A darabokból összeálló

 

A darabokból összeálló (összeállított?,

összeszedegetett?), ragasztott, foltozott,

alátétekkel erősített, a hiányzónál

(eredetinél?, elveszettnél?, elképzeltnél?)

megfelelőbbnek (sőt az egyetlen

megfelelőnek) mutatkozó, az összes erőt,

kezdeményezőkészséget, hitet mozgósító,

csatasorba állító, feláldozni kész,

az “itt állok, másképp nem tehetek”

pozícióját (kihívását?, elszántságát?,

esendőségét?) is megtestesítő,

a bizonytalan, szétfolyó, romlott (öntelt,

idejétmúlt, koncentrálni képtelen)

birodalom(?), hatalom(?), gravitáció(?)

ítélőszékét, önbizalmát, hazugság-tornyát

kiismerhetetlen erejével (helyzetével?,

váratlanságával?) megadásra

(kibillenésre?, megalkuvásra?) kényszerítő,

az egyházat, világrendszert (hivatalt,

házasságot, tekintélyt) pillanatok alatt

szétszakító, összeomlasztó, elveszejtő,

a “menet közben”, a “mindennapokban”

szőnyegként és mozaikképként egyaránt

funkcionáló (megtaposható, működtethető),

ablakba, kirakatba állítható, könnyelműen

elfelejthető, az atomok rejtekeiben, a sejtek

falán, a határokon megmaradt tartalékaival

(emlékezetével, erejével) a romokból is

újjászülető, a semmiből is világot teremtő.

 

 

Mindig letörik egy darab

 

Mindig letörik egy darab, az előbb még

eszedbe sem jutott, hogy ott van, most meg

halálra rémülsz, hogy nincs ott, hogy

nem az van ott már, s a maradékból, az

emlékeidből, s főképpen a hiányából

(a hiánya okozta meglepetésből, reflexből,

kihívásból) kell (kellene),

próbálod összeilleszteni, fölépíteni újra,

olyanná immár, amilyenné a képzeleted,

a képességeid, a körülményeid, az éppen való

erők és formák engedik (akarják), amilyen

sohasem volt. S mintha a törés benned

keletkezett volna, s tőled függene, hogy

megszűnik-e (megszüntethető-e),

helyrebillen-e az átláthatatlan, de valószínű

rend, ami a bőrödbe szorult (szorított?,

lobbant?) időleges univerzumban

(azt hiszed) megvan, de aminek elég annyi,

hogy leejted a szemüvegedet, beleakad a

körmöd a bevásárlókocsi fogantyújába,

s vége, elveszted a fejedet, hajlamos leszel

az emberiség közeli kimúlásáról prédikálni,

mi több, úgy viselkedni, mintha érzéketlen

üvegkupakon (burán?, űrruhán?) keresztül

látnád, hallanád, tapintanád, szagolnád,

ízlelnéd a pillanatot, s bizonytalan

készenléteden (erőnléteden, elszántságodon)

múlna, hogy örökkévalóságot csinálsz-e

belőle, vagy apróbb darabokra törik.

Mintha újra meg újra bizonyítanod kellene

(magadnak?, kinek?), hogy a cella (a hasadék?)

minden oldalát képes vagy megkopogtatni.

 

 

Nem lehet megtartani

 

Nem lehet megtartani, csak megtalálni

(összetalálkozni vele), nézni, nézegetni,

gyönyörködni benne, követni, tótágast

állni előtte, megkísérelni kapcsolatot

teremteni vele, szebbnél szebbeket

gondolni róla, csüggni a látványán, amíg

egyszer csak kilép a látóteredből, belép a

képzeletedbe, ahonnan (honnan?)

bármikor előhívható, sőt kedvedre valóan

formálható (tökéletesíthető), s ahová

szerencsés esetben gond nélkül vissza is

süllyeszthető (engedhető, parancsolható),

de ahonnan, ha neki úgy tetszik, magától is

előjön, tollászkodik, fondorkodik, úgy tesz,

mintha könnyen elérhetnéd, ha akarnád,

ám ha közelítesz feléje, azonnal

felszívódik, maga után húzva azt is,

akiről azt hiszed még, hogy te vagy,

te, aki józanabb pillanataidban legyintesz,

hogy semmi, csak… s hogy valószínű,

ugyanaz az erő (mechanizmus?, mozgás?,

lelkiállapot?, vénség?, hiány?) tesz

próbára, vizsgáztat, amelyik az éjszakai

álmaidat is kitalálja, szerkeszti, rendezi,

vetíti, s hol itt, hol ott nagyítja ki, szakítja

meg, olyannyira szeszélyesen, hogy már

nem is figyelsz rá, reggelre elfelejted…

Meglehet, hogy mostanában ekképpen

kapod (valahonnan) a legfontosabb

üzeneteket (parancsokat?, recepteket?),

amelyeket ha komolyan vennél, véget

vethetnél az egyenlőtlen (a megalázó?, a

nevetséges?) kihívásnak (képzelődésnek?,

kiszolgáltatottságnak?, játéknak?),

s ugyanúgy elérhetnél, megtarthatnál,

elveszíthetnél akármit (akárkit?), mint más,

mint azelőtt?