Dünnyögés, félhangokra

(részlet)

 

Szomorú ha omlik a bánya

ember a saját szívét lehányja

Lehet éj de nincs már sötét se

háttal fordul rá Nehogy megértse

 

*

 

Rom a romos kertet benövi

kutyák vackán a tetvek halmai

nyüzsögnek Hajtsd le szépen fejed

Fajtád legyint rád s szégyell a fajod

 

*

 

Itt a táj közepén még lyukas

zsíros férgek mesélik kínjukat

miközben benned mozognak szét

Megőrölnek Így lesz teljes a kép

 

*

 

Pohár alján néhány csepp láva

ended az istenek lakomája

Nyers hús fanyar szaga még érzik

Rohad a horizont fel az égig

 

*

 

Sík lap tükrében arc fuldoklik

túrja magát előre a voltig

tépődik bőr csont és izomzat

Beönti a múlt mésszel a holtat

 

*

 

Pálcika ember vére forgács

pascali nádon isten a tornász

Lángoló villa almot forgat

tíz csontot ér a talajgyakorlat

 

*

 

Eszmélet helyett csak üresség

Emigrált fönt az égből a fenség

Lehetne játék irónia

annak a kötél kinek lógnia

kell rajta és világra nyelve

kifordul már ha létét lenyelte

 

*

 

Bizonyság vagy fajtád romlékony

gyémánton élsz és vékony moslékon

Könnyével keveredik taknya

Messze néz s posvány iszapját szopja

 

 

*

 

A folyó hol lakom megáradt

hullám hordja a hullám hullákat

Cipeli tovább sehovába

Sorsát az ember örök hiába

 

*

 

Ötvenegy éves lettem épp ma

kínos és ócska kabarétréfa

Ámbár végül szomorú s békül

keresztet kap és hozzá egészül

 

*

 

Ropog a tűz a kandallóban

ropog az ember így kihalóban

 

*

 

Milyen varas a hajnali ég

vadludak húznak két széle beég

szürkén puhán perzselt toll szitál

Angyalsúly alatt reccsen a kötél