel foglalkozó, hosszú évek munkáját összefoglaló tanulmánykötet: adja-e magát a lineáris, a tanulmányokat egymás után követő feldolgozásra, vagy éppen a kötetben ide-oda ugráló, „szemezgetős" típusba tartozik? Mindez éppannyira függ összeállítójának koncepciójától, mint a kötetté rendezett szövegektől. Goretity József kötetnyitó elméleti esszéje - amely a saját álláspontjává tett „rituális-mitologikus irodalomszemléletet" mutatja be, és amelynek mentén ő felfűzhetőnek látta szövegeit -, vagy akár az olvasónak felkínálkozó ív, amely az első, a Szolovjov-szöveg és az utolsó, a Szolovjovhoz visszatérő, immár posztmodern újraértését bemutató esszé között feszülhet: egy a kötetegészben megrajzolni vágyott közös kérdésfelvetésre utal. Hiszen mind a kettő - a bevezető szövege és a szolovjovi kérdések által teremtett keretes szerkezet - valamiféle egész megteremtését, annak az olvasás általi megteremtődését sugallja. Ám a gondolatébresztő írások maguk mintha nem engednék meg, hogy ez az „egész", a szövegek közötti összetartozás hálója, a szerző által említett és felkínált módo(ko)n elkészüljön.

Az egységesség érzetének hiánya elsősorban a szövegek gazdag kérdés- és témafelvetéséből, teljességigényéből ered - hogy a tanulmányok legtöbbje a lexikonok szócikkeire jellemző módon duzzad az információtól: a biografikus adatoktól, az életművek és a művek recepciótörténeti ismertetésétől. Ezt erősíti a szerzőnek a műelemző részekre jellemző „tűzijátékszerű" módszere - ahogy ezt M. Nagy Miklós írja Goretity Nabokov-tanulmányaival kapcsolatban -, amellyel a különböző írók műveiben visszatérő és ismétlődő motívumokra, a szövegeket keresztül-kasul átszövő intertextuális utalásokra mutat rá. A tanulmányok szinte bekezdésenként hívják fel a figyelmet a vizsgált művek újabb és újabb értelmezési aspektusaira, a korábbi elemzők véleményére, sok esetben háttérbe szorítva a kötetbevezetőben kijelölt szempontot, „az irodalmi mítoszalkotást" (35.). A tanulmányok egyértelművé teszik, hogy a szerző igen tájékozott az adott íróval vagy az éppen elemzett művel kapcsolatban, milyen sokrétűen, hány szempontból tud a témához nyúlni, mennyire otthonosan mozog a 20. századi orosz művek és mennyire up to date módon a kortárs orosz irodalomtudomány írásai és az ezekben felvetett kérdések között. Ebből fakadhat, hogy az olvasó egy idő után elveszti a kijelölt fő csapást - legyen az bármely részletproblémája az adott műnek -, és érdekesebbnél érdekesebb mellékutakra téved, de visszautat nem talál (vagy csak igen rövidre zártan).

A kötet második, Az orosz Nabokov címet viselő blokkjában, az itthon ismertebbnek számító Lolita kapcsán egy ilyen típusú tanulmányépítésre találunk példát. Goretity írása elején rögzíti, hogy nem az angol Lolitát, hanem az orosz Лолита-t veszi elemzése alapjául, a továbbiakban pedig írását ezen választása indoklásának szánja. Felvetődik az orosz vagy az amerikai Nabokov kérdése; ezt az oroszul és az angolul írt műveinek felsorolása követi; majd általában véve Nabokov írásművészetéről, utalástechnikájáról (Joyce, Szologub, Belij), a nabokovi „papírmasé-figurákról" (201.), a nabokovi világ csináltságról esik szó; aztán felmerül a kérdés: detektívtörténet-e a Lolita, majd hogy pornográf regény-e; egy újabb bekezdésben a nabokovi elő- és utószövegek, illetve a főszövegek kapcsolatáról, a dosztojevszkiji és a szologubi bűn fogalmáról és a hasonmások szerepéről tudunk meg nagyon sok érdekességet; végül visszatérünk az eredeti felvetéshez, hogy miért „másik regény az orosz nyelvű Lolita" (213.). A felvetett, igen izgalmas értelmezési szempont megvitatására tehát viszonylag kis terjedelem jut a szintén izgalmas, ám átfogó kérdések felvetése miatt.

Lépten-nyomon érezhető, hogy a 20. századi szimbolista prózaírókkal, Nabokov három orosz regényével és a kortárs orosz írókkal foglalkozó kötet kemény küzdelmet folytat az olvasókért. A könyv olvasása közben egyre plasztikusabban jelenik meg, milyen nehézségekkel kell szembenéznie ma egy ilyen kötetnek, milyen nehéz megtalálnia magyar olvasóját: akihez szólni kíván, akivel dialógusba akar lépni. Hiszen az elméleti bevezetőben megemlített orosz irodalomtudósok mellett az „elemzett szerzők jelentős része is meglehetősen ismeretlen - nem hiszem, hogy sokan olvasnak manapság Vlagyimir Szolovjovot, Leonyid Andrejevet, Valerij Brjuszovot, Fjodor Szologubot" (M. Nagy Miklós: „Királyvíz. Goretity József: Töredékesség és teljességigény című tanulmánykötetéről", Debreceni Disputa, 2005. június. 60-61.). Ez többek közt abból ered, hogy számos, a 20. századi orosz irodalomban alapműnek számító könyvnek hiányzik a magyar fordítása: „[A]z orosz szimbolista és avantgárd irodalom alapszövegeinek számító művek jelentős része továbbra sincs meg magyarul (ellentétben más szerencsésebb európai nyelvekkel); hogy csak néhány óriási hiányosságot említsek, nincs normális Szologub-, Belij-, Rozanov-kiadásunk, alig-alig van valami magyarul Remizovtól és Pilnyaktól, a sokak szerint a legjelentősebb 20. századi orosz szerző, Andrej Platonov műveinek itthoni kiadása finoman fogalmazva is problematikus, Nabokov legjelentősebb oroszul írott regényei továbbra is hozzáférhetetlenek magyarul… Mondanom sem kell talán, hogy ilyen helyzetben szó sem lehetett arról, hogy a magyar olvasóval bárki elhitethette volna: a »nagy orosz realistákként« olvasott 19. századi orosz művek után is született még komoly orosz irodalom. A 20. századi orosz irodalomból jószerével csak Bulgakov A Mester és Margaritája, meg esetleg Szolzsenyicin Gulag szigetvilága tarthatott számot szélesebb körű érdeklődésre." (Goretity József: „Irányzatok és szerzők a kortárs orosz irodalomban", litera 2005. 04. 19.) Goretity József pedig éppen ezt tűzte ki maga elé, hogy megmutassa, a 19. század végével nem szűnt meg a „komoly orosz irodalom". Tudja és mindvégig szem előtt tartja: olvasói számára úgy kell írásait érthetővé és érdekessé tenni, hogy nem csak az adott irodalmi közeg ismeretlen az olvasó számára, de esetlegesen az elemzett mű szövege sem hozzáférhető.

Szövegei rendkívül sok csemegét rejtenek. Az orosz szimbolista prózaírókat (Szolovjov, Andrejev, Brjuszov, Szologub) tartalmazó első blokkban a legérdekesebb talán a Valerij Brjuszov-írás - magyar vonatkozásai miatt. A Tüzes angyal három magyar kiadása (1927, 1974, 1997) kapcsán derül ki, hogy Brjuszov, ellentétben más szimbolista szerzőkkel, a szocialista időszakban miért volt mégis kutatható. Ugyanebben a cikkben hívja fel a szerző a figyelmet arra is, hogy óvatosan kell bánni azokkal az értelmezésekkel, amelyek Brjuszov és Andrej Belij furcsa, bonyolult és összefonódó kapcsolatát, a két költő-író magánéleti konfliktusát problémátlanul azonosítják Ruprecht és Heinrich alakjával és a regényben kibontakozó viszonyával.

A könyv következő, Nabokov-blokkja bizonyult számomra a kötet leginkább újraolvasásra ösztönző fejezetének. Elsősorban a Camera obscura-elemzés, amelynek középpontjában a hősök nevei - Dorianna Karenina, Zegelkrantz és Schiffmüller - által játékba hozott Shakespeare-Rimbaud-Tolsztoj-Wilde szövegrészletek nabokovi újraértése áll. Másodsorban pedig a Végzetes végjátékhoz kötődő tanulmány, amelyben egy magyar ruszisztikai dialógusra is sor kerül: Szigethi András és M. Nagy Miklós véleményét ütközteti a szerző Viktor Jerofejevével, végül a sajátjával. (Utóbbit, e „kis magyar diskurzust" azért is emelem ki, mert láttatni engedi, hogy ma Magyarországon az értelmezők és az olvasók fantáziáját egyaránt piszkáló Nabokov-művek köré újabb és újabb elemző szövegek épülnek. Szinte Goretity József könyvének megjelenésével egyidőben jött ki az Ex Symposion folyóirat Nabokov-száma, amelyben a sakk és a sakkozó szerepe vagy az orosz Lolita olvasata stb. szintén felvetődnek. A tematikus szám a magyar Nabokov-kutatás létezésének és sokszínűségének újabb bizonyítéka, egyúttal pedig a magyarországi Nabokov-értelmezők újabb lehetősége a párbeszédre.)

A kötet harmadik nagy fejezete a könyv legúttörőbb vállalkozásait tartalmazza: a kortárs orosz próza néhány, immár magyarul is olvasható képviselőjéről esik szó. Sokadszorra rendíti meg az embert Venyegyikt Jerofejev alakja és Venyicska sorsa a Moszkva-Petuskiban. Sokadszorra képtelen felfogni azokat az abszurd körülményeket - „kábelfektető munkás, szállítómunkás, kőműves, fűtő, üvegvisszaváltó stb." (Goretity József idézi Jevgenyij Popovot, 219.) -, amelyek közt Jerofejev élt, és nem tudja eldönteni, hogy sírjon-e vagy nevessen azon a ma már eldönthetelenül igaz vagy fiktív történeten, amelyben Jerofejev a Dmitrij Sosztakovics című regényének elvesztéséről számol be: „Moszkvából tértem vissza a munkahelyemre, s a főnökömnek két üveg vermutot vittem egy szatyorban, amiben benne volt a Sosztakovics-kézirat is. Vittem, és elaludtam a vonaton, és amikor felébredtem, nem volt meg sem a szatyor, sem a kézirat, sem a vermut. Akkor persze a vermutot sajnáltam, aminek elvesztését a főnököm sem bocsátotta meg" (Goretity József idézi Lomazovot, 218.). A kötetzáró írások „hőseiről" pedig (Pelevin, Popov, Szorokin, Viktor Jerofejev, Tolsztaja, Galkovszkij, talán csak Ulickaja kivételével) Szilágyi Ákos szavai juthatnak eszünkbe: „S valóban: ezerszer posztmodernek az orosz posztmodernek! (…) Számukra az agónia, a katasztrófa, a káosz éppenséggel a legtermékenyebb állapot: minden kulturális sor, rend, rendszer, értelmi világ széthullása azt jelenti, hogy az elemek egymás mellé és egyetlen helyre kerültek, tehát mindenféle kötelező jelentés lehámlott róluk, puszta anyaggá, eszközzé, üres formává váltak, amelyből az esztétikai képzelőerő olyan értelmi világot, kulturális sort, rendet, rendszert épít, amilyet csak akar" (Szilágyi Ákos: „Az orosz irodalom mítosza. Goretity József: Töredékesség és teljességigény", ÉS, 49. évf. 21. szám. 24.). Így válik a magyar olvasó számára a „klasszikussá és kultikussá vált szövegek előítélet-mentes újraolvasására" való invitáció a huszadik századi orosz prózaszövegek labirintusába csábító utazássá.

(Új Palatinus Könyvesház, Bp., 2005, 314 oldal, 2200 Ft)