A történet látszatát legalábbis

„velem éltél és mégsem velem"

Oravecz Imre

 

Azt mondod, szeretsz, és helyén is van ez így,

esküvel vallottunk egymásnak hűséget jóban-rosszban,

bár mostanában nem hangoztatod sűrűn, úgy látszik,

sikeresen leszoktattalak róla, mármint a szóról, amit

annyiszor vártál füledbe suttogni szerelmes éjszakákon,

vagy legalább a szeretkezések utáni hajnalok kávégőze

fölött, de csak az íz maradt meg a számban, a fanyar íz,

hogy túlérett csecsemőként kell szájamba vegyelek téged,

az orális közlés fanyar testbeszéde, amit jobb híján,

alkalmanként a porceláncsésze hűvöse pótol, meg a

kávé/cappuccino kimódolt keveréke.

 

Szeretkezéseink, az orális szimbiózis,

a rangos intézmény folyosóin kezdődtek, az előadóterem

széksorai, a műterem rajzbakjai között, nem beszélve a

lépcsőfeljárókról, a fő- és hátsó bejáratról, a zegzugos útról

a sportpályán, majd a gyakorlóiskola auláján keresztül, a

piactér mellett, egészen a rangos intézmény kollégiumáig,

ott és akkor kezdődtek, ahol és amikor kollektív neveltetésünk.

Speckollt kellett választanunk legelőbb is, én alkalmasságomat

bizonyítandó megmutattam a hajtogatott pókot, te alkalmatlan-

ságodat bizonygatva ráztad napszőkítette fürtjeid, melyek dauer

nélkül is a sugarak hullámtermészetéről tanúskodtak, mintegy

előrejelezve impulzivitásod, aztán mindketten alkalmasnak

bizonyultunk, mint később kiderült, mindenki alkalmasnak

bizonyult, M. S. mester köré két csoport szerveződött, az

adminisztráció személytelenségén némi erőszakot téve

mégiscsak egy csoportba kerültünk, így aztán elgördült

az utolsó akadály is, hosszú ideig tartott az előjáték,

fél évig egymásra ismerésünk.

 

Kós Károly betűivel másoltam

az egykorintus tizenhármat egész vizsgaidőszakban,

lúdtollal, diópáccal, frenetikus hatásra vártam, de M. S.

mester megjegyezte, kár, hogy olvashatatlan. Nem bántott,

nem zavart meg, éltem már át hasonlót mellette, ahogy

a dolgokat helyükre tette, akkor sem lett más a szecessziós

betűkből, mint aminek Kós is szánta, afféle jegyajándék,

de ez a történet másik vége. Hogy miért nem beszélgettünk

már régen, miért feledkeztünk meg róla, szinte észrevétlen,

erről kell számot adnom.

 

Az öröm himnuszát is másolhattam volna,

mosolyodban kódoltatott még idő előttről, negatívja is

jelen volt, lenyomata a meg nem kapottnak, szigorú

szájszögletek verte forma. Mosolyod oldotta fel a

varratokat/vereteket a számon, észre se vettem, csak olyan

magától értetődően jó volt mozgatni újra, oralizálni téged,

mint ahogy egymásra ismerésünk pillanatában sem akartam

többet, mint szájba venni, mosolyod kitapogatni, illeszteni

hozzá az enyémet, ami ott lappangott a negatívban. A szigorú

szájszögletekről kellene tehát számot adnom, hogyan is

szorulnak össze a mindennapokban, miféle lótás-futások,

miféle aggodalmak verhetik mosolytalanná őket, letapogatnom,

lemásolnom a mintát naponta újra, ahogy a kulcsmásoló

csinálja, vagy még annál is hatékonyabban, mint egymásra

ismerésünk pillanatában.

 

Valójában minden féltékenykedésem

csalásom előérzete, naponkénti miniatűr elhagyások,

nem-beszélgetések, tekintetek félresiklása egy-egy nem

érintkező síkba, amit a megszokás kipótol, mint festett

gipsz az archaikus cseréptöredéket, de a kezek idő előtti

lenyomata, alig érzékelhető tapintása valahogy nem jön össze.

Pedig ezt az alig érzékelhetőt csodáltuk, ittuk magunkba

egymássá formálódásunk mindennapi aktusaiban, mint

megannyi miniatűr részlet aranyozódott egybe az archaikus

háttér kárpitra emlékeztető ornamentikája, naponta fedeztük

fel ujjongva a jelek egymásba kapcsolódó jelentéseit, és mint

rajongó tanítványok dolgoztunk tovább, hogy el ne veszítsük,

nehogy eltűnjön egyetlen apró részlet, a részletekben gyűlik,

bomlik fel pontosabban, mindennapi veszteségem. Honnan

estél ki, milyen tűz égette cserépedény karcolata, milyen kéz

bogozta kárpit parányi bogja voltál, milyen szem láthatta

egybe a mozdulattöredékek mozaikdarabkáit, miféle archaikus

pointillizmus sűrűsödött egyetlen képpé, végtelen liturgiává,

egymásba öleléssé.

 

Jó lesz magánmitológiának,

dünnyögte M. S. mester, vagy csak gondolta, s én dünnyögtem

utána, miközben rakosgatta a kötözött fonalképet, de nem

tudnék még egy tucatot elképzelni belőle. Mintha a mindenség

hörgőit látná az ember, szorosra kötve, fuldokolás közben, nem

tudok elképzelni egy tucatnyi hörgő mindenséget, morogta még,

vagy csak én képzeltem bele az udvarias köhécselésbe, ahogy

rakosgatta a képet. Később, már a Nyíl utcai albérletünkben

daraboltam fel a mindenség hörgőit egy életlen, tompa késsel,

lógott a piszkosfehérre mosott kender, amit olyan sokáig főztem

a lúgos lében, hogy már az egész városrész azt szimatolta.

Talán ez irritálta a mestert, ahogy irritált engem a hörgőcskék

szappanos bűze, s csak akkor nyugodtam meg végre, mikor már

a keretet is feldaraboltam, épp egy tucatot csináltam belőle.

Sírtál, de nem léptél közbe. Talán az elfuserált kendert sirattad,

ami a hörgőket eltömítette, talán a szappant, ami az ág-bogak

szorosában is valami selymes fényt megőrzött, talán a tucatot

sokalltad, nem tudtad a mindenség keretét ilyen egyforma

szeletekben elképzelni. Eleged lett hát a magánmitológiából,

s akkor, bár az időrendben nem vagyok egészen biztos, először

hagytál ott engem. Mint később elmondtad, M. nénihez utaztál

szőni, le Dél-Baranyába, ahol még emlékeznek a fehér gyászra,

fehéren szövik a fehéret, én meg úgy éreztem magam, mint kölök-

koromban, mikor az ujjam a befőttkötöző spárgával szorosan

körbetekertem, s csak mikor kezdett lilulni, és én már ordítottam,

vágta le nagyanyám a szálakat a kenyérvágó késsel.

 

A történet ott kezdődik, hogy felkelünk,

megisszuk az első kávét/cappuccinót, előtte minden, mosakodás,

torna, áhítat, az első lépések következetességével, utána minden,

irodalom, munka, gyerekek, a további lépések természetességével,

míg meg nem isszuk a következő kávét/cappuccinót, s el nem

fáradunk, és a nap hordaléka el nem takarja, hogy már az első

kávét/cappuccinót is csak azért/ahelyett, hogy szerettünk volna

egymásra nézni/nevetni. De hát a történet ott kezdődik/folytatódik,

hogy te még este, sokáig, mikor én már régen, ami természetesen

ott folytatódik/kezdődik, hogy én már korán, amíg te még mindig,

egészen, mint mondottam, odáig, hogy meg nem isszuk az első

cappuccinót/kávét. A folyamatot persze megszakítja egy-egy

éjszakai merevedés, nappali kiakadás, de az is csak azért, hogy

az izgalmi szint túl ne folyjon a megengedhetőnél, alapjaiban

veszélyeztetve a hajnali/reggeli és délutáni kávé/cappuccino

megingathatatlan pillérei tartotta rendet, mely hidat képez,

mondhatni folyamatot, a történet látszatát legalábbis.