“Az is lehetséges persze, hogy a Hérakleitosz-töredék, amire véletlenül rábukkantunk, csalóka tévútra vezetett. És egészen másfelé kellene keresnünk az utalások szövevényéből kivezető szálat. Vagy egyáltalán nem kellene keresnünk. Csak hallgatnunk a két verssor húrpendülésének hosszan kitartott és végig soha ki nem elemezhető hangjait. Hogy végül kikerüljünk a labirintusból, amelybe a verssel együtt majdnem belevesztünk.”

Egy tömör-titokzatos Borges-kétsorosról esik szó. Hogy egy értelmezési lehetőség tévútra vezetett. Hogy hol lehet a kivezető szál? Ami az utalások szövevényéből kimutat. Meg értelmezésről és értelmezhetetlenségről. A kulcsszavak egyértelműek: tévút, szövevény, hallgatás, húrpendülés, elemezhető (?) hang, labirintus, beleveszés. Ezek mögött a megválaszolhatatlan kérdés, a megválaszolandó feladat. Mi az értelmes, követhető magatartás. Bonyolult értelmezés vagy egyszerű öröm? A kulcsszavak közül melyik a fontosabb? Elemzés vagy húrpendülés? Beleveszés vagy hallgatás? Labirintus vagy hang? És megválaszolhatatlan kérdések, megválaszolandó feladatok, ellentmondó kulcsszavak mögött és fölött a csak félig kimondott következtetés. A vers körül sok a termékeny titok. Nem minden magyarázható. Nem minden magyarázandó.

Erről szól a könyv. Majdnem háromszáz oldalon. Pontosan harminc esszében. Hogy mi is teszi a verset? Mármint a verset verssé. A szöveget költészetté. A szavakat verselemmé. A sorokat verssorokká. A bekezdéseket versszakokká. A nyelvet költői nyelvvé. A szöveg mozgását költői szerkezetté. Vagyis még egyszer mondom: a verset verssé. Meg arról, hogy ettől, ebben, ezáltal létrejön valami. Mondjuk, a művészi minőség, a költői jelentés. És még néhány ehhez hasonló, csak nehezen értelmezhető, csak félig megnevezhető fölösleges, de nélkülözhetetlen, az emberség végső lényegével mégis vagy éppen ezért összefüggő, megkerülhetetlen jelenség. Hogy is mondta Kosztolányi? Desiré bácsi – ahogy a könyvben jogos családiassággal neveztetik. Bot és vászon. És a kettőből zászló. Két elem, amelyeknek nincs jelentése. Két elem összege, amelynek van jelentése. Egyikből és másikból megközelíthetetlen. A kettő összegéből – talán – megközelíthető. Így a vers is. Verselemekből, verssorokból, versszakokból, költői nyelvből, költői szerkezetből. És még sok minden egyébből is.

Mindezekből adódik egy lényeges tanulság. Amit a könyv itt-ott ki is mond. És főként mindenhol érzékeltet. Nincs előzetes, alkotás előtti, még nem költői szándék, jelentés, netán tartalom. Amit az alkotásban megjelenő költői eszközök költői jelentéssé, netán tartalommá tesznek. De vannak költői eszközök, melyekben a költői jelentés, netán tartalom megszületik.

Nem lényegtelen: ezzel elesik egy tradicionális kettősség. A tartalom és forma. Még finomított változatban is. Hogy megformált tartalom és tartalmas forma. Csak verselemek vannak. Amik költői jelentéshordozókká lehetnek. És versegész van, ami költői jelentéshordozóvá lesz. Tehát benne, a versegészben születik a költői jelentés. Nem a tartalom lett formává. Nem is a forma lett tartalommá. Hanem költői elemek váltak költői jelentéslehetőségekké vagy jelentésváltozatokká. Amiket magyarázni biztosan nem kell, talán nem is lehet. Amiket értelmezni biztosan kell, talán mégis lehet. De mindenesetre sokféleképpen. Borgesre visszautalva: Hérakleitoszból vagy Hérakleitosz nélkül. Mert a költő valamit a versbe (tudálékosan!) kódol. Az olvasó-hallgató valamit a versből (tudálékosan!) dekódol. Kódolt és dekódolt – nyilván – nem ugyanaz. De a kettőből, sok kettőből, mert sok olvasó-hallgató lehet, létrejöhet valami sokszor egyszeri, mindenképpen bizonytalan, végtelenül változékony jelentéslehetőség.

A kötet szövege szinte költői szöveg. És nem egyetlen traktátus, hanem harminc esszé. Hozzászólás, verselemzés, kapcsolatkeresés, emlékezés, vitairat. Más-más alkalomból, más-más hangsúllyal és jelentésárnyalattal. Költő, műfordító, verselemző reflexiói. Felvillanók, olykor többértelműek. Ám talán jól értettem belőlük néhány alapminőséget és alapgondolatot. Ezeket körvonalaztam eddig és körvonalazom ezután.

Alapondolat? Művészetelméleti tételek fogalmazódnak? Szó sincs róla. Művészi művek elemeztetnek. És az elemzésekből nem valami könnyen verbalizálható tartalom bontakozik ki, hanem valami nehezen verbalizálható jelentésárnyalat. Nehezen verbalizálható. Mert a jelentésárnyalatot a költői nyelv teremti. A verbalizálás pedig a fogalmi nyelvben történik. Sok jelentésárnyalat a kötetben. Ami tételekké, szerencsére, nem fogalmazható. Ha fogalmazható lenne, másról szólna a könyv, és más lenne a műfaja is. Nem ars poetica lenne, de tudomány. Nem esszé, ám értekezés. De a jelentésárnyalatokat mozgató, megsejtő érzékenység körülírható.

Hajdan hittem egy ars poeticából építhető ars teoreticában. Fogalmazgattam is a körvonalait. Nem esztétika lett volna “felülről”, bölcseleti tételek felől. Nem is esztétika “alulról”, művészeti tapasztalatok felől. Hanem esztétika “oldalról”, költői vallomások felől. Önmagát, önmaga tevékenységét reflektáló, lírai tételeket közelítő költői vallomások felől. Ahogy Füst Milán teóriává játszott nagy ars poeticát, kváziesztétikát épített a “látomás”, azaz a költői vízió, a képekben látott, látható költői világ és az “indulat”, azaz a költői organizmus, a szerkezetté szerveződő, szervezhető költői világ hipotézise köré. Ahogy Weöres Sándor disszertációvá keresztelt nagy ars poeticát, kváziköltészetelméletet épített a prelogikus-poétikus gyermeki világkép, a logikus-depoétizált felnőtti világkép és a poszt- és prelogikus-repoétizált költői világkép hipotetikus hármasa köré.

Ma már nem hiszek egy ars poeticából építhető ars teoreticában. Úgy vélem, nem lehet rendszeresztétikát építeni. Amolyan régi típusút. A XIX. századból vagy a XX. század első feléből. Se “felülről”, se “alulról”, se “oldalról”. Egy évszázad alatt a formalizmustól a dekonstrukcióig, a strukturalizmustól a posztstrukturalizmusig nagyon sok ismeretet nyertünk a részletekről. Egy évszázad alatt a formalizmustól a dekonstrukcióig, a strukturalizmustól a posztstrukturalizmusig nagyon sok feltételezést veszítettünk az egészről. A sok új részismeret alapján sokkal jobban lehet műveket elemezni. A sok elveszített feltételezés miatt nagyon nehezen lehetne elméletileg összegezni. Bizony még “oldalról”, az ars poeticák felől sem. A vizsgált kötetben sem ez történik. De létrejön sok-sok termékeny megértéslehetőség. Amely nem esztétikát épít, hanem vers-, azaz költészetértést közvetít. És a költészetértés által – ne adjuk fel régi hiteinket! – talán jobb emberségre is nevel. Teszi ezt hihetetlen, egy versolvasó, versfordító, verset költő életen át szerzett művészi érzékenységével. És az ezalatt szerzett, mérhetetlen mesterségbeli tudásával.

“A kimondottnak és a kinemmondottnak, a kimondott által kimondott kinemmondott-

nak ez a dialektikája együtt-kimondja azt is, ami mindkettőnél több, ami a kettőnek hatványozott összege: a már kimondhatatlant, a költészet e legfőbb célját. Amit nemcsak a vers nem mond ki, az olvasó (s a kritikus) sem tud elmondani. Legfeljebb még másfelől is megpróbálja faggatni.”

Pontosan erről van szó. A kimondhatatlan kimondásának vagy kinemmondásának, a kimondhatatlannak maradásának dilemmájáról. Meg a kimondás–kinemmondás–kimondhatatlannak maradás mögött-fölött érzett vagy érezhető költői többletről. És mind-ez egy igencsak egyszerű Petőfi-vers kapcsán. Nincs ebben is valami vonzó rejtély? Hogy az eszmélet, a nyelv, a lét költői szintjén valójában mi is az egyszerű és a bonyolult? De most – szigorúan véve – nem is erről van szó. Hanem a kimondott és a kinemmondott öszzefüggéséről. És főként a kettő együttesében sejtetett vagy éreztetett többletről. Mert ez az igazi költői tét. Hogy érezhető-e a többlet? És mi az a többlet? Ami túl van a kimondhatóságon. Csak lebeg a vers fölött. Csak feszíti a verset. Csak megemeli a verset. Csak illanóbbá teszi a jelentést. És valahol ebben vagy ebben is rejlik a költői minőség. És egyértelműen nem ragadható meg a költő, az olvasó, a kritikus együttesében sem. Pontos megjelölés a faggatás is. Nem kérdés, hanem faggatás. A kérdés egyszeri. Egyszeri választ kíván. A faggatás folyamatos. Sok válaszkísérletet kíván. El kell, el kellene, el lehet viselni. És szüntelenül töprengeni kell miatta.

Hogy a kimondhatatlan érzékeltetése a költészet célja? Bizonyára. De kínja, kétségbeesése, harca is. Kínlódik, kétségbeesik, hogy nem lehet. De ha lehet, vége van. Harcol, kapaszkodik utána. De ha elérte, elbukott. Mert ebben: kínban, kétségbeesésben, harcban, kapaszkodásban él. Goethe mondja ki a szimbólumról. Amit a művészi kifejezéssel azonosít. Hogy az eszme a képben hatékony, de elérhetetlen. És ha minden nyelven is kimondják, kimondhatatlan.

Mágiát írtam az alcímben. De nem tudom biztosan, valóban az-e. Nem a szónak a dolgok feletti hatalmáról lehet szó. Nem arról, hogy a dolog hasonló megjelenítése uralmat jelent a hasonló dolog felett. Inkább “csak” a megnevezés hatalmáról. A megnevezés által történő birtokbavételről. Meg még valami többről is. A megnevezés nem egyszerűen néven nevezi a már meglévő dolgot. Hanem bonyolultan megnevezi és a megnevezésben létrejönni is segíti. Vagyis a dolog léte a megnevezésben, a névadás által szentesíttetik. A dolog létrejötte a megnevezésben, a névadás által befejeztetik. Ehhez van köze a költészetnek. A megnevezés mágiájához. A megnevezés küzdelméhez. Az általa való teremtéshez. Benne rejlik ebben, hogy a költészet valami nagyon ősi hithez hasonlít. Vagy abban is rejtőzik. Vagy ahhoz tér vissza. Őriz valamit a szellemi formák differenciálódása előttről. A mítosz világképéből. Amiből később vallás lesz, tudomány és művészet. Ami még egységben látja a világot. És az embert helyezi a középpontba. Egy érte lévő és belőle magyarázható univerzumban. Ebben születik a művészet, ebből szakad ki, ide vágyódik visza. Az életelemét jelentő, teremtő, termékeny “infantilitásba”. A szóképek, alakzatok lételméletébe kellene itt belemenni. Meg a nyelv bölcseletébe. Amire itt – nyilván – nincsen lehetőség.

Csak Füst Milánra hivatkozom, a szerző egyik mesterére. És Johann Georg Hamannra hivatkozom, Füst Milán egyik mesterére. A közismert poétikus-prófétai tételre. A költészetről mint az emberiség anyanyelvéről. De azt hiszem, érdemes vigyázni. Nem a költészet anyanyelv, hanem az anyanyelv költészet. Nem külön van a kettő. De együtt van a kettő. Az anyanyelvben van a költészet. Mint amolyan Goethe-féle őskép. Példa és lehetőség. Amit meg kell valósítani. Amit életre kell hívni. A nyelv szellemében adatott. Ám mindig, újra és újra meg kell küzdeni érte. A nyelvi megnyilatkozásokban újra és újra meg kell szülni. Tehát a nyelvben megvalósítandó ősképként adatott. Mint a kertművelés a szántásban. A festészet az írásban. Az ének a beszédben. A kereskedelem a cserében. A következtetés a példázatban. No meg a másik közismert poétikus-prófétai tétel. A beszédről mint fordításról. Az angyalok nyelvéről az emberek nyelvére. De a fordítás – gondolom – nagyon sokféle lehet. És nem is mindig sikerül. Erről, a fordításról szól a vizsgált kötet. Persze a műfordításról is. De főként az angyalok nyelvéről az emberek nyelvére való fordításról. Van a kötetben egy megkapó vallomás. Egy Petőfi-versről szóló, mottóként is idézett, pompás esszében. A költészetről mint ébresztő-zsongító bölcsődalról. És nem is csak a költő apától, inkább a Petőfit olvasó anyától. Amint gyerekkorában, este, meg nem szűnő követelésre naponta újra felolvasta ugyanazt a verset. És e felolvasásban érezte, gyerekként, először a vonzóan veszedelmes hatalmat. (Az anyanyelvben a költészetet? Az emberi beszédben az angyalok nyelvét?) A példázatot a kimondandóról, kimondhatóról, kimondhatatlanról. És talán leginkább az utóbbiról. A kimondandóban, kimondhatóban felsejlő, legalábbis a nagy költészetben valóban felsejlő kimondhatatlanról. Még egyszer mondom. A versben érzett ébresztőt és altatót, tudatosítót és zsongítót. És itt lehet valami korreláció. Ez a bölcsődal olyasmi, amiről Füst Milán is beszél. A mese “indulatmenetéről”. Az “ősmese ringásáról”. Valamiféle leereszkedés az egyed és a nem gyerekkorába. A világlátás prelogikus-poétikus szakaszába. Amiről Weöres Sándor beszél. Amiből költészet (és nyilván költészetértés) lehet. Ha megőrződik. És a világlátás logikus szakaszának hozamával egybeépül.

Nos, természetesen nem a költészet jelentésének feloldásáról van szó. Feloldásáról valami mindent jelenthető és ezért semmit sem jelentő hangulatban. Hanem a költészet ősi és szerzett, tudattalan és tudatos elemeinek összegzéséről. Összegzéséről, amiből a jelentés és a jelentés megértése kinőhet.

“Mintha Mallarmé nem is tenne mást, csak egy végső tökélyre szerkesztett enigmatikus szonett hidegen ragyogó jégtükrének közepében foglyul ejtené Berzsenyi hattyúját. A hideg vizekben örökre elhallgató néma hattyú Mallarmé versében egy szonett zárt monumentalitásának arányaira növekszik, mintegy kinagyítva a Berzsenyi-versből, a pattanásig feszült keretben hatalmas és sokértelmű jelképpé tömörül.”

Végérvényes megfogalmazás. Hidegen ragyogó jégtükörben ejti foglyul Berzsenyi hattyúját. És pontos megfogalmazás. Gyönyörű költői jelképben egy egész világirodalmi folyamat. Meg költői megfogalmazás. A hattyúk költőiből maga is jelképet teremt. Ilyen esszékből áll össze az egész kötet. Költői eszközök köré idézi korok szellemét meg. Nem a korok szelleméből következtet a költői eszközökre. Hanem a költői eszközökből következtet a korok szellemére. Egyetlen motívumból építi fel egy költészettörténeti folyamat vázlatát. A poétikus és a prózai kor ellentétét. Pontosabban a poétikus kor prózai korrá szürkülését. Berzsenyi néma hattyúja a hideg vizekben a poétikus kor eltűntét siratja. Mallarmé dermedt tóban jégbe fagyott hattyúja a prózai kor beköszöntét busongja. Őrzik is a forma klasszikus-poétikus hagyományát. Berzsenyi hattyúja A poézis hajdan és mostban, egy klasszikus óda alkaioszi strófáiban. Mallarmé hattyúja a Le vierge, le vivace-ban, egy klasszikus szonett végletesen feszes tizennégy sorában. De Négyessy észreveszi, és Somlyó is tudja, fel is idézi. Berzsenyi az alkaioszi strófának “új lebegést ad”. Egy szinte észrevétlen módosítással. A strófák második sorát aszklépiádészira cseréli. Tehát a klasszikus verseszmény folytatása és elsiratása magyarul és franciául. Egy megváltozott korban. Amely magát a költészetet, a “szent poézist” kérdőjelezi meg. Teszi “néma hattyúvá”. Néhány évtized alatt. Berzsenyi ódája és Mallarmé szonettje között.

Ám egyetlen esszében nemcsak a klasszikus poézis “léttanának” változásáról esik szó. Hanem “verstanának” változatlanságáról is. No, meg főképpen a “néma hattyú”, az elhallgató “szent poézis” ars poeticájáról. Nem Bezsenyi és Mallarmé, de Berzsenyi és Keats között. Hogyan is van ez? Ezen ars poeticák születésekor kronológiailag ugyan Kant után vagyunk. Históriailag mégis Kant előtt. Mármint a művészetelmélet történetében Kant előtt. Mikor igaz, jó és szép még együtt van. Mert egységük Az ítélőerő kritikájában még meg nem kérdőjeleztetett. Ahogy Berzsenyi mondja: “Ámde csak egy az igaz, nagy és jó, / Melyek mosolygó jelcíme lett a szép.” És ahogy Keats mondja. Mármint a görög vázához írott ódában: “A Szép: igaz s az Igaz: szép” – sose / áhítsatok mást, nincs főbb bölcsesség!” Pompás felmutatás és elemzés ez. Ars poeticákról, verstörténeti korok változásáról. Még apró poétikai-filológiai telitalálatok is vannak benne. Például hogy Tóth Árpád gyönyörű fordítása éppen a szállóigévé vált ars poetica után pontatlan. A “that is all / Ye know on earth, and all ye need to know” – nál. Nem pontosan fedi a “– sose / áhítsatok mást, nincs főbb bölcsesség!” Jobb lenne, jobban erősítené a poétikus-teoretikus vallomást így: “ez mind, amit – e földön tudnod kell s tudnod lehet.” Érdemes meggondolni. Apró jelentésbeli, költői jelentésbeli dilemmáról van szó. Küzdelem a pontosságért. Amin nemcsak a prózai értelem múlik, de a költői erő is. Egyébként is vallja: a fordítás sohasem befejezett. Mindig újragondolandó és újrafogalmazható. Egy műfordító pályáján és egy fordításirodalom történetében. Meg kell kínlódni nem minden sorért, inkább minden árnyalatért. Érződik ez saját tevékenységében is. Például a hattyúk verstörténetének Mallarmé-szonettje esetében. Ahogy megküzdött a magyar változat szemantikai és poétikai pontosságáért.

A “hattyúk költészettörténete” talán a kötet legszebb, egész történeti vonulat vázlatává növő részelemzése. Valóban csak a “kötekedés” kedvéért jegyzem meg. Berzsenyi kapcsán többször is említi Hölderlint. Miért nem emeli ide két feledhetetlen hattyúját? Majdnem húsz évvel Keats “ars poeticája” előttről. Ők is a klasszikus-poétikus kort búcsúztatják. Egyéni sorsfordulatukat és a történelem sorsfordulatát. Hideg vagy kevésbé hideg vizekben. Ott vannak a szerelmes hattyúk (die liebenden Schwäne) – Menon panaszából. Radnóti Miklós fordításában: “Így éltünk mi is itt. S ha felénk mordulva az észak/ intett és panaszát zúgta, lehullt a levél.” Bizony, megváltozott a világ. És “puszta, kihalt ma a ház”. Meg a drága hattyúk (Ihr holden Schwäne) az élet feléről. Szabó Lőrinc fordításában: “oh drága hattyúk, csókmámorosan / merül fejetek / a szentjózan vízbe” (Ins heilignüchterne Wasser). Hogy várják a telet. Amikor a szélben zörögnek a szélkakasok. Morduló észak, közelgő tél, zörgő szélkakas. Rossz idő a szerelmes és a drága hattyúkra. Amott az időváltozás küszöbén.

Vízió ez, Hölderlinnel vagy nélküle is, a vers, a költészet váltásáról. Pontosabban: a klasszikus versművészet átváltozásáról. Egyébként is, a kötet nem egyszerűen arról szól, hogy mi teszi a verset. Hanem kevésbé egyszerűen arról, hogy mi teszi a klasszikus verset.

Hadd legyek patetikus. A vers titkairól szól. Nem is annyira vagy nemcsak a vers szerkezetéről. Inkább a vers szervezetéről. Ahogyan szerveződik, szerveztetik. Ahogyan megcsinálják. Hogy tényleg klasszikus vers legyen. Ezt háromszorosan, három oldalról is érti. Kiváló költőként, pompás műfordítóként, mesteri verselemzőként. Ahogy elemeiből épít, elemenként újrakölt, elemeiben értelmez versremekeket. Most – persze – nem a költőről van szó. A műfordítóról is csak érintőlegesen. Hanem a versértőről. Ahogy nem magyarázza, de elemzi-értelmezi a verset. Hogy is mondja a kötet elején? Hiszen élete nagy részét versolvasással töltötte. Nos, ez érződik az esszékben. Hogy azonosulásról, létkérdésről van szó. Megpróbálja átadni. Érdemes néhány példát – röviden – felidézni.

Mindössze hármat. Goethe: Vándor éji dala. Füst Milán: Reménytelenül. Karinthy Frigyes: Struggle for life. A Goethe-remekben eddig észre nem vett – legalábbis általam észre nem vett – hangtani összecsengéseket mutat fel. Amik abroncsként fogják össze a végső finomságokig kivésett nyolc sor organizmusát. A Füst-versben, e “fordított, csonka szonettben” az “elmúlás” melankóliáját hordozó, szövegszervező elemek értelmeztetnek. Karinthy keserű vallomásában pedig a vers szerkezetének poétiko-architektonikáját elemzi. Az indító sorok kamaszos-hetyke felütésétől, Darwin-allúziójától: “Pajtás, úgy fest, alulmaradtál/ a Tétel és Törvény szerint”, a záró sorok feladó-filozofikus leütéséig, stilisztikai-szemantikai halálcsavaráig: “Inkább egyenek meg a férgek/ mint hogy a férget megegyem”. Hangtani, szövegtani, szerkezeti elemzések. Pontosabban verselemzések, amelyekben hangtani, szövegtani, szerkezeti elemek előtérbe kerülnek.

Karinthynál azonban érdemes egy pillanatra megállni. Vers a harmincas évtizedből. Kötetben csak 1940-ben. Egy vers – körül és belül. Mondja az esszé címe. A versen belül az értelmezett, mesteri szerkezet van. De mi van a vers körül? Vagyis mit érez a vers körül? Egy pusztulás felé rohanó kor poétikai-pszichológiai felvillantását. A készülő veszedelemmel való elszámolást. Ezért idézi köréje az egykori nagy sztoikus és nem sztoikus bölcseket. Platónt, Epiktétoszt, Senecát. A számára oly fontos, lelki támaszt jelenthető mestereket. Az önmagukba visszavonulás, a saját erkölcsi normákra építés sugalmazóit. Epiktétoszt idézi. Aki Platónra, a Szókratész védőbeszédére hivatkozik a Kézikönyvecske végén. “Anütosz és Melétosz megölhetnek, de ártani nem tudnak nekem.” De megjegyzi: Epiktétosz szabadon, nem szó szerint idézi Platónt. Mert a védőbeszédben ez áll: “Tudjátok ugyanis meg: ha engem, aki ilyen vagyok, mint amilyennek mondom magamat, kivégeztettek, nem annyira nekem árttok vele, mint magatoknak, mert nekem ugyan nem árthat sem Melétosz, sem Anütosz. Nem is tehetné meg, mert gondolom, nem isteni jog szerint való dolog, hogy a derekabb embernek a silányabb árthasson.” Miért akkor a közvetett idézet? Feltételezhetően az Epiktétosz-szöveg közvetlen hatása alatt. Még tömörebben hordozza: a gonosz fizikailag árthat, de morálisan nem. Önerősítő lélektani gyakorlat lehetett ez a fenyegető veszedelemben. Megtámogatta Seneca tizennegyedik levelének felidézett szövege is. “Győzhet a jobbik, de nem lehet, hogy ne az legyen a rosszabb, aki győzött.” A győzelem demoralizáló erejének, a vereség remoralizáló lehetőségének reménye. Mint a veszélyeztetettség ultima ratiója.

Mindhárom elemzésben a költő, fordító, értelmező abszolút mesterségbeli tudása. Esett róla szó. A fordító tudja, a fordítás sohasem végérvényes. Ezért fordítja Áprily Lajos után újra Janust. Igazítja ki Tóth Árpád után a Keats-szöveget. Ezért kísérli meg, hogy Mallarmét fordítson. És ezért adja hat változatban Tvardovszkijt.

“A költészet maga tehát, mint emberi tevékenység, mint ember voltunk elidegeníthetetlen része magyarázatra, mindig új meg új értelmezésre szorul. Éppen azért, hogy az egyes versekben minél jobban el tudjunk mélyedni, úgy közeledjünk hozzájuk, hogy azt értsük belőlük, amiért létrejöttek. Ehhez viszont csak egyes versek magyarázatán keresztül lehet eljutni. A versesztétika mozgása tehát két irányú. Az egyes versek elemzésén keresztül vezet az út a költészet megértéséhez; s csak a költészet igazi mivoltának tudatos megértése értetheti meg az egyes verseket, amelyekkel olvasmányaink során találkozunk.”

Tehát ismét hangsúlyoztatik. Újra és újra kísérlet. Nemcsak a versfordításban, hanem a versértelmezésben is. A versértelmezés és a rá irányuló kísérlet felvet néhány kérdést. Pontosabban kérdésben rejlő állítást, vagy állításban rejlő kérdést. A vers és értése, megléte, fennmaradása valahogy összefügg emberségünk értésével, meglétével, fennmaradásával. Mert a vers valószínűleg éppen ezért jött létre. A vers művésziségét önmagában, a “verstestben” hozza létre, jelentését nyelvében teremti meg. És a vers teremti a megértésére szolgáló készséget. A vers értelmezése kört ír le. Az egyes verstől halad a költészet, a költészettől az egyes vers felé. Nem szeretnék tudálékos lenni. A kötet sem az. Mégis megjegyzem. E költői tapasztalatból fakadó versértés, ars poetica pontosan a hermeneutikai kör nagy múltú elméletét fogalmazza újra.

A kérdés most is ugyanaz. Miért és hogyan hozták a verset létre. Mi teszi, mi szüli a verset a versben. Az eddigiekből következik a válasz. A szöveg végtelen sűrített volta. Az alkotó elemek komprimált korlátozottsága. Kevés verselem nagy jelentés-holdudvarral. Más fogalmazásban: e sűrített alkotóelemekből fakadó nagy jelentés-holdudvart keresi az egész kötet. Megint nem tudom Hamannt feledni. Olyasmiről van szó, hogy miként történik a fordítás. Az angyalok nyelvéről az emberek nyelvére. Füst Milánnal szólva: miként mozgatja a sűrített szöveget a látomás, azaz a verset teremtő vízió. És az indulat, azaz a verset szervező erő és lendület. Csakhogy adódik egy nagyon fontos különbség. Füstnél ugyanis előre adott a vers hordozta jelentés körvonala. Az öltözik látomásba és indulatba. Somlyónál pedig nem előre adott a vers hordozta jelentés körvonala. A verset teremtő költői eszközökben születik meg utólag. Vagyis mindkét esetben a benne lévő vers teszi a verset verssé. De a mester tanításában a jelentés hordozza a versben lévő verset. Ám a tanítványnál a versben lévő vers hordozza a jelentést.

A verset teremtő költői eszközökre való figyelés nem jelenti a vers elszakadását az élettől. Sőt, deklaráltatik: magából az életből táplálkozik a klasszikus vers. És annak, az életnek a jobbítására szolgál.

Ennek tudatában adja meg, többszörösen is, könyve értelmezését. A modern költészet jellegéből következik sok minden. Abból, hogy az ars poeticák költészete. Tudatosítja, amit tesz. Az izgatja – a modern költészetet –, mint a szerzőt is, hogyan jön a vers létre:

“Ezért is válhatott a háború közötti európai költészet egyik fő alakjává az a Valéry, aki – egy másik köponti alak, T. S. Eliot véleménye szerint – »minden költőnél mélyebben tanulmányozta saját szellemének versírás közbeni működését«, s magát a versírást mintegy feloldotta szellemének a versírás közbeni működésében.”

E költészet a művészet autonómiájáért harcol. Ez adja az életben, a kultúrában elfoglalt helyét. Tehát visszacsatol az élethez:

“A művészet autonómiájáért vívott harc – de úgy, hogy ez az autonómia visszaadja vagy megadja a művészetnek azt a legteljesebb lehetőséget, amivel a társadalmi életnek része, szükséges és elmaradhatatlan része lehet.”

Ettől ad tanúságot az életről. Avatkozik be a társadalom küzdelmeibe.

“A költészet, a modern költészet által fel is ismert lényege nem az, hogy nem tesz tanúságot az »életről«, hanem éppen az a »megdönthetetlen tanúság«, amelyet tesz róla. Ezzel válik pótolhatatlanná az »élet«, a társadalom, és tovább a társadalom küzdelmei számára is.”

(Jelenkor Kiadó, Pécs, 2004, 278 oldal, 1200 Ft)