Amikor Robert Browning Posillipón meglátja a tengert

 

Soká utaztak. Felesége belázasodott. Félrebeszélt.

A hajókabint sem hagyhatta el napokig. Nápolyban szálltak partra. Nem is nézhetett szét, a kikötőt is csak futólag szemrevételezte, mert Elisabeth reszketett. Őt támogatta.

Kocsiba szálltak. A szállodában levetkőztette. Lefektette.

Gondosan takargatta be. Gyógyszereit és egy kancsó vizet

készített a kisasztalra, s az erkélyajtót félig nyitva hagyva

elhúzta a függönyt. Május volt. Meleg. Csattogtak a pacsirták.

Zöldbe robbant a világ, tündököltek a magnóliák.

Amikor lélegzete egyenletessé vált, kióvakodott a szobából.

Akár egy tolvaj! – gondolta megvetően.

A girbe-gurba kis utcákon már futott.

A tengert, a tengert akarta látni. Itt, Posillipón,

ahol minden együtt van: mítosz és valóság.

Az alvilág bejáratára gondolt. Valahol itt kell lennie.

Homérosz-verssorokat idézett. Vergiliust skandálta.

Igen, valahol nem messze, de itt a közelben.

Ment az alvilágba az elszánt Ainéász.

Találkozott a cseles Odüsszeusszal is.

(A halálon azért ő sem bírt kifogni!...)

Ott kerengtek körülöttük lihegve-vicsorogva a Hádesz árnyai.

Ott tévelyegtek a kínjukban üvöltöző pokolra menők.

És Akhillesz is megjelent, borús méltósággal

mérte végig... Igen, itt történt mindez, ha egyáltalán megtörtént? El kellene menni a kamerosiak földjére is.

Ott kellene várakozni a sötét földön, ahol már évezredek óta

mélakórosan várnak ki a nemzetségek a vigasztalan,

ólomszürke ég alatt. Kirázta a hideg, s a lemenő nap fényében

meredten nézte a tengert, ezt a nyughatatlan, barbár tükört.

Próbált hasonlatokat is találni színére, hullámaira.

Zöld volt. Haragoszöld? Smaragdzöld? Almazöld?

Szörnyekre emlékeztetett? Palotákra? Gorgófőkre?

Rájött, a tenger mindenhez hasonlítható, hiszen nem hasonlít

semmihez ezen az elrontott világon. Visszasietett a szállodába,

s mire felesége felébredt, már meg is írta első versét.

De érdekes módon nem a parton rátörő képzetek foglalkoztatták. Nem is a hőn óhajtott tenger, hanem

Anglia elhagyott földje. Szorongás tört rá. Honvágy.

És egyszerre a vörös házfalak között volt megint,

a sikátorok útvesztőiben. Ahol tavaly megtámadták,

összeverték és kirabolták a csavargók. Most nem szólt

hozzá senki. Hatalmas bálnát bámult a bűzben.

A cirkusz cigányai egy idő után ellentmondást nem tűrően

követelték a pénzüket, hiszen az ő bálnájukat

senki nem bámulhatja ingyen. A porba vetett néhány garast.

És émelyegve menekült tovább... Most, Posillipón,

a szállodában, néhány száz méterre a tengertől,

miközben megitatta pihegő feleségét, és tiszta gyolcskendővel törölte le a homlokát, ismét rátört az a tavalyi émelygés.

És látta megint az óriásbálna nyitott szemét,

ezt a megvakult, örökre megvakult tükröt, amelyben hiába kereste a világ képeit. Összetört benne már régen minden.

Elfordult akkor, és betérve egy közeli csapszékbe

rumot ivott és verset írt a távoli Itáliáról, ahol

soha nincsen köd, mindig süt a nap.

A tengert szerette volna viszontlátni mindig. A gyermekkorát.

Most viszont, itt, a tengerparton, az alvilág

bejáratának közvetlen közelében a körülötte kerengő

asszociációkat leképezve, ahelyett, hogy erős, sugárzó,

önmagukon túlmutató képekben fogalmazná meg a látványt,

ostoba honvágy gyötri Anglia után.

Nem értette önmagát. Szédült.

Kertjüket látta egyre, és a bölcs rigót,

“amit elébb fütyült, megújrázza, ne hidd,

hogy felejti vad rögtönzéseit!”* – skandálta^.

“Szép! – mondta kedvesen felesége. – De a tenger?

A tengert akartad látni, nem? A tengerről mikor írsz?”

És rajongva nézett rá, úgy, ahogyan csak ő tudott,

és körülötte szárnyra keltek, libegtek a fehér lapok.

 

* Robert Browning: Hazagondolsz idegenből

(fordította Szabó Lőrinc)

 

 

 Robert Browning
Velencébe megy meghalni

 

Amikor már könyv nélkül felmondta

sírva a portugál szonetteket,

és környékezte már az őrület,

döntött: londoni lakását felmondta,

hajóra szállott. Velencébe ment.

Otthon tücsöktől volt hangos a rét,

hallgatta kábán a mandolinzenét.

Elképzelte, már várja odafent,

a másvilágon egyetlen szerelme,

kivel a test sem telt be, sem az elme.

Ha vége lesz, Velencében legyen,

ahol rab lelke, szabadulóban,

tündökölve a végtelen azúrban,

egyesül vele, végérvényesen.