Erkély a nyolcadikon

Mióta nem beszélünk, néha fölnézek a rácsra,

ami az erkélyeteken fehérlik. Ujjnyi vastag huzalok

a korláttól a mennyezetig, közöttük gyerekfejnyi

karikák: szívszorító látni azt a régies célszerűséget

ott fönn, a nyolcadikon. Csak egy idős, szerény

lakatos munkája lehet ilyen. A lényeg nyilván az

volt, hogy a gyerek feje ne férjen ki a huzalok

között, mert akkor a válla se fér ki. Az nem baj,

hogy nem lehet kihajolni többé, szerinted úgysem

érdemes. Most mondd meg őszintén, mi szépet

lát innen az ember – kérdezted, nyolc éve talán.

Én persze erre nem tudtam válaszolni. De ezután,

mintha valaki elszégyellte volna magát,

virágoskertet ültettek a körforgalom közepébe,

az árvácskákat nyaranta minden hajnalban

locsolják; lett játszótér fából és kötelekből,

padokat hoztak; új házsor épült a túloldalon.

Persze, mindez évek alatt. Nyilván erről – és

csak erről – lehetett volna beszélni a temetőben,

ahová véletlenül egyszerre mentünk. Abban

a súlyos csöndben, amikor végül a mi fiunk

kisfiúnak szólította a tiéteket. Mert ők már nem

ismerték meg egymást. Akkor, csodálkozás

közben pár pillanatig, azt hiszem, megint

hasonlított az arcunk. Mint a rokonoké.