Csak a kék-zöld nyomai

Az, hogy ismeretlen terepen, váratlan pillanatban

milyen esetlen, ügyefogyott, szerencsétlen (gyáva?,

beszari?), sokszor kiderült már, hiába stresszelt,

igyekezett felkészülni a nem várt próbákra,

megpróbáltatásokra, ismerkedésekre, aztán meg kitérni

a locsi-fecsik, a pofafürdők szembe, fülbe csapódó

fröccsenései (simogatása?, szennye?) elől. Hiába próbált

(próbál) menekülni Don Quijotéra emlékeztető harci

felszerelésében az elképzelt (majd a valódi)

összeütközések, a víz alá nyomások, a víz alatti ágyékon

(tökön) rúgások, a gatyalehúzás, a tapizás, a fullasztó

alámerülések kelepcéjéből. Még ha bizonyos idő után

valami félelmen túli (aluli?, felüli?) erő (ösztön?)

fel is támad (tápászkodik) a zsigereiből, s összekapja

magát (védekezik, törleszt, elégtételt szerez), akkor is

az egésznek csak a kék-zöld nyomai, a szégyene,

a keserve, a súlya marad meg benne. Holott ő

semmit sem akart, akar, semmi különlegest, csak

újra meg újra jól, valamivel jobban érezni magát, mint

ahogy akarat nélkül érezte, érzi. Legalább úgy, ahogy a

többiek, ahogy másokat látva el-elképzeli, hogy lám,

tökéletesebb is van (lehet), s hogy akkor miért nincs.

Föl kellene szabadulnia? El kellene felejtenie az állati

nosztalgiáit? A megfelelő lelkiállapotban (időben) a

megfelelő helyre, az egymáshoz illeszkedőkhöz, a

„győztesekhez" kellene csatlakoznia? Csapódnia?

Bele kellene olvadnia (simulnia, nőnie, vesznie) a

falkába? Aztán a tömegvonzásra hagyatkozva csapni le

a fűben lapuló rágcsálóra, önvédelemből(?) azonnal

rátámadni a nyitva felejtett kapun besomfordáló kóbor

kutyára? Arra is, amelyik egyetlen szúrós tekintettől,

ösztönös mozdulattól, egy „nem mégy el innen"-től is

eloldalazna, eliszkolna? Akit a szemétbe hajított

csontdarabbal is hűséges barátjává szelídíthetne?

Akinek a képében (bőrében) mintha ő maga sunnyogna,

próbálkozna, hátrálna, iramodna el, s nézné messziről

(egyre messzebbről) az önmagába gubancolódott,

önmagával teli tenyészetet? Karámot? Civilizációt?