Ljudmila Ulickaja regényeire talán még a fentinél is jobban illene a Nyitott mű cím, ha az nem lenne már foglalt, és ezzel nem adna okot számos félreértésre. Ulickaja regényei az egymásba fonódó sorsok szövedékeként bemutatott élet lezáratlanságának, az egyetlen elv, motívum mentén való elrendezés lehetetlenségének, az állandó, feltartóztathatatlan változásnak az élményét adják.

Persze nem leírják, elbeszélik ezt az élményt, hanem furcsa kifelé nyitó befejezésükkel, (gondosan megszerkesztett) szerkesztetlensé-gükkel teszik érzékletessé. Ez a szerkesztetlenség, aránytalanság első látásra Ulickaja fogyatékosságának is tűnhet, mint ahogy – a könyvek világában előrehaladva – meggyőződésemmé vált, hogy az írónő megteremtett szereplői akaratának engedve hagyja, hogy a történet kitérőket tegyen, elidőzzön egy-egy részletnél, új alakok szülessenek, és a befejezés némileg véletlenszerűen, az eredeti arányokat eltorzítva tegyen pontot a sok irányba nyitott cselekmény végére. De ez egyáltalán nem baj, sőt: ez válik a szavakkal elbeszélt sorsok szavakkal kifejezhetetlen tanulságává.

Különösen igaz ez – erényként is, buktatóként is – a Médea és gyermekeire. Ez a regény a sokgyerekes családban született, ámde gyermektelen Médeáról, és testvéreiből, unokaöccseiből, -húgaiból, valamint azok gyermekeiből, unokáiból álló nagy családjáról szól, annak egyes tagjairól, azok viszonyairól, sorsukról. Mindezt egyetlen nyár eseményeiből kibontva. Hiszen Médea az egyetlen a szélrózsa minden irányába szétszóródott rokonságból, aki a Krímben maradt, és itt, a Fekete-tengertől nem messze fekvő házában látja vendégül nyaranként a „gyermekeit", s figyeli őket szótlanul: a visszatérő családi vonásokat, a generációk különbözőségét, családi drámáikat.

Bár a borító rendkívül szép és vonzó kiállítású, bosszantóan semmi köze nincs a regényhez, ami annál is inkább szemet szúr, mert Ulickaja könyvében óriási szerepet játszik a természet. A szikkadt, poros, illatozó, kabócák cirregésétől hangos mediterrán táj, a fantasztikus sziklák, a vakító napfény és az állandóan változó tenger élménye. Nemcsak élmény ez, hanem jelkép: a változó örökkévalóságé, ami mellett eltörpülnek a szereplők mulandó sorsfordulatai, és részévé válnak egy tágabb, mindig visszatérő állandóságnak, amelyben mindig vannak fiatalok, szerelmek, fájdalmak, gyerekek és öregek. Médea alakja, belesimulása a természet rendjébe, csendes megfigyelései is ezt a néma belátást testesítik meg. Hasonló hátteret, felsőbb értelmet sejtet ebben a regényben a természet, mint a Kukockij eseteiben a Jelena számára megnyíló misztikus „közbülső világ".

De elkanyarodtunk a sokfelé ágazó, nyitott szerkezet kérdésétől. Mert Médea alakja és a krími nyaralás elbeszélése csak csokorba fogja a sok szereplőt és történeteiket. A regény, eleinte úgy látszik, arányosan az egész rokonság, valamennyiük múltjának, összefüggéseiknek, kapcsolataiknak a felvázolására vállalkozik, miközben a – térben és időben sokfelé ágazó, majd az egész Szovjetuniót behálózó, és a század elejétől nagyjából a hetvenes évekig terjedő – sorsok hátterében a történelem is kibontakozik. (A történelem ábrázolása rendkívül érdekfeszítő vonása Ulickaja regényeinek: különösen igaz ez a Médea és gyermekeire, amely már-már apolitikusnak mondható, de éppen ez teszi lehetővé, hogy a politikai vélemény ne torzítsa, ne tegye illusztrációszerűvé az élet ábrázolását. Hiszen a sorsok alakulásán úgyis a kor uralkodik, s ez a hétköznapokra, a nem politizáló emberekre, sőt a táj változásaira lebontott történelem nagyon izgalmas.) Ez az arányosság, az egyik családtagról a másikra pásztázó elbeszélői szólam azonban a regény folyamán megbomlik. A nyár törté-nete, ezen belül is a furcsa, tragédiába torkolló szerelmi háromszög elbeszélése eluralkodik a kiterjedt család tagjainak, sorsainak elbeszélésén, az örök változás és visszatérés érzékeltetésén, ami éppen a sokféle élet hasonlóságain keresztül szólal meg. Az egyszeri sors, az egyszeri szenvedély és halál lesz a regény csúcspontja, amihez a többiek sorsának alakulását csak epilógusszerűen fűzi hozzá az író.

Persze annak is megvan az oka, hogy pontosan ennek a két unokatestvérnek, Nyikának és Másának, illetve a velük kapcsolatba kerülő férfiaknak a sorsa kerül előtérbe a regényben. Az ő lelki rokonaik, Jelena és Tánya (ezúttal mint anya és leánya) a női főszereplői Ulickaja másik nemrégiben megjelent regényének, a Kukockij eseteinek. Ez a két nőtípus, személyiségük titka, az ő sorsuk, nézőpontjuk által elbeszélhető világtapasztalás visszatérően foglalkoztatja az írót. Mása és Jelena a végletekig érzékenyek, sérülékenyek, a hétköznapi tapasztalaton túli belső világra is nyitottak. Az életútjuk – a konkrét események különbözősége ellenére is – hasonló ívet fut be: mindketten a való világban tapasztalható, az érzelmeikben megmu-tatkozó áthidalhatatlan ellentmondások áldozatai lesznek. Mását a Médea és gyermekeiben a férjével megtapasztalt intellektuális összhang és a nyáron megismert Butonovval átélt érzéki szerelem kettőssége őrli fel, amit tovább fokoz, hogy vívódásában egyetlen bizalmasának tartott unokatestvéréről, Nyikáról kiderül, hogy vetélytárs. Ez a számára megoldhatatlan helyzet kergeti öngyilkosságba. Jelena a Kukockij eseteiben ugyan nem lesz öngyilkos, de a családi ellentétek elől ő is menekül, mégpedig az emlékezetvesztésbe: „Vannak bizonyos élet-részek, amiket mintha a víz mosott volna el… Ilyen kopár folt keletkezett ott, ahol árulást hajtottam végre. Emlékszem még rá, de csak mint tényre."

Másrészről ott áll a tehetséges, kötöttségeket elutasító, a maga útját kereső, nőiességét férfiasan vállaló Nyika a Médeá-ból és Tánya a Kukockij-ból. Az ő életüket az engedelmesség és a szabadság dilemmája, a lázadás dinamikája határozza meg, amely az életmódjukban, viselkedésükben éppúgy megmutatkozik, mint szabadosságukban: „Nyika viszont kedvenc elfoglaltságának, a csábítás csipkefinomságú, szemmel láthatatlan művészetének hódolt… Nyika lelki szükséglete, majdhogynem szellemi tápláléka volt ez, és nem létezett számára magasabb rendű pillanat, mint amikor magára irányította egy férfi figyelmét, áthatolt azon a férfiakra jellemző általános szokáson, hogy csak saját, mélyben zajló életükkel törődjenek." Csakhogy míg Nyika már kész személyiségként áll elénk, addig Tánya egész életútját végigkísérhetjük. Kezdve a szüleivel soha összeütközésbe nem kerülő kislány első, iskolai konfliktusától: „Életében először ütközött Tánya idegen erőbe, erőszakba, ha még a legenyhébb formájába is… Ettől a pillanattól világossá vált: ahhoz, hogy ugyanúgy boldog legyen, mint azelőtt, meggyőződéssel kell vallania, hogy éppen ő maga akarja azt, amit a felnőttek követelnek tőle." Hogy aztán éppen az engedelmességgel szembeni lázadás legyen az a vízválasztó, ami felnőtté avatja, és ahonnan elindul öntörvényű sorsát alakítani. Ebben a keresésben azonban, akárcsak Nyika számára, a szabadosság, a szerelem ugyancsak meghatározó lesz.

Nem tudom, leírtam-e már, hogy ezek a regények mennyire nőiesek. Nem a harcos (és férfias) feminizmus értelmében, épp ellenkezőleg: nőiességüket vállalva. A tematikájukban, az általuk felsorakoztatott változatos nőfigurákban és női sorsokban, de még az apró megfigyeléseikben is: ahogy Médea megállapítja magában, hogy az egyes családi generációknak mennyire más és más a jellegük, jellemük. Vagy amint figyeli nyárról nyárra a család tagjai, a barátok, szomszédok között létrejövő csendes, néha titkolt kapcsolatokat, szövődő szerelmeket – anélkül, hogy szóvá tenné, közbeavatkozna. Vagy a Kukockijban például a női szereplők jelleme, változása és külleme, ruhája közötti összefüggések finom leírása. Ha a hagyományos „férfias" iroda-lomban a nők által eljátszható szerepek sokkal behatároltabbak, mint a férfiakéi, itt a férfisorsok lesznek – színességük ellenére is – a nőknek alárendeltek. Ennek a női világnak – ahol a szerelem keresése, az érzékenység, a gyerek és a terhesség vagy éppen a gyermektelenség és az abortusz, az öregség és a gondoskodás olyan nagy szerepet játszik – az egymást kiegészítő, emblematikus figurái az érzékeny, befelé forduló, gyönge Jelena és Mása, illetve a lázadó, útkereső, csábító Nyika és Tánya. De hasonlóan központi szerephez jut a hagyományokban gyökeredző, hallgatag, egyszerre alázatos és konok öregasszony-bölcsesség is: ez jut szóhoz Médea természetközeliségében, csöndes megfigyeléseiben, dolgosságában, de földhözragadtabb, primitívebb formában Kukockijék házi mindenesében, Vasziliszában is.

Ezekben a szereplőkben és sorsukban valami szavakkal kimondhatatlan tapasztalat próbál körvonalazódni. Különösen hangsúlyos ez a kifejezési kényszer, a birkózás a kimondhatatlansággal a nőies, érzékeny Mása, illetve Jelena esetében, mondhatni, ez életük egyik fő motívuma. Mindkét regényben ők azok az alakok, akiket leginkább belülről ábrázol az író: mert tetteik, küllemük, szavaik csak kis részben jellemzik őket, annál inkább gondolataik, álmaik, látomásaik, menekülésük a valóság ellentmondásaiból egy álomvilágba, betegségbe, az emlékezetvesztésbe, illetve az öngyilkosságba. Ők azok, akik ezt a kifejezhetetlent megpróbálják szavakba önteni – Nyika verseket ír, Jelena naplót –, hogy aztán szembesüljenek ezeknek az élményeknek a kimondhatatlanságával: „Jelena néha szerette volna elmondani férjének a világ rajzolhatóságáról szóló elképzeléseit, az álmait, amiket időről időre álmodott: a világon minden – a szavak, a betegségek, sőt még a zene is – a rajzolatukkal jelennek meg… De nem, nem, ezt lehetetlenség leírni…" Az ő alakjuk teszi lehetővé, hogy a személyiség, a kifejezés határait járja körül Ulickaja regényeiben: a Médeában az örökre nyomot hagyó, gyerekkori traumától, a már-már elviselhetetlen szenvedélyen, a depresz-szión át az öngyilkosságig; a Kukockij-ban pedig az emlékezet elvesztésének lelki okait, állomásait, egészen a látszólag teljes leépülésig. Ennek a kísérletnek része az utóbbi regényben Jelena látomásának leírása, amit az emlékezetvesztés idején él át. Ebben a lélektani indíttatású belső nézőpont ötvöződik a kollektív, szimbolikus értelmű elbeszéléssel. Noha sok összefüggésben ez a rész is illeszkedik a regény szövetébe: Jelena korábbi álmainak motívumai, gondolatai, életének archetípusokká merevített szereplői, az őt foglalkoztató kérdések, az élet, a halál, a születés jelképes ábrázolásai, képei fellelhetők benne, sőt a családtagok későbbi sorsa is, egészében mégis szervetlen és kísérletjellegű marad, különösen a regény többi részének élettel telítettsége, a szereplők ábrázolásának mélysége mellett.

De a regények férfi szereplői is többé-kevésbé függvényei az őket körülvevő nőknek: apák, férjek, szeretők. Különösen feltűnő ez a Kukockij eseteiben, ahol a címszereplő, akinek életében a regény sokféle szála összeér, férfi ugyan, de nőgyó-gyász, aki hivatását a nőknek, a női problémáknak szenteli, és akinek magánélete is négy nő között zajlik. A további férfiak már mind e négy nő körül rendeződnek el, kivéve Kukockij barátját, a genetikus Ilja Goldberget. (Az is jellemző ezeknek a regényeknek a világára, női látásmódjára, hogy a politika – nem beszédes háttérként, életkörülményként, hanem közvetlenül – egyedül e két férfi szereplő életében jelenik meg: Kukockij harca az abortusz engedélyezéséért, a hűségnyilatkozatok előli menekülése az alkoholizmusba, a zseniális, ám izgága Goldberg állandó összeütközései a hatalommal, internálásai és végül disszidálása Amerikába. Mennyire más ez, mint Vaszilisza tapasztalatai az őt fiatal korában befogadó zárda feloszlatásáról, Toma elkeseredése a nagy Sztálin halálán – a tömeghisztéria lecsapódása, a Médea családtagjait a szélrózsa minden irányába szétszóró történelmi viharok ábrázolása.) Annak, hogy Kukockij nőgyó-gyász, más szempontból is jelentősége van. A regények látásmódjának nőiessége mellett külön fejezetet lehetne szentelni az orvos nézőpontjának. (A Médeának is megvan a maga orvos szereplője, Alik, aki, akárcsak Kukockij Jelenának, a törékeny Másának a férje.) Maga Ulickaja is genetikus civilben, és az, amit – nem orvosként, hanem íróként – az emberi test és elme működéséről, az átöröklésről és egyáltalán, az embert működő mechanizmusként tekintő orvos és az életről, halálról gondolkodó ember párbeszédéről mond, megjelenít, már önmagában is elég lenne, hogy érdekessé tegye a könyveit. Az ember és az orvos, illetve a kutató konfliktusa lesz például a Tánya lázadását elindító momentum, Kukockij harca az abortusz engedélyezéséért pedig a családi boldogságukat feldúló esemény. A kétféle szempont: a nőé és az orvosé egyaránt azt eredményezi, hogy a hétköznapi életben, a gyakorlatban feloldódnak, közvetlen közelségbe kerülnek a tudományos problémák és az örök filozófiai és etikai kérdések.

Ez a regény másként nyitott, mint a Médea és gyermekei, és ebben a nyitottságban talán szerepe van az életet egyetlen organikus egységként, születés, halál és újabb születés folyamatában szemlélő orvos nézőpontjának is. Nincsenek egyetlen időbeli vagy térbeli csomópont köré gyűjtve alakjai és történetei, épp ezért a sokféle sors, ami hol csak részben, egy-egy vetületében, lezáratlanul, hol mélységében, egészében, hol egyetlen meghatározó fordulatában jelenik meg, nem kelti az aránytalanság, szerkesztetlenség benyomását, hanem azt az elemi tapasztalatot fogalmazza meg, hogy az életről szóló regény lezárhatatlan, szükségszerűen nyitott, egyetlen kérdésre, egyetlen emberre nem felfűzhető. Ahogy a regény egész felépítése, a főszereplők egyes életszakaszainak nem egyetlen, hanem több történetbe rendezése is azt sugallja, hogy az élet sem rendezhető egyetlen elbeszéléssé. Ennek mintegy szimbolikus megjelenítése az utolsó, epilógusszerű fejezet, amelynek hőse Tánya időközben felnövekedett lánya, Zsenya. Az ő szülésével fejeződik be a regény, jelképesen nem lezárva a cselekményt, hanem megnyitva a jövő felé. Hasonló – bár kevésbé hangsúlyos – a Médea epilógusa is, amely azzal fejeződik be, de nem zárul le, hogy a médeai hagyomány, a krími élet, a család összefogása követőre talált.

Stílszerűen ilyen nyitott befejezést fűzhetünk ennek a recenziónak a végéhez is: ugyanis épp a napokban jelent meg Ulickaja egy újabb kötete magyarul, Életművésznők címmel. Úgyszintén sok szálból, sok női sorsból összefűzött regény. Jó olvasást!

(Médea és gyermekei: ford. V. Gilbert Edit és Goretity József. Magvető, Bp., 2003, 298 oldal, 1990 Ft; Kukockij esetei: ford. V. Gilbert Edit és Goretity József. Európa, Bp., 2003, 562 oldal, 2300 Ft)