Kavafisz-átiratok

 

 

Exodosz egy komédiából

 

 

Hová mehetnénk, most mivé leszünk, mi lesz

velünk, s mivé lesz bölcselet, költészet és művészet?

 

Régebb türanniszokban s királyságokban is

írtak még pompás verseket, s olykor föl-fölvirágzott

 

az alkotókedv, gondolat – görög nyelven

ragyogva nyílt a boldogabb tudósság, szent poézis!

 

Szamoszon, Polükratész pazarabb idejében

élt Püthagorasz, Ibükosz, s megélt Anakreón is.

 

Szürakuszaiban, Hierón udvarában alkotott

Aiszkhülosz, Szimónidész, s vendége volt Pindarosz is.

 

Arkhelaosz király pedig Pellába hívta Khoiriloszt,

s Attikából csalta át Euripidészt, majd Agathónt is.

 

S hogy ne menjünk távolabb – például Ptolemaiosz

Philadelphosz, a könyvszerető, a finom Kallimakhosz

 

s többek között Theokritosz nagylelkű pártfogója

volt még valódi jótevő, ízléssel ékes elme itt…

 

Lagosz fiának városában akkortájt

volt még igény s pénz bőviben magasabb kultúrára is:

 

áldoztak rá, s a szellemet kiváltképp támogatták…

Ma már a bősz, kinyalt buták költőket, bölcselőket,

 

tudósokat s művészeket inkább elűznek innét,

mert megfizetni s megbecsülni bunkók, mert fukar dagadtak ők:

 

potrohos pöffeszkedők, mint ez a tök Ptolemaiosz

Euergetész Trühón, az elkergetés kitervelője,

 

az agyvelőtlen Kártevő, gaz Hájfejű,

ki híg eszébe vette, hogy székesfővárosából

 

száműzetésbe küldjenek minden vacak szofistát,

művészkedőt, tudóskodót s képzelgő, lepcses verselőket is!

 

Hová mehetnénk, most hol lelhetünk még érdemes királyt,

s kit érdekel ma bölcselet, költészet és művészet?

 

Mivé leszünk ily eltorzult időkben, ha törpe államokban

hű nyelvművészként tűrni kell hatalmas senkiháziaknak talpait?

 

Mi lesz velünk? Szétszóratunk, jaj, nélkülünk mivé lesz,

kivész a hellén bölcselet, művészet és poézis?

(1901. november 30. – december 8.)

 

 

Kalaisz, Alexandria fia

 

 

Szép volt, művelt, nagyon szép, minden tekintetekben,

szép volt, huszonhat éves – gyöngéd, értelmes ifjú.

Szép volt a teste, lelke szelídséget sugárzott,

s ha szólt, egész valója fénylett a szellemében,

mert költő volt Kalaisz – ahogy mi szólítottuk,

szűkebb, baráti körben beszélgetvén, borozván,

s gyakran Theokritoszt vagy Anakreónt idézte…

Kemény volt és törékeny, elegáns, finom jelenség,

mert költő volt Kalaisz, mert közülünk való volt.

 

Saját versét csak olykor, csak mondta, nem szavalta –

különben hallgatásba, titokba burkolózott…

Nem tudtunk róla semmit – hogyan került közénk ő?

Honnan, mikor s miért jött? Hol, merre van hazája?

Úgyis hozzánk hasonló volt Alexandriában!

Sejtettük, hallomásból, hogy Szamoszata szülte,

vagy Szeleukeiából vetette erre sorsa –

sokak szerint Nyugatról, talán Masszaliából

származhatott, vagy épp a szomszéd Marmarikéből.

 

Mindegy, hozzánk hasonló lett Alexandriában.

Hiába verseng érte három földrész utólag,

mert költő volt Kalaisz – szépség, tudás, tehetség.

Neves költőknek mindig több szülőhelyük is van,

nagy költők mindenütt és seholban is születnek!

Egyszerre több szülőjük s szülőföldjük lehet, mert

többször születnek ők meg, ha épp úgy tartja kedvük,

többször, mint más halandók, mert szó s költészet által

többszörös születésük – s csak egyetlen haláluk.

 

Szép volt, kimondhatatlan, feledhetetlen élet,

szép volt, huszonhat éves – ő is hozzánk hasonló.

S mert költő volt Kalaisz, s megismételhetetlen –

hát meghalt ő is egyszer, itt, Alexandriában…

Mindegy nekünk: ki szülte, s hol, merre volt hazája!

Jó, hogy kicsit velünk volt, s együtt, baráti körben

örültünk és szerettünk – s nem halhat teljesen meg,

csak akkor, hogyha végleg, ha hűtlen elfelejtjük

a verseit s a hangját, sugárzó, égi lényét!

(1907. augusztus 23.)

 

 

Thrénosz egy bizánciért

 

 

Mi mindnyájan Bizánctól származunk,

Konstantinápolyból valók vagyunk mi mind.

Ezt mondogatta olykor – talán az évben is,

ezernyolcszázötvenháromban is, mikor áttelepült

Alexandriába, Egyiptomba ő is, a feleségével,

akinek jó nevű, régi, előkelő családja

hajdan a gazdag Khioszról települt át

kalmárkodni a fényesebb Fanarba.

 

Konstantinápolyból vagyunk – ezt tudta jól,

ezt megtanulta már. Kereskedéshez ennyi tán

elég is lesz… Gyapothoz, tőzsdeügyletekhez értett,

bankkölcsönök s bevételek foglalkoztatták legkivált.

Szeszélyes búzaárak, szűk gabonatermések

s a szállítási gondok balkáni államokban,

fönn, Angliában és lenn, Kairó s Khartoum között is,

mind érdekelték – üzletelt, kockáztatott, s időnként

csinált is élvezettel jó sok pénzt, sok rossz gyermeket.

 

Mi mindnyájan Bizánctól származunk – csak ezt,

ezt hagyta rájuk Atyjuk, a szent, dicső, bizánci.

Ha ment a bolt, mosolygott. Igaz, derék görög volt,

kemény s megfoghatatlan – pihenjen Krisztusában.

(1908. február)

 

 

Egy szerencsétlen flótás komédiája

 

 

Egy dagadtképű, potrohos gonosztevő

volt nagypapája: szám szerint a Nyolcadik.

Osztán mindenki mán csak attúl származott,

s király lett bárki rögvest a hírneves családban.

Ő is, de csak balkézről, mert korcs, fattyú volt,

törvénytelen, habár hasonlított a fölmenőihez –

termetre, szemre, még erényre is, mert tisztelettel

megtartotta elődeinek valahány hagyományát.

 

Uralkodói házának legnemesebb tradícióit

vitte tökélyre! (Már ami a családirtást illeti.)

A vérfürdőzést, gyermekgyilkolást sosem

vetette meg! A fényűzést, a tékozlást, az istenült,

bár ingatag kedélyt s a fáradékony, enyhe elmebajt

dicséretes fokon művelte, mint az összes ősei.

 

Idegbeteg dinasztiák sarjánál az se furcsa, hogy

időnként ő is megszaladt picit… Jogos

panaszra vagy csak újra kölcsönkérni ment,

s olyankor ő is külhonokba volt távozni kénytelen,

trónjáról el, pár jó tanácsért dörzsölt pártfogóihoz –

s leginkább ő is rég bevett, szeszélyes megszokásból,

amint az náluk (ily finom famíliákban) illett,

már fűnek-fának tartozott, bajt halmozott fejére,

s a barbárokhoz elfutott hatalmát orvosolni.

 

Rómába ment, rohant szegény, csóró s kivert kliensül

rohant Rómába… Évekig feszt föl s alá rohangált

Caesar és Pompeius között, s Sullához is beugrott:

meggyűlt a gondja, pénze sincs, a terhek elcsigázták,

s addig csikarták, míg szegény végrendelkezni kezdett,

s mert túlontúl hasonlított a fölmenőihez – hát

egész Egyiptomot megint, ő is Rómára hagyta.

 

Könnyelmű, kissé szörnyeteg, s mellesleg nagy művész

volt: alázatos, hisz rendszerint személyesen kísérte ő

díszhangversenyeken, palotájában a kényes kórusokat.

Művészlélek volt, virtuóz zenész: lukakhoz értőn

fuvolázott, pikulázott atyaságos szeretettel –

s szólistaként is működött, nem is szerény sikerrel!

Pazarul csak pikulázott, fuvolázott szomorúan,

s neve gúnyból Fuvolás lett: Pikulás lőn a királyunk!

(Sorrendben tán a tizenkettedik családi őstehetség.)

 

Egy dagadtképű, potrohos gondosztevő

volt a nagyapja: a Nyolcadik. Ő meg pontosan egy tucat:

a Tizenkettedik lett! Ő, a finom Ptolemaiosz

Theosz Philopatór Philadelphosz Neósz Cionüszosz Aulétész!

Mily hosszú, szép, dicső név! S mily hosszadalmas, csúnya,

dicstelen életet élt a szerencsétlen, noha isteni flótás!

(1912. szeptember)

 

 

Krisztus után 391-ben, Alexandriában

 

 

Egyszerű tanítómester, csak egy kis segédkönyvtáros

vagyok én – idebenn telik életem ősi tekercsek,

pergamenek s katalógusok közt, nagy művek

társaságában, holt szerzők s régi könyvek

hű barátjaként. Úgy tudják rólam, hogy bölcs, bár pogány

vagyok… Én soha nem tudom úgy – hol így tudom,

hol másképp vélem tudni a dolgokat,

mert tán ismerek egy s mást jómagam is már,

körülbelül a tettek, igék s nagy idők menetéről.

 

Elég, ha pár igaz, szép, fenséges könyvbe nézek,

most, idebenn a Szerapeionban,

s nem kell kinézdegélnem folyvást a könyvtár ablakán,

hogy megtudjam, mi zajlik, zúg odakünn a veszett világban.

 

Elég, ha néha behunyom szemem,

s rögtön az eszmék,

örök szépségek és magas művészetek

birodalmában találom magamat…

 

Elég, ha néha behunyom szemem,

s már nem is élek

ebben a kétes, mondhatni: történelmi pillanatban,

tán nem is vagyok pontosan itt, a Szerapeionban,

isteni könyvek és istentelenek közt,

ebben a korban, s már nem is élek –

sem törvénykezésben, sem törvényszegésben,

sem meghamisított időszámításban,

sem a Nagynak titulált Theodosius császár

kicsinyes, csökött, tudatlan, szégyentelen korában.

 

Jelentéktelen tanító, egy senki segédkönyvtáros

vagyok én – idebenn, az utolsó, amaz ősi tekercsek,

ritka papiruszok és pótolhatatlan példányok társaságában,

s nekem nem kell kinéznem egy ablakon, hogy tudjam,

mi zajlik, épp mi tombol, süvölt, zúg kint a téren.

 

Elég, ha most is behunyom szemem,

s már látom, hallom őket: az őrjöngő butákat,

vakbuzgó harsogókat, süket tömeg legalját,

a föltüzelteket, kik megint gyilkolni gyűlnek.

 

Az ügyért fortyogókat látom csődülni, forrni,

hittel fölizgatottan, fanatizált csapatban

dicsőség csőcselékét s a szentség söpredékét,

melyet jól szervezetten vad szerzetescsoportok

remetés rongyokba bújtan buzdítanak pusztításra,

terelnek törni-zúzni, s Theophilosz pátriárka,

a zűrzavarból élő, zápult elméjű püspök,

a fölbujtó, ki nyáját szent gyűlöletre szítja,

elszántan gyújtogatni, s Theophilosz pátriárka

uszítja, ölni hajtja, pogányozván, üvöltvén,

falkáit szent rohamra, pogányt miszlikbe tépni,

rá templomokra, szobrok s pogány könyvtárak ellen.

 

A csürhét égi tűzzel könyvégetésre űzi

a zűrzavarból élő, zápult elméjű püspök,

s a népharaghoz értő, vad szerzetescsoportok,

kik dúlni, fosztogatni s imázni megtanultak,

zúgják a hujgatóknak: „Vesszen tudós pogányság!

Rombolni, törni-zúzni! Minden tudás pogányság!

Krisztus nevében, irtsad! Kegyetlen irts ki mindent!”

 

Elég nekem, ha most, itt szemem behunyva tartom,

s már látom, hallom ismét a bűntelen butákat:

„Krisztus nevében, irtsd ki! Zúdulva törjetek rá,

a Sátán templomára, a gonosz Szerapeionra!”

(1930. augusztus)