Egy öreg költőre

Mikor már hinnéd: túl vagy mindenen,

egy hosszú életút porával hajadon,

hirtelen fellobban egy érzés (szerelem?),

s elcsábít egy rámenős, bővérű hajadon.

Sajnállak, vén poéta, hiszen ősz fejeden

illeg-billeg a tépett babérkoszorú,

míg fél város csámcsog pucér nejeden,

már csak suttog a Múzsa. És kicsit szomorú…

Anyám Sosztakovicsot hallgat Párizsban

Párizs, a húszas évek vége. Bubifrizurás anyám

barátnőjével ül a Luxembourg-kertben, arcát a nap

felé fordítja, szél lebegteti rövidujjú ruháját.

Térzene: a zenekar Sosztakovics második dzsessz-szvitjéből

a keringőt játssza. Különös, távoli,

mégis elbájoló zene ez. Anyám

lehunyt szemmel mosolyog,

a pillanat fájdalmas édessége

átjárja lényét. Mint tej a sötét teát.

De aztán elfelejti, és huszonöt évre rá

Chevalier-számokat énekel majd a konyhában

krumplihámozás közben.