Képzelt epitáfium
Füst Milán modorában

Drága barátom emlékére!

Ki tette lehetővé, hogy gondolkodjam ez ötven, jaj, ötven év alatt?

Hogy írjak, féljek, szeressek és egyáltalában – éljek?

Hogy feszültségeim ne robbantsanak szerteszét, mint láváját a vulkán,

és szenvedélyem éltessen is, ne csak pusztítson bolondúl?

Ki miatt élek még mindig, bár több van mögöttem, mint előttem?

S mért nem köszöntem meg soha,

miféle suta tapintat nem hagyott őszintén beszélni?

Mért torpantam meg, valahányszor szóltam volna neked rólam és magadról,

s mért hittem, hogy a barátság – szép hallgatás?!

Most szólok, barátom, bárha te már nem élsz.

De csak nyugodtan: érkezem nemsoká.

Mikor majd együtt leszünk ismét, végre megnyílik a sötétség.

Ülünk egymás mellett, ahogy ültünk még tegnap is,

batárunk előtt fekete paripák dobrokolnak,

s hogy megindulunk a holdtiszta éjben,

távoli sugarak és mélységes csönd között,

szelíden néz az ég s a sokféle hunyorgó csillagok.