„Öt tanulmányt bocsátok közre. Örömmel és egy kicsit szorongva. Tehát úgy, ahogy szokás. Egyetlen, korán érő és soha el nem múló szenvedélyemről szólnak, az irodalomról. De nem közvetlenül, csak közvetetten. Amint a tényleg nagy szenvedélyekről beszél a valamennyire is szemérmes ember.” „A Bevezetések – tudom – líraiak. A líraisághoz mindig volt késztetésem. A lírához sohasem volt tehetségem. Ezért igyekszem – amennyire lehet – visszafogni a líraiságot.”

Mint a stílus alapján bizonyára többen rájöttek, Poszler György néhány mondatát idéztem az előbb. Az előbbi bekezdés 1983-as kötete, a Kétségektől a lehetőségekig, az utóbbi idei könyve, A „másik” város előszavából való.

Látható, hogy Poszler mindkettőben ugyanarról a dologról beszél – arról a szorongásról, ahogy ő maga nevezi, amellyel útjára bocsátja újabb köteteit. Szemérmesen szól a lírai szenvedélyekről, legyen szó bár irodalomról vagy a szülővárosáról, Kolozsvárról, ahonnan családjával tizennégy évesen Budapestre költözött.

Nem nehéz észrevenni azt sem, mennyire másként beszél, miközben ugyanarról szól. A közvetettség és a visszafogottság közötti különbséget mindenkinek érzékelnie kell. Az egyik egy idegen testet, egy szigetelőt állít az érzelem és a saját test közé, a másik csupán ellenőrzi, kordában tartja az érzelmet. Nyersen szólva, az egyik már máshol is van, miközben nála, a másik kizárólag és egészen nála.

Nem szeretném a szenvedélyek hőfokát frivolan összehasonlítgatni, a viszonyok különbözősége azonban nyilvánvaló, s valószínűleg a „másik város” elhagyása okozta lelkifurdalásból ered. Az irodalomhoz, kedves íróinkhoz vagy műveinkhez (Poszler esetében például Az ember tragédiájához, Babitshoz vagy Lukács Györgyhöz) mindig vissza lehet térni, s hogy egy-egy újabb látogatás alkalmával mennyire mást találunk, az inkább rajtunk múlik, mint bármi máson; egy város azonban tőlünk függetlenül is változik, s ha ráadásul határon túli és kisebbségi, akkor nemcsak a nosztalgia miatt lehet részünk kellemetlen élményekben, amikor bizonyos idő elteltével visszatérünk. A szerző azonban erről is úgy beszél, ahogy szokott: csendes, kordában tartott, de állandóan érezhető szeretettel.

A közvetettség persze árnyalásra szorul. Nem arról van szó, hogy ebben a kötetben nem bukkanunk személyes mondatokra, mert bukkanunk. „Legutoljára is hátbavert egy volt osztálytársam a Főtéren. A Nyugati oldalon, a plébánia előtt. A templom főkapujával éppen szemben. Egy másik a Farkas utcában kiáltott utánam. A közepe táján. Túl közös iskolánkon, a hajdan volt piarista gimnáziumon.” (181. oldal) A viszony a lényeges: az, ahogyan az emlékező bánik az emlékeivel, ahogy vigyáz arra, a szöveg ne váljon se hamisan érzelmessé, azaz érzelgőssé, se hamisan könnyeddé, azaz nyeglévé. Mint Poszler irodalomtörténészi, elemzői habitusában, itt is az a nagyon rokonszenves, ahogy nem felejti a régiek érdemét, de nem utasítja el az újak invencióját sem. Mint azon a területen, itt is érezhetően a régiekhez áll közelebb, de ezt elegánsan és nagyvonalúan viseli. És mint amott, a rövid mondatos stílus itt is jó szolgálatot tesz. Talán fölösleges is megjegyeznem: ez nem bújtatott bírálat. Senki nem hiheti komolyan, hogy bárkihez is tapadhat olyan írásmód, amely nem belülről fakad. A gyakori megállások nem valami furán kialakított ütemterv szerint következnek, éppen ezért ritkán modorosak – Poszler rövid mondatai belül alakulnak rövid mondatokká. Szüksége van rájuk, mert így tudja kordában tartani a szenvedély (e könyv esetében az emlékezés) különös pátoszát.

A már-már aprólékos betájolásnak is ez az oka. „A templom főkapujával éppen szemben” és „a Farkas utca közepe” pontosságukkal enyhítik a hátbavágás, illetve az örömteli kiáltás romantikáját. Meg a kicsiségükkel. A demagógok, a hivatásosan és programszerűen őszinték mindig annyira fellengzősek és magabiztosak. Ők nem utcákra, terekre, házakra, iskolákra, osztálytermekre emlékeznek, vagy ha mégis, akkor azok az egész magyarság mélyen jelképes osztálytermei, iskolái és satöbbijei. A jelképességtől persze nehéz megóvni a memoárokat, és Poszler tudatában van a veszélynek. De nem véletlen, hogy az ő szövege (mint irodalmi elemzéseiben) mindig ellenpontokra, kettőségekre, dichotómiákra épül: „…az egész emlékezethalmaz valamennyire rugalmas. Formálható, átalakítható – mint többnyire a mítoszok. A teremtődött, nagy mítoszok csinált, kicsi, távoli rokona.” (11. o.) És korábban: „Kolozsvár-komplexusom – természetesen – nagyrészt mítosz.” (10. o.)

Poszler kötetében jól megfigyelhető, hogyan válik egy nagy mítosz kicsivé, tehát személyessé, hogyan ivódik bele az emlékezőbe, s hogyan válik éppen ettől ismét naggyá, bár más értelemben. A végig vigyázó fegyelem figyelem is, méghozzá a legérzékenyebbek közül való. A négy bevezetéssel (Objektív előszó, Konfesszionális bevezetés I., Konfesszionális bevezetés II., “Historikus bevezetés”) felkészített olvasó két ciklusban bolyonghat: Arcok és Emlékek. Az elsőben négy, a másodikban öt esszét talál. 4–4–5 – majdnem tökéletes egyensúly, annál is inkább, mert a portrék összterjedelme tíz oldallal több, mint a memoároké. Némi szeretetteljes iróniával azt lehetne mondani: itt még a tudattalatti is fegyelmezett.

Az érzékeny, elnéző, de nem elsikló figyelemre egyetlen arcképet hoznék fel példának. A Farkas utcától a Sétatérig című írásban Poszler Janovics Jenő színházát elemzi. Janovics a századfordulós Kolozsvár kiemelkedő egyénisége volt, színházigazgató és rendező, aki filmet is forgatott. A száraz tudnivalók azonban átrendeződnek és átforrósodnak a portréban, és éppen azért, mert érezzük Poszler sohasem szigorú, de mindig pontos szeretetét: „Ősripacs. De tudja a tehetsége határait és minőségeit. A Hamletnek nem tud ellenállni. Saját színházában el is játssza. Valószínűleg nem lehetett nagyon jó. A Tartuffe talán inkább az övé volt. Reflexivitása jobban érvényesülhetett Molière majdnem-tragédiájának fél-intellektuális intrikusában, mint Shakespeare vérbeli tragédiájának egészen intellektuális héroszában.” (140. o.) És befejezésként: „…valószínűleg nem Othello volt, aki álmai miatt tragikusan elbukott. Hanem Don Quijote, aki álmaiban fájdalmasan csalódott.” (141. o.)

Nagyra tartja a Szamos-parti művészt, de nem növeszti túl önnön értékén. Azzal adja meg neki a tiszteletet, hogy a valósághoz hűen rajzolja meg. Nem nevezi az évszázad Hamletjének, ha egyszer nem lehetett az. De nem is értékkülönbséget érzékeltet. Egy csalódott Don Quijote nem kevésbé jelentős és modern, mint egy elbukó Hamlet. Egy olyan Don Quijote azonban, aki Hamletnek hirdeti magát, hazugság lenne.

Érezzük, hogy mint minden igazi elemzés, ez is önelemzés. Nem közvetlenül, csak közvetetten, ahogy a szemérmes emberek szoktak vallani magukról. De valahogy közvetlenül is, és paradox módon éppen a közvetettség révén.

Ugyanezt találjuk akkor is, amikor Poszler Kolozsvárról, a városról beszél. Például amikor egy Reményik Sándor-vers kapcsán ezt mondja: „Sejtem: a Gyalui-havason túl nincs vége a világnak. Csakhogy sok ilyen helyi világvége van. A Szamos nem az egyetlen folyó. Csakhogy sok ilyen helyi egyetlen folyó van. A Szamos-parti alkony nem a lehetséges legszebb. Csakhogy sok ilyen helyi lehetséges legszebb alkony van. Igen ám, de nekem ez jutott. És sokáig hittem, örökre.” (22. o.)

Ez a vallomás is közvetett, hiszen egy olyan vers kapcsán születik, amelyet egykor jónak tartott az emlékező, ma már nem érzi annak. De tudja azt is, hogy sok ilyen helyi jó vers akad. Nem nevezi tehát jó versnek, de nem felejti, hogy valamikor hatott rá. Nem tagadja meg az értékrendjét, de azt sem, hogy ez nem öröktől fogva adott.

Hiszen éppen ez az irodalom: világok ütköztetése vagy egymásba játszatása. Rólunk, magunkról mondani valamit, miközben másról beszélünk. Nem „látszólag” másról, hanem valóban róla. Megtalálni benne a bennem rejlő valóságot vagy lehetőséget. Megtalálni és felmutatni úgy, hogy rá is jellemző legyen, meg a róla szóló szöveg írójára is, és így mindenkire, akinek füle van a hallásra. Mint Szerb Antal, Poszler egyik mestere mondja Villonról: „Személyes mondanivalója nincs korhoz kötve, örök-emberi, mint minden igazán személyes mondanivaló.”

Poszler György, miközben a „másik” városról beszél, „az egyetlen” városról beszél. A városról, amelyben mindannyian sétálhatunk egyet.

(Ariadné Könyvek, Komp-Press Kiadó - Korunk Baráti Társaság, Kolozsvár, 2005, 308 oldal, á. n.)