Mutatvány

Az ágyról is jól látszik, hogy

az ég egyetlen szürkéskék véraláfutás.

Ha kinézel az ablakon,

láthatod, hogy hullámzik

a Badacsony hatalmas sírja előtt

a mérgeszöldbe öltözött gyásznép.

De maradsz, maradtok mozdulatlanul,

mint zavargás alatt ledöntött,

majd otthagyott, néma szobrok.

A múló percek suhanó baltacsapások,

s mindegyik kihasít belőletek

egy-egy láthatatlan darabot.

Pedig szólni kellene, dönteni végre,

majd nem törődve a közelítő esővel,

viharral, kimenekülsz a kertbe,

s még a teraszon beleakadsz

egy pókhálóba, amiből alig tudsz kikeveredni,

mintha összefonódott volna a belőled kilógó

elvarratlan szállal, szálakkal,

s addig gabalyítod, míg saját pókhálódban

egyszerre leszel áldozatod és gyilkosod –

Távoli dörgés ment meg, mire

felemelt karjaival a cseresznyefa

megadja magát, mint egy szakasz katona.

Ahogy körbenézel, eszmélsz rá, hogy a

fűben lapuló szilvák fel nem robbant kézigránátok.

A diók apró koponyák, s ha megtöröd,

kifordul barázdás embrióagyuk.

Az érett paradicsomok szánakozva mosolyognak,

s míg a virágok radartányérjai

kódolt üzeneteket küldenek,

a szomszéd kakasa figyel és elemez.

Felnézel, hogy most már mikor szakad rád, és

émelyegni kezdesz az ég piszkos vattacukrától,

aztán, mintha valami látványosság készülne,

hirtelen fénykonfettik huppannak a fűre,

felkacag a szél, a levelek megtapsolják

a mutatványt, ahogy öntudatlanul eggyé

válsz a kerttel, s az ezer zöld szilánkra hullott

jelenlétben összevérzik a pillanat…