Kenyércédulák / Szombat

 

Az őrületes fehérség mindenhol, legfőképpen

a nyílt pályán veszteglő vonat ablakából a lepke,

az egyetlen, ami mozog hosszú percek óta,

és hol itt, hol ott, tényleg szinte mindenhol van,

mintha ez az augusztusi zöld nem volna jó nekünk,

vagy itthon, ahol még nézegetni se lehet, a kenyérpirító,

annak is időnként két szárnya nyílik hirtelen,

bár az maga nem fehér, de annál ijesztőbb.

 

És ehhez még hozzájön a mozdony tülkölése,

amely a különleges légnyomás és széljárás miatt

egészen idáig elhallatszik a város másik részéből,

hogy az összes többi, közelebbi és folytonos zaj

nevében is jelezze: üzemzavar, a világ rendje

megint felborult, de hosszabb távon a még több

fűrészelés, a még több csákányozás és a háttérből

az erek még erősebb lüktetése talán segít.

 

Igen, de miért járkálnak halak az utcán,

vagy nem is halak, csak villámlott, hanem

kopoltyús szirénák, akik szépen bemutatkoznak

a járókelőknek – én rajzásra vagyok, én teliholdra,

én távoli vitorlára, de erre már kitör az észrevétlen

pánik, fejben mindenki létrán mászik felfelé,

melynek egyre távolabb vannak egymástól a fokai,

végül mégiscsak ki kell rázni a zsebekből a szirmokat.

 

 

Hétfő

 

A hajnalcsillag felé forog a házunk

kis gördülőcsapágyokon, a szél a sötétben

elviszi a halk nyikorgást.

 

Minden percre várni kell, de aztán

tovább tart, mint bárhol a világon

vagy útközben. A szédülés

 

nem is a fejünkben, hanem reszketeg,

áttetsző létraként a hasunkban kanyarog

mulatságosan, de hiszen az a legrégebbi

belőlünk, enni és üríteni, kapaszkodni,

kapaszkodással rontani és javítani,

szánk és végbelünk távolságával mérni

a láthatatlan jövőt.

 

Vagy amikor még halak voltunk,

és az egész vízben otthon úsztunk,

arról is onnan van valami emlék

a felettünk tornyosuló roppant légtömeggel,

űrrel és csillagokkal együtt.