Ha szigorúan csak az elmúlt szűk másfél évtized Bertók-versesköteteinek sorát nézzük, elmondhatjuk, hogy a költő az idei könyvhétre megjelent legújabb könyvével elérte azt a fajta elrendezettséget, amely költészetének régebb óta valamiképpen az ideálja volt. Akár a felületes szemlélő számára is egyértelmű, ami az indításkor, 2000-ben még talán a költőben és köteteinek régi-új gondozójában, a Magvető Kiadóban sem merült fel: Bertók László hat önálló verseskötete az idő előrehaladtával afféle sorozattá vált. A hat egyforma alakú, filigrán (közülük a legvastagabb sem haladja meg a 120 nyomtatott oldalt), finom matt tapintású, kemény kötése miatt mégis masszív kis könyv, a kávészín és a bézs különböző árnyalataival eljátszó borítókkal, a külsőkön mindig azonos betűtípusokkal, a fedőlapokon mindenkor kis grafikákkal (mindegyik könyv tervezése Pintér József munkája) mára nyilvánvalóan egyetlen korpuszba terelődik.

Ehhez azonnal hozzátehetjük, mert szorosan hozzátartozik, hogy a hat önálló verseskötet lineáris sorát éppen két hármas csoportra osztja, elfelezi a nagy összegyűjtött verseskönyv. A Februári kés (2000), a Valahol valami (2003) és a Háromkák (2004) előzi, a Hangyák vonulnak (2007), a Pénteken vasárnap (2010) és a mostani könyv pedig követi a költő hetvenedik születésnapjára, 2005-ben megjelent Platón benéz az ablakon. Versek 1954–2004 című vaskos visszatekintő gyűjteményt. Ez a szimmetria feltétlenül említésre érdemes, ha tudjuk, hogy a hármas szám Bertók László költészetében milyen fontos számmisztikai hangsúlyt kap. Jól emlékezhetünk rá, a szonettkorszak darabjait minden szinten a hármas szám bűvölete inspirálta, a három visszatért a „háromkákban”, a háromsoros versszakokból álló, kilenc ilyen strófát tartalmazó Bertók-versekben, azután újra szerepet kapott másik, általa kitalált, önmaga képére formált vers-változatában, a háromszor négysoros „pillanatkákban” is. Megemlítendő, hogy a sorozat mindegyik „kis” kötete szabályosan három ciklust tartalmaz, és ezekbe a ciklusokba mindig hárommal osztható számú vers került bele. Kivétel ez alól  a Bertók László hetvenötödik születésnapja évében megjelent Pénteken vasárnap, az itteni 3x25 vers a 75-ös számot szolgálja. De ezeken a formai összefüggéseken, a „három” kötésén és a külső hasonlóságokon túl még fontosabb, hogy a sorozat, a hat verseskönyv voltaképpen Bertók kései, öregkori költészetének foglalata. A Hangyák vonulnak fülszövegében megírta, és egy interjúban nemrégiben újra elmondta, hogy hatvanas éveinek második felében tudatosult benne, hogy teste, az életkor vagy egyszerűen a biológia riasztására megírta legelső „öregség-verseit” – ez pedig időben épp a sorozat első darabjaival esik egybe. Ha ehhez hozzászámítjuk, hogy a hat kötet között számtalan átjárás, ismétlődés, kompozicionális, poétikai vagy tematikai rím, rájátszás van, külön is fontosságot kell tulajdonítanunk annak a ténynek, hogy a visszatekintő nagy gyűjtemény, a felidézés, az újrasorolás nagyszabású monumentuma az ugyanezt a munkát kisebb léptékben, más eszközökkel, de ugyancsak elvégző s a fenti módon 3+3-ra tagolt hat normál kötet centrumában foglal helyet e pillanatban.

Az Ott mi van? ezen a soron belül nyomatékosan kitűnik saját poétikai rekapitulációjával, azzal a móddal, ahogy Bertók utal költészetének korábbi jellegzetes vívmányaira, vissza-visszahozza egyedi találmányait. Kicsiben azt a szabályosságot láthatjuk működni itt, amit interjúiban, nyilatkozataiban a szonettek majdnem kerek évtizede óta sokszor emlegetett: ihlete, versírói kedve periodikusan éri, sohasem egyetlen verset ír, hanem – ha a dolgok jól mennek – azonnal több darabot, szériákat, akár teljes kötetnyi verset is ugyanarra a variációra, olykor egymással párhuzamosan két formára is. Ha egy-egy ilyen termékeny szakasz valamilyen ok miatt lezárul, megszakad, több hónapra nyúló csend és hallgatás is követheti, hogy aztán újra megmozduljon benne valami, és valamilyen újabb vagy újra feltámadó impulzusból új versek, új szériák szülessenek. (Ennek a működése pontosan nyomon követhető a Pénteken vasárnap darabjaiban, ahol a költő a legteljesebb bepillantást engedte saját műhelyébe; az az egyetlen kötete, ahol minden egyes versnek megadta a keletkezési dátumát.)

A felidézés mechanizmusának megfelelően a mostani kötet első, Menekül, magyarázkodik című ciklusa döntő módon olyan versekből áll, mint amilyenek Bertók pályáján az 1998-as Deszkatavasz óta folyamatosan születnek. Találni belőlük a Februári késben és a Valahol valamiben is, és kizárólag ilyen típusú versekből áll össze a Hangyák vonulnak. Strófabeosztás nélküli, egyetlen vonalú és lendületű, változó terjedelmű szabadversek, „hosszúkák”, melyekben a legszembetűnőbb retorikai eljárás a zárójelbe tett, legtöbbször kérdőjeles pontosítás, kiigazítás, újradefiniálás, „a részletek aprólékos azonosítása, egyeztetése, / csiszolgatása”, a versbeszéden belüli visszakérdezés, az elbizonytalanodás dialektikus jelzése és nemegyszer a kétely azonnali feloldása vagy eltúlzása is, a kérdő szintaktikának az állítás szemantikájába fordítása (és néha viszont). Ezt a zárójelező-rákérdező fordulatot Bertók először a Deszkatavasz című kötetében alkalmazta, rögtön az Üveg nélküli című nyitóversben, s az eljárás végsőkig vitele kétségtelenül a Hangyák vonulnak verseiben történik meg, utóbb aztán már nemcsak a szabadversekben, hanem egy kötettel később, a Pénteken vasárnap szabályos rímképletű és strófabeosztású „pillanatkáiban” is. A mostani kötet második ciklusa, az Egyre közelebb 33 darabja éppen a „pillanatkákra” emlékezik, a versek végigzongoráznak a rímképlet-variációkon, három sorvéget különbözőképpen végigváltogatva a tizenkét sorokban. Az összes Bertók-versforma közül különben ez, a „pillanatka” áll legközelebb a Bertók-szonetthez, szerkesztésmódja, versnyelve, ritmusa ahhoz hasonlóan kihagyásos és reduktív. A kötet harmadik ciklusa, a Firkák a szalmaszálra pedig egyszerre két dologban is megidézi az életművet. Egyfelől hasznosítja a Háromkák leleményét, amennyiben a tizenöt nagyobb, zárójeles címet kapó egység mindig kilenc szakaszra oszlik, azzal a különbséggel, hogy ezek a szakaszok, a nagy versen belüli kis versek most nem háromsoros „magyar haikuk”, hanem csak kétsoros párrímek, és a sorszám mellett önálló címet is kapnak – arról nem beszélve, hogy jellegadó minimalizmusuk erőteljesen emlékeztet a Háromkák darabjaira. Másfelől, és ez a kötés legalább ilyen fontos, Bertók itt bő negyedszázad múltán visszatér 1987-es könyvének, A kettészakadt villamosnak a nevezetes ciklusához, a Magyar epigrammákhoz, és ahogy egykor tette, most sem röstell olyan végtelenül múlékony és efemer dolgot versbe, klasszikus epigrammába foglalni, mint amilyen az álságos, nevetséges mindenkori mai kor és közélet, az élet hétköznapi eseményei. (Azonnal hozzáteszem, hogy a szörnyűséges politika inspirálta versek közül az első ciklusba is jutott, az Ellenséget, ellenségképet nekik meglehetősen keserű rajza a most fennálló állapotoknak.) A záró ciklus mutatja fel a legnyíltabban az öregedés végtelenül emberi vonatkozásait, a kórházi kalandok, a testi megpróbáltatások mégiscsak valamilyen rezignált iróniával szemlélt eszkalációját, elszaporodását. De van itt más is, a 13. számú darab, a (Parasztasszony szánkóval) például olyan plasztikus képleírás, hogy Bertók kilenc kétsorosa alapján az is fogalmat tud alkotni róla, aki azelőtt sosem látta a múlt századi olasz festő, Giovanni Segantini festményét, de még teljesebb az élmény, és még messzemenőbb következtetéseket vonhatunk le a költőnek az irodalom, a költészet nyelvén működtetett, atmoszferikus pillanatfelvételekből álló asszociatív világ-rekonstrukciójára nézve, ha pár mozdulattal előkeressük a képet az interneten, és összevetjük a verssel. A ciklust legérzékelhetőbben mégis a „mai nap”, a „most” szelleme hatja át.

Mert hát eltagadhatatlan az Ott mi van? címben rejlő kérdés iránya. Bertók a kötetcím-adásban ezúttal is a rá sokkal inkább jellemző megoldást választotta. Nem valamelyik versének címét emelte kötetcímmé (a Hóból a lábnyom című 1985-ös válogatott és a Platón benéz az ablakon című 2005-ös gyűjteményes kötetet nem számítva, mindössze kétszer fordult elő, hogy önálló verscímet tett meg kötete címévé, A kettészakadt villamost 1987-ben és a Valahol, valamit 2003-ban), hanem az egyik vers önmagában megálló idiómáját, sortöredékét, itt történetesen a Csorba Győzőt megidéző, Mi van a halál után? című vers rövid kérdőmondatként működő utolsó három szavát. Külön bekezdést lehetne szentelni Bertók és Csorba bensőséges viszonyának, a köztük kialakuló tanítványi-mesteri kapcsolatnak, Csorba szerepének Bertók Pécsett maradásában, az 1970-es évek közepétől kettejük közt elmélyülő, egymást támogató barátságnak, Bertók segítségének a már nagybeteg Csorba utolsó éveiben, kikerülhetetlen közreműködésének a Csorba-hagyaték közreadásában. Bertók erről a viszonyról sokszor beszélt, interjúkban, gyönyörűen telt, személyes irodalmi esszékben egyaránt. Csorba halála után kétszer írt róla verset (ahogy az ifjúkori barátról, mentorról, Fodor Andrásról is, azok közül a későbbi épp ez előtt a vers előtt szerepel ebben a kötetben, és a kétszer két közelítés modalitásában, emlékezésében van bőven hasonlóság), az elsőt közvetlenül a gyászmunka legelején, a kortárs magyar irodalom egyik legexpresszívebb, legzaklatottabb versszövegét, a Siratót, és tíz évvel később a Mi van a halál után? című verset, melyből a mostani kötetcím származik. A második vers eredetileg 2006 novemberében, a Csorba Győző születésének kilencvenedik évfordulójára emlékező Jelenkor-összeállítás nyitó darabjaként jelent meg, és beszédesen igazolja a Bertók-pálya modelljeiről, terveiről, formáiról, belső húzóerejéről fentebb elmondottakat az a tény, hogy csak most, nyolc évvel első publikálása után került be kötetbe. Most viszont különösen hangsúlyos helyre, a „hosszúkákból” összeállított ciklus legvégére, minthogy zárójeles kiigazításaival, rákérdezéseivel a forma igazi mintadarabja (eltekintve attól, hogy egyes szám második személye inkább rendhagyónak számít az egyes szám harmadik személyben megszólaló „hosszúkák” között, beszédhelyzete pedig „valódi” megszólítást, nem pedig elvonatkoztatott önmegszólítást takar). Expresszivitásnak, jellegzetes kifejezőerőnek ez a darab sincs híján, a zárójeles kérdőjelek úgyszólván felpörgetik, felszorozzák, meghatványozzák a szöveg kérdő módban feltett állításait. Helyzeténél, hangsúlyánál, a címadás gesztusánál fogva pedig középponti jelentőségre tesz szert ez a vers, jóformán túlnő önmagán. Hiszen azt jelzi, szimbolizálja, hogy a saját költői gyakorlatában a létezés, az élet, az élés mikéntjének, az evilágiság transzcendenciájának nagy kérdéseit oly gyakran feszegető Bertók („hadd higgye, aki idenéz, / hogy rajta múlik az egész”, szólt még hetykén az Ágakból gyökér egyik versében, a nyolcvanas években) belekezdett egy olyasféle „beszélgetésbe” mesterével, amit a saját éveinek múlása indokol. Fejet hajtott a Csorba költői életművét a kezdetektől fogva sokrétűen át- meg átszövő elmúlás-problematika előtt.

Az Ott mi van? az emlékezet verseskönyve, de távolról sem az emlékezésé. Középpontjá-ban nem az elmúlt dolgok felidézése áll, lapjain, verseiben viszont mégiscsak egy emlékezettechnikai aktus zajlik le szigorú következetességgel – annak az irodalmi-kulturális alakzatnak a néhol aprólékosan részletező, néhol nagyobb vonalakban történő feltárása, amit Bertók saját költészete jelent (és amelynek a mélyén persze az ő saját élete van). Ez helyenként pontosan visszakövethető referencialitással folyik, például rögtön a kötet felütésében (Talán csak egy Rembrandt-kép), mely egyetlen gyerekkori pillanatkép áttüntetése egy talán ugyanúgy, ugyanott nem is létező képbe-festménybe, megcsillantva azt a sokszor feltárt sajátos viszonyt, ami Bertók Lászlót szülőfalujához, Véséhez, családjához, származásához, korai éveihez fűzi. Ugyanígy referenciális jelentőségű például a harmadik ciklus epigrammáiban többször is feltűnő „zárkatárs” szó – azonnal megidéz valamit, a felnőtt gyerek végtelen traumáját, gimnazista korában írt politikai élű versei miatti meghurcoltatását, büntetését, anélkül, hogy a történetet (vagy az imént említett nyitó versben Vését) most újra-, egyáltalán kimondaná. A kötet egymás mellé helyezett remek megértés-darabjaiban (Dühöng, szétrobban, a „plafonon van”; Már harmadszor olvassa; Minthogy gondolkodás nélkül hajlamos; Ami utólag eszébe jutott) Bertók korábbi gondolati költészete köszön vissza, azzal a különbséggel, hogy „a jelenlét végtelenségét” újra érzékelni akaró vágy itt már nem a fiatalkori kozmikus egyedüllétbe, magára maradásba ágyazódik. Olyan magány ez, ami nagyon is konkrét élményhez társul: „egyre inkább / magával beszél meg mindent”, „mert mindenki / aki arra a hullámhosszra volt / beállítódva, meghalt, messze van, nincs”. Az Eggyé válni a pillanattal című vers zárlata („de fogalmad sincs, hogy / a következő pillanatban magyarázkodni fogsz-e, / vagy kétségbe esve kapaszkodsz majd, próbálsz / megkapaszkodni valami mozdulatlanban”) vajon nem a hiányköltészetnek az a kései, lemondónak-megadónak ható változata, amelyet a pálya elejéhez tartozó Fák felvonulása egyik versének sokat idézett, emblematikus két sora („látni, láttatni, hogy élet, halál / egy pillanat szarvhegyén dől vagy áll”) még olyan mértékadó imperatívuszban szólaltatott meg? A Ragacs című vers – mely közvetlenül a fentebb említett vezér-vers, az Ellenséget, ellenségképet nekik mellett kapott helyet, nem a Kádár-kor egyik legmaróbb versszatírájának, a Vatta-dugdosóknak az újkori verziója?

Nem akarom túlzásba vinni a hasonló ismétlődések, reminiszcenciák, belső utalások, rímek-párhuzamok felsorolását, mert esetleg tévútra vinné e sorok olvasóját. A rendet, Bertók első korszakának legfontosabb kategóriáját ki kellett vívni, létre kellett hozni, meg kellett teremteni verseiben, sokszor a körülmények ellenében. Most mintha meg kellene védeni, igazolni kéne, újra bizonyítani – és újra a körülmények ellenében, noha ezek a körülmények már nem feltétlenül azonosak a korábbiakkal. Az Ott mi van? legnagyobb érdeme éppen ez: bármit is idéz fel az előzményekből, bármilyen párhuzamokat mutat meg az életmű korábbi szakaszaival, bármennyire is rájátszik Bertók költészetének hasonlíthatatlan vonásaira, verseiben, nyelvében, technikájában, választásaiban energia és erő van, és ebben az „öregkori” világban még mindig elsőrendű tényező az eredetiség, a frissesség, a figyelmes kíváncsiság és a fürkésző tekintet. Megkapaszkodik valami mozdulatlanban, és aztán igen, újra meg újra lépni tud.