Fehér fácán

Részlet a Szalamander című regényből

Csaplár Vilmos  regényrészlet, 2004, 47. évfolyam, 11. szám, 1077. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

Klagenfurtban egyszer eltört az elmeháborodottakat szállító jármű tengelye. Bérkocsikat hívtak, át kellett ültetni őket. Mind nő volt, hunyorogva bújtak elő a bezártságból a napfényre. Lassan, tétován mozogtak, a cipőjükkel keresték a biztos talajt. Egyik-másik nagyon sokáig várt, mire le mert lépni. Az ápolók türelmetlenkedtek, a segítségük főleg abból állt, hogy rángatták őket. Féltek, hogy valamelyik szökni próbál.

Egy kövérség vidáman integetett az összegyűlt tömegnek, egy másik viszont, akinek folyamatosan rángatózott a feje, és két ápoló által közrefogva haladt, visítani kezdett, mikor az emberek rámutogattak.

Utolsónak hagytak valakit, aki nem akart lejönni. Csak azt láttuk, hogy kérlelik, egyre indulatosabban. Végül kiráncigálták. Fiatal volt, de máris hófehér hajú. Egyszer csak lépegetés közben meglepő eréllyel lerázta magáról a kezeket, föllebbentette a szoknyáját, leguggolt.

Harsány röhögés tört ki, mikor a tömeg észrevette az alóla kifolyó húgypatakot, és aztán még inkább elszabadult a jókedv, mert miután fölegyenesedett, rázta a fenekét.

Anyám hirtelen odalépett hozzá, megcsókolta.

Az egyik ápoló azonnal és egyáltalán nem udvariasan odébb tessékelte anyámat, sőt rá is kiáltott:

– Eridjen innét, az istenit magának!

Magába roskadt a mama, napokig alig lehetett szavát venni. Akkor még nem sejtvén jövőjét, azt gondoltam, szomorú, mert rákiabáltak.

 

*

 

Apám szeretett időnként az országutat szegélyező árokparton ülni. Valószínűleg a nyeregtől elzsibbadt fenekét pihentette, de erről nem beszéltünk, csak a füvekről, különböző réti virágokról, amelyek éppen körülöttünk nőttek.

Nyári szünet volt az iskolákban. Egy Szappanos nevű tanár haladt el mellettünk a velocipédjével, és meg is állt. Én akkor láttam velocipédet először, nagyon megbámultam, különösen a kerekét, a hajtókart meg is forgattam párszor.

Közben a tanár elmesélte apámnak, hogy a földeken dolgozó parasztok kővel szokták hajigálni, néha a kaszát, sarlót is utána dobják, annyira nem tetszik nekik, hogy valaki velocipéden közlekedik.

Ennek a Szappanosnak nagy tervei voltak, Párizsig el akart jutni a járművével.

Láttam, hogy apám hitetlenkedik, de nem mutatja ki, idegenekkel szemben többnyire zárkózott volt.

Pedig állítólag eljutott, és vissza is jött épségben.

 

*

 

Olyan is volt, hogy szamár vontatta kordén a Tisza partján zötykölődtem, összezsúfolódva sok gyerekkel. A mellettem tanyázó szőke kislányt átöleltem és megcsókoltam. Ő is magához húzott, visszacsókolt.

Azt énekeltük, hogy:

A vasútnak, a vasútnak nincs rúdja,

Mégis elvisz, mégis elvisz az útra.

Szegény tiszaroffi lányok,

Hej, be árván maradtok!

 

*

 

Valamilyen piacot keresztülszelő patak partoldalából olaj szivárgott, mi, gyerekek vettük észre. Nem a környező pincékből jött, hanem a földből. Kiástak egy nagy gödröt alatta, amiben összegyűlt, elkezdte a nép hordani vödrökben. Égett, de csak felényire, a többi része megmaradt.

Éjszaka valaki fölgyújtotta a gödröt, megvilágosodott a piac, a gyerekek is kijöhettek nézni.

Vihar kerekedett, eloltotta.

Ez ugyanazon a nyáron volt, amikor a vasúti sínt fektető munkások csákányozás közben két emberi csontvázat találtak.

Össze voltak fonódva, mintha életükben szerelmesek lettek volna egymásba.

Rögtön széttörtek apró darabokra, mikor hozzájuk nyúltak.

Ugyanazon a nyáron, de nem tudom, hol.

 

*

 

Egyik versenyünket vívtuk, Karlsbadban. Vágtatva közeledtem a szakadék felé, apám fél lóhosszal előttem járt.

A szakadék szélénél vigyázni kellett, mikor rántom vissza a kantárszárat. Ha előbb teszem meg, nem érvényes a futam, ha kések, lezuhanok.

Sokadszor csináltuk ezt már a papával, kezdtem azt érezni, hogy legyőzhetem, sőt, már ekkor azt bizonygattam, hogy az én lovam feje előrébb állt fékezéskor, de az apám kinevetett.

Hegyi zuhatagok által rovátkolt, szederrel benőtt hasadék nyílt alattunk. Emitt vashámor füstölt a mélyben, amott egy kanyarodó vasúti szerelvény közelében (zakatolását nem hallottuk, mert a hátunk mögül egy hangverseny muzsikája elnyomta) gőzmalom működött.

A meredek hegyoldalt tűlevelű erdő borította, ám én észrevettem, hogy lejjebb bükk és nyír is nő. Mutattam apámnak, aki bólogatott, épp akkor, amikor a legelésző lovam fölrántotta a fejét, mert valami megbökte.

A lába mellett szamóca piroslott.

A közeli temetőben valakit temettek, kis csoport állta körül a kiásott síron átfektetett pallókon várakozó, lezárt koporsót, mivel a pap még nem mondta végig a beszédét, amiből mi semmit se értettünk.

Föltámadt a szél, ettől a hangverseny helyszíne mintha hirtelen közelebb került volna.

Visszaindultunk a parkon át.

Vadgesztenyefasor alatt kaptattunk, virágágyásokat kerültünk ki. Egy hasas korsót mintázó szökőkútnál Mártát, a köszvényes lányt sétáltatta két szolga ágyon. Higanymozgású nővére, Bernadett kezével csókot küldött felénk. A helyzet komorságához képest túlságosan is vidáman viselkedett, talán a mindent belengő Strauss-keringő hatására.

Mint általában, most is hosszú sor várakozott az ivókútnál. Apám leszállt a lóról, mire persze én is ugyanezt tettem. Talán inni akart. Nem mentünk közelebb, igaz, edény se volt nálunk.

Egy sor végén topogó lengyel hercegnő (sajnos a nevét elfelejtettem) díszes ezüstserleget nyomott éppen az inasa kezébe. Előreküldte, hogy jusson valamiképp hamar vízhez, de a felügyelő megállította az osonót.

– Hátul csatlakozzék, az elébb érkezett vendégek után! – mondta.

Az inas magyarázkodni akart.

– Igen, de a hercegnő…

– Sajnálom! – vágott szavába a felügyelő, aki tapasztalt volt a vendégek e szokása terén. – Nem lehet!

A jelenetet távolabbról figyelő hercegnő fölháborodva ott termett, kikapta inasa kezéből a serleget, s ő maga indult el a forrás csobogója felé, ám a felügyelő is gyors volt, elállta az utat.

– Tudja-e ön, hogy kivel van dolga? – kérdezte a hercegnő fenyegetően.

– Nincs szerencsém – válaszolta a felügyelő –, de látom, hogy művelt hölgy.

Úgy megemelte a serleget a hercegnő, mintha orrba szándékozná vágni vele a férfit.

– Én nem vagyok közönséges hölgy!

– Itt mindenki egyforma – zárta le a vitát a felügyelő.

A sorban állók fölfigyeltek a szóváltásra. Egyesek csak mosolyogtak, mások viszont tüntetően félrenéztek, és ezek számítottak a veszélyesebbeknek. Félő volt, hogy a közhangulat a tolakodó ellen fordul, ezért a hercegnő, hogy megelőzze a kompromittáló kifejletet, inkább dühösen elvonult.

A sorból egy a hercegnő ügyeiben föltűnően jól tájékozott Hohenzollern gróf, aki az angol királlyal, a német császárral és az orosz cárral egyaránt rokonságban állott, s aki talán még lengyel arisztokrata társánál is értékesebb ötvös remekművet tartott a kezében, odaszólt nekünk:

– Reggel nyolc kiflit fogyasztott el! Az orvos neheztel rá.

Bizonyára azért nekünk, hogy minél többen hallják. Meg azért is, mert számon tartotta apámat a rendkívüli lovaglótudásáért, ugyanúgy, mint a következő pillanatban bennünket integetéssel üdvözlő, majd a szökőkút irányába elforduló spanyol márki és márkiné. A feleség gyalog kísérte szamárvontatta taligán utazó férjét, aki egy pár vörös harisnyának lett az áldozata. Párizsból rendelte, csakhogy a festék colarint tartalmazott, fájós hólyagok keletkeztek mindkét lábán.

Papa nyugtázta a gróf közlését, csizmasarkát összeütve, katonásan tisztelegve visszaköszönt a márkiéknak, majd énhozzám fordult:

– Rájöttél-e, mire tanított a lengyel hercegnő esete?

Zavartan lesütöttem a szememet, általában így viselkedtem, ha vizsgáztatott, és nem tudtam a választ.

– Arra, hogy a nevelés képezi a társadalom alapját. Ha ez hiányzik, megszűnik a társadalmi rend.

Intett, lóra pattantunk, ám megint köszönnünk kellett két ránk mosolygó fürdővendégnek. Lewald Fanny, a jeles brémai regényírónő vitatkozott Johann Messerrel, az ugyancsak Brémából jött udvari intendánssal és színháztulajdonossal. Fölteszem, ugyanarról cseréltek eszmét, amiről előző nap sem sikerült meggyőzniük egymást. Tudniillik az írónő az intendánssal ellentétben hitelt érdemlőnek tartotta Boullée történetbúvár azon állítását, miszerint irattal bizonyítható, hogy századunk hírneves Attilája, Napóleon nem 1769-ben, hanem 1768-ban született, nem augusztus 15-én, hanem január 7-én, nem Ajaccióban, hanem Cortéban és nem Napóleonnak, hanem Nabulionnak hívták.

Amikor előző este apámat fölkérték, foglaljon állást a kérdésben, a papa csak ennyit mondott:

– És még csodálkozunk, hogy Homérért hét város versengett!

Megfontolt válasz volt. Ekkorra apám szenvedélye kissé lehiggadt, már nem ugratott föl a lovával az asztalokra.

 

*

 

A lehiggadásban a mama állapota fölött érzett aggodalma is szerepet játszott. Utazni csak ketten utaztunk, és kevesebbszer. Anyám bezárkózott a kastély egyik elsötétített szobájába, ahonnan soha nem jött ki, és Argenti doktor kivételével senkit nem is engedett be magához.

Sok évvel ezelőtt a Géniuszban így adtam elő bizonyos Legéndy bárónő szomorú esetét:

…Az agg Somló doktor az ágyhoz közeledve észrevette, hogy kinn ugyan megszabadult a kabátjától, de a sálat magán felejtette. Megtorpant, visszafordult, ám nem akarván messzebb menni, fölakasztotta a szobában álló fogasra, csak azután lépett betegéhez. Előtte mély lélegzetet véve, ugyanis nemegyszer megtapasztalta, miféle kellemetlen szagok terjengenek az ágy körül.

Legéndy bárőnő hófehér haja kócosan, izzadtan terült szét a szennyes, gyűrött párnán. Az asszony alvást színlelt, de Somló doktor ezzel nem törődött. Beszélt hozzá. Ki tudja, hányadszor ismét szemrehányást tett neki azért, hogy nem kel föl.

És a bárónő (szintén sokadszorra ismételte ugyanazt) anélkül, hogy kinyitotta volna a szemét, megszólalt.

– Ön még mindig nem konstatálta a bénulást?

– Hiszen meg sem engedi, hogy a kötelességemet végezzem, és megvizsgáljam!

– Nem szükséges, láthatja.

– Mesélik, hogy a múlt hónapban bált rendezett.

Erre Legéndyné óvatosan kinyitotta a szemét.

– A kertész gyártotta kerekes ágyon toltak be a bálterembe, de mindenki elhúzódott tőlem. Nem úgy, mint régen!

– Ön két éve nem tisztálkodik, a ruházatát és az ágyneműjét se engedi lecserélni – mondta a doktor.

Legéndyné kihúzta sovány, meztelen karját a dunyha alól, s intett, hogy véget ért a vizit.

Mit tehetett Somló doktor, engedelmesen elindult az ajtó felé. Éppen a fogas közelében járt, amikor a bárónő hangját hallotta a háta mögül.

– A legközelebbi bálba önt is meghívom…

Ez az ígéret elegendő is volt a feledékeny öregembernek, úgy távozott, hogy nem vette magához a sálját.

Amint elhagyta a szobát, Legéndy bárónő nyomban kiugrott az ágyból, tökéletes járással odasietett a fogashoz, lekapta róla a sálat, és visszafutott.

– Átkozott! Átkozott! – kiáltozta a sálat maga előtt lengetve.

Minden tárggyal így tett, mielőtt elsüllyesztette a rejtekhelyre.

Fölhajtotta a mocskos dunyhát, mely alatt ékszerek, kendők, kalapok, bankjegyek, kanalak, villák, táskák, ételmaradékok és egyéb tárgyak tömkelege gyűlt össze.

Most közéjük került a doktor sálja is.

Kinn Somló a kabátját véve rájött, hogy hiányzik a sál.

Visszabotorkált az ajtóig, és benyitott.

A fogas üres volt, Legéndy bárónő pedig behunyt szemmel, mozdulatlanul feküdt az ágyban.

Az öregember értetlenkedve, a fejét csóválva kiment.

 

*

 

Nemcsak lovagoltunk, apám vívni is megtanított. Tizenhat évesen már veszélyes ellenfél voltam. Egy napon szenvedélyes összecsapás zajlott köztünk, s én, anélkül, hogy szándékomban állt volna, megsebeztem a derekán.

Sürgősen eldobtam kardomat.

Hozzáléptem, hogy átöleljem, ám ő hevesen ellökött magától.

Azt kiáltotta:

– Nem ölhetsz meg! Még van időm! Várj a sorodra!

Elgondolása szerint, melyet többször előadott nekem az évek során, meghatározott számú férfi létezhet a világon, és ahhoz, hogy én igazi férfivá lehessek, neki majd meg kell halnia.

Fiúi szeretetem e pillanatokban erősen küzdött a büszkeségemmel, oly durván taszított el, mégis a szeretet győzött, mert a papa fájdalmában összegörnyedt, és a megvágott ruha réséből szivárgó vért tenyerével visszatartva a földre roskadt.

Még egyszer próbálkoztam: úgyszólván undorral lökött el megint.

Elszállt fölöttünk egy csóka, messzebbről fácánkakas jellegzetes hangját sodorta felénk a szél. Béke honolt az erdőben, a tisztás körül viruló, dús vegetáció harmóniája éppen az ellentéte volt annak az állapotnak, mely köztünk bekövetkezett.

Talán az lett volna a legjobb, ha belevetem magam a közeli patakba, vagy ellovagolok a tóig, lehűtöm a testem, és csillapítom a valahonnan a mélyből föltört érthetetlen érzést, melynek csupán legelső stádiuma volt a sértettség.

Olyasmi történt, ami korábban soha: rajongásom és rettegésem tárgya előttem térdepelt.

Megzavarodtam.

Megijedtem.

Talán igaza lehetett, amikor rám kiáltott.

Álltam mozdulatlanul, nem mertem harmadszor közelíteni hozzá.

A pillanat időnek nem is tekinthető milliárdnyi törtrészéig elém villant a különben háborítatlanul a földön heverő kardom. Villant és szúrt. Az én kezem vitte végbe a mozdulatot, habár nem akartam, és a valóságban tehetetlenül lógtak a karjaim.

Papa mégis megsejtette, mi történik bennem. Bal kezében a karddal fölugrott.

– Védd magad! – ordította fájdalomtól eltorzult arccal.

Nem gondolhatta komolyan, távolabb voltam a fegyveremtől, mint őtőle, tehát ő maga is ködös céllal közelített.

Elhajoltam a csapás elől, azonban nem a kardomhoz ugrottam, hanem befutottam az erdőbe.

A támadás maga is szokatlanul lassúra sikerült, utánam futni meg végképp nem tudott volna.

Előkapta a tőrét, melyet mindig magával hordott, s utánam hajította.

Zokogtam, zokogva menekültem, mégis meghallottam a fatörzsbe fúródó penge koppanását és pengését.

 

*

 

Nem kívántam a dologra magyarázatot keresni, inkább elhessegettem az emlékét. Apám se hozta szóba.

Viktória azonban azt mondja, kotta kell!

Akkor kell!

Előzményként két esemény merül föl.

Volt egy Bárdy Ferenc nevű barátom, akivel kószáltunk erre-arra. Például a pénzügyőrök bódéjának környékére, ahol két darab ötvenforintost és két darab tízforintost leltünk a fűben.

Valaki, aki elvesztette, bánkódott, mi ellenben nagyon megörültünk a szerencsének. Mind a ketten vásároltunk egy ezüst zsebórát lánccal, ezt követően beültünk a kávéházba, ahol, látva az óránk vastag láncát, idősebbnek néztek minket a valóságosnál.

Likőrt kértünk. Megittuk.

Utána fölkerekedtünk, és meglátogattuk azt a házat, melyet már rég kinéztünk magunknak, ám pénz híján nem tehettük benne tiszteletünket.

Az egyik kezében szopókás szivarkát tartó, másik kezével ajtót nyitó, erősen púderezett és pirosított arcú, öregedő hölgy pillantása a felénk fújt füstön át először szintén az óraláncokra esett. Azután ő is kedvesen bánt velünk.

Megkért bennünket, hogy a különleges alkalomra való tekintettel (a tapasztalatlanságunkra célzott) hadd ajánljon ő lányokat nekünk.

Így is lett. Én egy anyás testű, kese tiroli szépséggel vonultam el, Feri barátomnak meg egy apró termetű szegedi lány közvetíttetett ki.

Rejtély, mely meggondolásból választotta egyikünknek ezt, másikunknak azt, valamit mégis tudott az az asszonyság. Mindketten szerencsésen megszabadultunk a szüzességünktől, vagy ahogy később egymás közt emlegettük, „átestünk a tűzkeresztségen".

(Utólag elárulhatom, hogy én a likőr hatására csak beszélgettem Tirol szülöttével. És simogattam egészen különleges tapintású haját, átölelgettem széles derekát, csókot adtam finom vonású, rendkívül megnyerő, bár nekem túl pirospozsgás arcára, és legfőképpen néztem. Ehhez támadt kedvem. Majd megkértem rá, hogy tartsa meg titkunkat, amit meg is ígért.)

Kellemesen töltöttem az időt, ám egy bizonyos pillanatban heves gyűlölet lobbant föl bennem. Nem irányult senkire, világutálat volt, melyet később mélyebben megtapasztaltam, közben mégis a papa zavaró közelségét éreztem, ezért tekintem ezt előzménynek.

A másik esemény, ami eszembe jut, homályos, régi keletű, talán meg se történt. Inkább vízióként hat. Viszont ahogy idősödöm, mind többször tárul elém. Iszonyodom tőle, mégis.

Benyitok egy magtárba, ahol apám részeg parasztokkal táncol, csak férfiakkal, körbe, kéz a kézben, láncot formálva egy embervastagságú, földbe vert tuskó körül, döngő léptekkel, fáklyafénynél, monoton, érthetetlen, de így is izgató, félelmetes dalt énekelve. A tuskóhoz egy teljesen mezítelen lányt kötöztek, őt bámulják az egyre gyorsuló tánc és a mind szenvedélyesebb ének közepette. Apám is meztelen, rá se merek nézni. A parasztok félmeztelenek, kéjsóvárak, egymást harapdálják.

Apám észrevesz, kitépi magát a láncból, közeledik felém.

– Takarodj innét! – ordítja.

Vége. Ennyi.

Csak tudnám, mi ez!

 

*

 

A Géniuszban (1888-as évfolyam) bizonyos Lancelot a közönség elé tárt egy történetet, mely sokak szemébe könnyeket csalt. Íme:

Az ifjú gróf

Akkoriban Magyarország a különcök földje volt.

Neve úgy hangzott, mint Bergengóciáé, mely egykor virágzott. Talán. Ha egyáltalán máshol is létezett, mint a mesében.

Élt itt egy gróf, Becsky Károly, olyan hatalmas föld ura, hogy egész életében ki se lépett a területről, melyet birtokolt. Véget nem érő erdőkben, roppant hegyek alatt töltötte napjait, halakkal teli tavakból fogdosta a zsákmányt, kristálytiszta patakokban gázolt. Övé volt a legkisebb fűszál, a legparányibb bogár is, valamennyi rigó, pinty, fülemüle neki énekelt, az ő megelégedésére rakott fészket a túzok, a fogoly, az ő puskájától rettegett a sok fácán és vadkacsa, előle bújtatta kölykeit a lukak mélyén tenyésző róka, a vadonban dagonyázó vaddisznó is az ő váratlan fölbukkanásától rettegett, a szarvasok még a bőgés idején is csöndben maradtak, csak nehogy találkozzanak vele. A medvék barlangjuk mélyére húzódtak, ha megneszelték közeledtét. Neki hízott a marha, a birka, az ő gyönyörűségére vágtattak anyjuk nyomában a csikók. A falvaiban élő ezernyi jobbágy az ő parancsaira várt, az ő raktáraiba hordta a tömérdek terményt. A lányokat, ha előbb nem, az első éjszaka ősi jogán az esküvőjük napján magáévá tette, és lódobogást hallva még a gyermekek is sietve elrejtőztek. Azt hitték, a gróf jön értük, zsákba rakja és elviszi őket, mert ha rosszalkodtak, a szüleik Becskyvel ijesztgették porontyaikat.

A birtok ura ugyanis mindig és mindenhová lovon járt, ez alól a szokása alól sose tett kivételt.

1818 tavaszán házitanító érkezett a Becsky-birtokra. Küküllői János betöltötte a harmincadik életévét, több külföldi egyetemen tanult bölcsészetet, a filológia és a filozófia professzora lett, sőt a természettudományokban is járatos volt. Húgát, Etelkát is magával hozta, egy szőke hajú, de barna szemű, csinos lánykát, aki tizenhat éves múlt, kedves, vidám természetén nem érződött, hogy korán árván maradt. Az elszegényedett nemesi testvérpár a báty tanítói munkájából tartotta fönn magát.

A kastélyhoz érve nem az uraság, hanem a kasznárja, Elek fogadta a jövevényeket. Elkísérte őket egy erdő közepén álló házba, mondván, hogy ez lesz a szálláshelyük, majd közölte velük, hogy Becsky gróf vacsorára hívta meg mindkettőjüket, tehát jelenjenek meg a kastélyban pontban este hét órakor.

Mikor Küküllői és Etelka a megadott időben beléptek a kastélyterembe, Eleken kívül még senki nem tartózkodott ott.

Nemsokára hordszéken behozták a ház úrnőjét, aki évek óta nem tudott járni, és a szobájába bezárkózva élt. Nem szólt senkihez, csak ült, maga elé bámulva.

Fölcsapódott a terem ajtaja. Gróf Becsky Károly érkezett meg, természetesen lovon. Nem okozott neki gondot a lépcsőn haladás. Egy szép sasszéval megállt pár centiméterre a hordszéktől, ahol ló és lovas egyaránt fejbólintással üdvözölte a grófnét, majd lekászálódott a nyeregből, a kantárt a szolga kezébe dobta, és asztalhoz ült.

A jelenlévők szinte észre se vették, mikor osont be Péter, a gróf fia, olyan csöndesen járt. A sápadt, félszeg, hallgatag, tizennyolc éves fiatalúr tanítására szerződtették Küküllőit.

A félszegség és hallgatagság főleg apja jelenlétében jellemezte a fiatal grófot, különben elvadultan élt a birtok mindenható kényurának árnyékában, az imádott és rettegett atya szokásait utánozva. Bárdolatlan és tanulatlan volt. Már az első órán kiderült, hogy latinul, németül kínosan akadozva olvas, és ortografice írni sem tud, mert amit neveltetésének lehetett nevezni, az folyton félbeszakadt, az elbocsátott vagy elmenekült tanítók nagy megkönnyebbülésére, hiszen az ifjú százszor nagyobb buzgalommal állított csapdát egy rókának, mintsem bármely jeles ókori latin költő egyetlen strófáját megtanulta volna.

Mily dicső feladat egy ambíciózus tudósnak és tanárnak e zabolátlan lelket befogni és kiművelni! De hogyan kezdjen hozzá, ha az alapok hiányoznak, ráadásul a tanítvány rendszerint késéssel érkezik az erdészházban tartott órákra?

Próbálkozott Küküllői, csakhogy sikertelenül. Egyszer az irodalom terepén tapogatózva, Schillert méltatva azt fejtegette, hogy: „Az esztétikus szólal meg itt, kit az isteni költészetnek világi célokra fölhasználása, s a közönségnek e cím alatt nem ritkán fölültetése méltán bosszantott…", amikor észrevette, hogy Péter gróf a combtöve tájékán matat, s a lovaglónadrágján át látszó dudort vakarássza tüntetően és kéjesen. Ám akkor sem járt nagyobb szerencsével amikor az ifjú stílusához közelíteni akart. A történelem témakörében érdekességként egy bizonyos Hohenlohe herceg unokahúgának tett nyilatkozatát idézte. A herceg olthatatlan szerelmet érzett a rokon iránt, mégis ezt mondta neki: „Kedves Máriám, te vagy a legdrágább nekem a világon, azt magad is jól tudod, de ha népemet oly áron tehetném boldoggá, s érhetném el azt, hogy minden német egy nemzetté egyesüljön, képes volnék még arra is, hogy saját kardommal döfjelek keresztül, akár egy méhedben viselt első magzatoddal együtt, s megcsókolnám pengémen a párolgó vért!" E szavak, melyeknek túlzott pátosza szinte homályt vetett az érzület őszinteségére, az addig közömbösen, mi több, unottan hallgató ifjúra oly gyors és heves hatást gyakoroltak, hogy azonnal fölugrott.

Kirontott az ajtón.

– Emeljünk kalapot előtte! – rikkantotta, és lóra pattanva elvágtatott.

Végül Küküllői félretolta a könyveket, tanóra gyanánt sétálni hívta Pétert, hogy kérdések-feleletek formájában jusson közelebb annak gondolkodásmódjához, és később ezen tapasztalatok alapján ragadja meg érdeklődését. E módszer se kecsegtetett könnyű eredménnyel. Mikor a természet példáin kezdve eljutott a szabadság, egyenlőség fogalmaihoz, Péter gróf az ajkát biggyesztette, és tüntetően rátaposott egy csigára, ahelyett, hogy átlépte volna. Csupán annyit lehetett kihúzni belőle, hogy szerinte a jobbágynak nincs semmiféle joga, és a fiúnak az apát kell mindenben követnie.

A kastély lakói élték meglehetősen kiszámíthatatlan életüket. A napirendet, melyről az első napon a kasznár tájékoztatta őket, senki se tartotta be. Időnként újabb vacsorameghívást kaptak, de előfordult, hogy a ház ura meg sem jelent az asztalnál, a grófnő pedig szokása szerint senkire rá se nézett, és nem viszonozta az üdvözléseket, sőt pár pillanatig a tányérjára meredt, és egyetlen lenyelt falat nélkül visszavitette magát. Péter gróf valameddig rágicsált, a csontokat maga mögé hajigálva, aztán ő is távozott.

Olykor egész héten át föl se bukkant az erdészházban.

Az apa és a fia naphosszat vadásztak, lovagoltak.

Időnként első vérig tartó, dühödt párbajt vívtak egymással.

Volt egy kedvenc versengésük. Irtózatos vágtával közeledtek egy szakadék felé, egészen annak széléig, és az győzött, aki a mélységhez legközelebb állt meg. Ha az állat patája megcsúszott, és Péter félelmében hátravetette magát, az apa leszállt a nyeregből, és belerúgott a földön fekvőbe, mondván, hogy férfivá akarja nevelni a fiát, nem puhaságra serény kényeskedővé.

Valójában Becsky magához hasonló, önkényes, életörömöket habzsoló kényurat kívánt faragni a fiából, e célból tivornyákba vonta be, amely alkalmakkor a magtárban vastag cölöphöz kötöztek egy-egy meztelen lányt, kit részegre leitatott jobbágyok izgató és félelmetes szavakat hörögve, kéz a kézben körbetáncoltak. A mind gyorsabb iramban táncot ropók közé az apa és fia is beállt, s a hangulat tetőfokán a kéjsóvár férfiak egymás vállát harapdálták.

Más napokon hadijátékot rendeztek. Eljátszották a győri csatát, csak most a magyarok győztek, és a franciáknak öltözött jobbágyokat a gróf meg az ifjú gróf kíméletlenül elnáspángolta kardlappal. Azért nem kaszabolták le őket, mert akkor többé nem tudtak volna dolgozni, ám így is megesett olykor, hogy egy-egy szúrás, vágás miatt lebetegedtek, amiért Becsky igen haragudott rájuk.

A Napóleont alakító szerencsétlent mindig Péter rántotta le a lováról, aztán kis híján agyonverte, hiába könyörgött amaz kegyelemért.

Etelka napjait főleg az erdőben való bolyongás töltötte ki, ahol a legváratlanabb pillanatokban fölbukkant Péter. Vagy lovon vágtatott el a fák közt, még csak nem is biccentve a lánynak, vagy nesztelenül lopózott hozzá, s egészen közel kidugta a fejét egy bokor mögül. Mindkét esetben hamarosan elnyelte a sűrű.

Egy napon a lány kíváncsiságtól hajtva egyre közelebb sétált a kastélyhoz. Nem látván egy árva lelket sem, besurrant. Bolyongott a folyosókon, aztán, lépteket hallva, benyitott egy szobába, hogy elrejtőzzön. Félhomály fogadta, és elviselhetetlen volt a bűz. A grófnő feküdt az ágyban, sötétséghez szokott szeme hamarabb fölismerte Etelkát, mint az őt. Gyűrött kalapokat, sálakat, görbe kanalat, villát, cipőt, ételmaradékot, nyakéket húzott elő a dunyha alól, fölmutatta őket, s közben átkozódott, amitől a lány annyira megijedt, hogy kiszaladt.

Az ajtó túloldalán Becskynek ütközött, és a férfi azonnal két kézzel, erősen megmarkolta a vállát. A szorítás egyszerre volt bizalmas, erőszakos, csak épp gyengéd nem. Tekintetét, mint egy karmot, némán belemélyesztette a lány ártatlan szemébe. Mikor Etelka teste reszketve elernyedt, útjára eresztette.

Egészen más lett a hangulat az erdei sétákon. Péter egy idő után nem menekült el, hanem odajött Etelkához, igaz, beszélni nem sokat beszélt. Ha észrevette, hogy a lány ránéz valamire, annak rögtön megmondta a nevét, legyen az fa, bokor, madár vagy virág. Vadócnak, ugyanakkor bátortalannak tűnt, mint általában mindig. És hirtelen, búcsú nélkül távozott.

Később már füveket szedtek, hogy a lány teát főzzön belőlük.

Időnként Elek, a kasznár elvágtatott mellettük, de nem törődtek vele. A kasznár természetesen jelentette az urának, hogy a fiatalok mind többet találkoznak.

Becsky csak mosolygott.

Találtak egy törött lábú csókát, elvitték az erdészházba. Küküllői és a húga egy kis faág segítségével a beteg lábat sínbe tette.

A szörnyeteg apa hatása azonban sokkal erősebben uralkodott Péter grófon.

Valamelyik nap egy fiatal és gyöngécske jobbágyfiú krumplit szállított a konyhára, de leejtette a teli kosarat. A fiával épp akkor az udvarba érkező Károly gróf olyan dühbe gurult, hogy előkapta a tőrét, kicsit gondolkodott, hogy szíven szúrja-e az ügyetlent, végül csak belemetszett a fülébe, hogy azért tovább tudjon cipekedni.

A fiúnak csorgott a vére, mégis fogta a kosarat, vitte.

A két Becsky kedvenc szórakozása volt a vadkacsavadászat, rendeztek hát egyet megint. Károly gróf meglőtt két madarat, de úgy, hogy azok nem a partra zuhantak, hanem a tóba. Beküldte sebtében egyik jobbágyát értük. Fagyos volt a víz, a férfi úszott-úszott, de nem bírta sokáig. Elkezdett csapkodni, kiabálni. Hiába fulladozott, társai nem mertek a segítségére sietni, annyira féltek az úrtól, aki nem ismert más szokást, mint hogy ha parancsol valamit, azt teljesítik.

A jobbágyban fölülkerekedett az életösztön, megfordult, kivergődött a partra. Megkérdezte tőle Becsky Károly, hogy hol vannak a kacsák? Az mentegetőzött: görcsöt kapott a szíve, hajnaltól estig dolgozik, éjszaka meg az úrral kell táncolnia.

Persze lett volna ajánlkozó, a gróf azonban ugyanazt az ember akarta visszaküldeni.

De hiába ripakodott rá, az csak didergett, lihegett, képtelen volt újra úszni.

Becsky egyszerűen lelőtte.

Sóbálvánnyá merevedve bámult mindenki, csak Péter rohant el.

Az erdészházhoz vitte az útja akaratlanul is, ahol Etelka és Küküllői nagy nehezen kiszedte belőle, mi történt. A házitanítónak az volt a véleménye, hogy Becsky mint egy száguldó számum, úgy éget föl vad lehelletével minden oázist, amit a képzelet az élet szikkadt homokján teremt. Föl kell venni a harcot az ilyen apák ellen, sürgősen jelentse be az esetet a megyénél, sújtson le a gyilkosra a törvény.

Péter már szerelmes volt Etelkába, és a szerelem, mint tudjuk, szinte végtelen erő. Az ifjú viszont gyönge volt. Inkább hazakullogott csöndesen.

A kegyetlenségek sora még nem ért véget. Esküvőt tartott egy jobbágyfiú és egy jobbágylány. Éjfél felé lódobogás hallatszott, Károly gróf érkezett meg a fiával, a kasznárával és fegyveres kísérőkkel. A gróf leugrott a nyeregből, senkihez se szólt, csak intett a menyasszonynak, aki engedelmesen követte őt a házba.

Hamarosan a lány fájdalmas sikongatása és jajgatása hallatszott bentről. A férfiak, beleértve a vőlegényt is, összeszorított szájjal ültek, moccanatlan. A fegyveresek keze kardjuk markolatát szorította.

Péter hirtelen elengedte a lova gyeplőjét, s ment a segélykiáltások irányába.

A kasznár jelt adott az ajtót őrző, kivont kardú két pribéknek, hogy ne akadályozzák az ifjú grófot.

Benn a szobában szörnyű látvány tárult a szeme elé. Az apja hágta a kis menyasszonyt, akinek a ruhája szétszakadt. Vértócsában fetrengtek az ágyon. A fiú életében először látta az apját meztelenül, és ez meg a menyasszony esdeklő tekintete, valamint Becsky féktelen hörgése, melyet a fia jelenlétében sem mérsékelt, oly fölkavaró hatást váltott ki Péter grófnál, hogy kitántorgott, és mindjárt öklendezni kezdett.

Mikor Becsky Károly végzett, úgy jött elő, mintha mi sem történt volna. A kis menyaszszony bent zokogott, az asszonyok kint sírtak. Némelyik férfi szeme is nedvesen csillogott.

Hazafelé Károly gróf kifejtette a fiának, hogy az ősi jogokat érvényesíteni kell, különösen akkor, ha az ifjú asszony ennyire szemrevaló, és más módon nem volt hajlandó földesura kedvére tenni.

Látva, hogy Péter apátiába süllyedve lovagol mellette, hirtelen témát váltott. Megkérdezte az ifjú gróftól, hogy miért nem nősül meg? Elvehetné Etelkát, ő majd elrendezi a dolgot.

Péter nem akart hinni a fülének.

Aznap éjszaka a holdfényben úszó kastélyból az anya halálsikolya hallatszott.

Kora reggel fekete hintó érkezett, fekete koporsóban elszállították a grófnőt.

Becsky jelen sem volt, mert éppen az erdészház felé vágtatott sebesen. Rátört Küküllőire és a húgára. Egyenesen a tárgyra tért. Feleségül akarja venni Etelkát.

Bejelentését meglepett csönd fogadta.

Miért, csak nem képzelték, hogy annak a férfiatlan, gusztustalan alaknak, a fiának engedi át ezt a csodálatos lányt? Annak úgyis az lesz a sorsa, mint az anyjának. Ő új családot kíván alapítani, saját magához hasonló fiút nemz, igazi utódot.

Etelka válasza: soha!

Bátyja közölte Becskyvel, hogy sajnálja, mert Péter jól halad a tanulmányokban, de ezek után nem maradhat.

A gróf azzal zárta le a vitát, hogy a tanító és a húga nem mennek sehova. Küküllőit szerződés köti, egyébként se juthatnak ki a birtokáról az engedélye nélkül.

Távozáskor kijelentette, hogy a lány úgyis az övé lesz, legföljebb nem veszi feleségül.

Küküllői utánakiabálta, hogy már másnap elhagyják a birtokot, akármi áron!

Péter gróf úgy gondolta, hogy neki magának kell előterjesztenie a lánykérést. Izgatottan fölkereste Etelkát.

Mielőtt megszólalhatott volna, Etelka tudatta vele, mi történt: apja erőszakkal el akarja venni feleségül. Arra szerették volna rávenni a fiút, hogy segítse elő a szökésüket. Péter rázta a fejét. Ezt ő nem teheti meg, nem szegülhet szembe az apja akaratával.

Pedig már belül egy világ omlott össze benne.

Mikor a házitanító a fiút faggatva értesült a grófné tragédiájáról, kétszeres gyilkosnak nevezte Becsky Károlyt. Aki egy jobbágyot gondolkodás nélkül megöl, annak köze lehet a felesége gyanúsan gyors halálához, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy újra nősülni akar.

Péternek csak az dübörgött a fejében, hogy az apja magának kérte meg Etelkát.

A szerelemnél csak a féltékenység nagyobb hatalom.

Az ifjú gróf életében először kérdőre vonta apját, aki csak hahotázott. Azt mondta, Péter csak azért él fiúként, mert ő így döntött, és addig marad az, ameddig ő akarja. Emlékeztette a fiát korábbi beszélgetéseikre. Péter akkor lesz igazi férfi, ha ő meghal. Várja ki a sorát!

A teljesen megzavarodott Péter újra ott termett Etelkánál. Végre elszánta magát, megcsókolta a lányt, amikor azonban Etelka viszonozni akarta, az ifjú eltolta magától. Arról kesergett, hogy apja megfosztja őt minden jótól és széptől.

Etelka azonban elérte azt, hogy Péter igent mondjon a szökésre. Megállapodtak abban, hogy másnap hajnalban kelnek útra, és a fiú is velük tart.

Éjszaka leégett az erdészház. Küküllői szénné feketült tetemét megtalálták, Etelkáét nem. Az üszkök fölött a csóka röpdösött.

Péter azzal vádolta az apját, hogy ő gyújtatta föl az erdészházat. Becsky se nem tagadta, se el nem ismerte, gúnyosan nevetett a fián, aki tudni akarta, hol van Etelka. Jó helyen van, mondta talányosan, majd az esküvőre előkerül.

Ahol Péter lesz a koszorúslány.

Ő döntött úgy, hogy a gyereke fiú legyen, mostantól pedig lány lesz!

Újra Sára! Sárika, mint régen!

Letépte az ifjúról a ruhát, s alatta láthatóvá vált a körbetekert gyolcs, mely a kebleket volt hivatott leszorítani. Azt is rángatni kezdte, de az ifjú ellenállt.

Dulakodás közben lekapott a falról egy hosszú tőrt, Becsky azt hitte, párbajozni akar. Kacagva kijelentette, hogy ő nővel nem párbajozik.

Péter szinte önkívületben beledöfte a fegyvert az apa szívébe.

Aztán üzent a megyei hajdúknak, hogy jöjjenek.

Nem akart megszökni a börtönből, hiába intézte el a közben előkerült Etelka, hogy az őrök félrenézzenek, egérutat hagyjanak neki.

Ő csak azt tudta volna elfogadni, ha fölmentik, azt mondják, hogy nem bűnös. Ilyet azonban a törvényszék nem mondhatott.

Etelka utolsó látogatásakor az ifjú föltépte az ingét, megmutatta az árulkodó testrészt, közben azt kiáltotta, hogy nem, ő nem lány, hanem férfi!

Röviden elmesélte szerencsétlen történetét, ami Etelkát mintha nem érte volna teljesen vártlanul. Összegombolta az inget Péter grófon, majd nagy szeretettel átölelte.

Most, amikor apja halála örökre elválasztotta őket, az ifjú gróf végre férfinak érezte magát.

Tömlöcében haláláig étlen-szomjan vezekelt.

Etelka és Péter a vesztőhelyen még találkozott, utoljára ebben az életben. Egymásra nézésük addig tartott, ameddig a hóhér engedte.

Mielőtt a fejét lecsapták, Péter azt suttogta: „Bocsáss meg, atyám!"

Talán az Istenhez fohászkodott, talán az apjától kért bocsánatot.

Talán mindkettőt szólította.

 

*

 

A kotta!

Viktória királynő szigorú tekintete rám szegeződik, ezért hát elszakadok apa és fiú végzetes szembenállásától, mely egyébiránt igaz történeten alapul. A korabeli közvéleményt fölzaklatta a tragédia, Németországban színmű született belőle.

Csak az én bűnömet nem hozta senki nyilvánosságra.

Bordélyházi kalandunk és egyéb hőstetteink után (például a kávéházban gyertyával fölgyújtottam egy primadonna ruháját) Ferenc barátommal megálltunk kastélyunk udvarán, hirtelen nem is tudva, merre vegyük utunkat, mivel űzzük el a késő sihederkor nyomasztó unalmát, amikor társamnak eszébe jutott apám büszkesége, a fehér fácánkakas. Menjünk, ijesszük meg a messzi földről idekerült ritkaságot, mulassunk butaságán, mely egyáltalán nem különbözik színekben pompázó honi rokonaiétól!

Apám a mama halála után azt a szokást vette föl, hogy szanaszét hagyta a puskáit, vagy úgy is mondható, hogy mindenfelé puskákat helyezett el, például az istállóban is támaszkodott egy a falnál. Fogtam és magammal vittem. Talán ki akartam próbálni, hogy a látványa a kakast megrémiszti-e. Igaz, a kávéházban likőrt kortyolgatva, szivarfüstöt fújva, óraláncunkat pöckölgetve egyszer-kétszer már felmerült a különleges állat lelövésének ötlete, de csak mint lehetőség, hogy nevünkhöz újabb botrány fűződjön.

Mikor a ketrecéhez értünk, rögtön ráirányítottam a fegyver csövét.

– Oly szép állat! – mondta a barátom. – Apád beleőszül, még talán az örökségedből is kitagad!

Bárcsak meg se szólalt volna!

Hirtelen erős késztetést éreztem arra, hogy meghúzzam a ravaszt, mert ha nem, Ferencnek csalódást okozok. Vagy magamnak.

A puska elsült, a fácán holtan terült el.

Döbbenten, mozdulatlanul néztük, teljesen más volt, mint amikor likőrtől mámoros állapotban elképzeltem.

– Ki nem teszi meg, mit elhatároz, gyáva! – mondtam, majd a következő pillanatban kijelentésemmel némileg ellentétben elhajítottam a fegyvert, és futásnak eredtem. Minél távolabb akartam kerülni a merénylet színhelyétől.

A barátom a nyomomban lihegett.

Házunk felé vettem az irányt, arra számítva, hogy ha nem lát senki visszatérni bennünket, nem gondolhatja, hogy közben máshol is megfordultunk. Tévedtem. Annus néni és férje, Géza bácsi, aki az öreg Dani halála után a fészerből beköltözött a kastélyba, nemcsak észrevettek minket, hanem jajgatva, kezüket az égnek emelve közeledtek hozzánk. Elvörösödtem, azt hittem, hogy ezek már mindent tudnak.

– Az apád meglőtte magát! – kiáltotta Annus néni.

A mama addig-addig kucorgott a mocskos ágyában a kacatjai közt, míg neki sikerült az, ami nekem csecsemőkoromban nem: abbahagyta a lélegzést. Ekkor a papának már nem kellett tovább rejtegetnie a szerelmét, nem volt ki elől. Kimutatta, méghozzá oly módon, hogy nem utaztunk sehová, és egyre többször töltötte a napjait a szobájába bezárkózva. Sejtelmem se volt, mit csinál, és ha előjött, nem mertem megkérdezni.

Majdnem egy év telt el így, és most, amikor beléphettem hozzá, a padlón feküdt, vértócsa közepén. Nem volt a fejének hátulja. Álarchoz hasonlatos arckoponyája megmaradt a nyakán, a szétfröccsent agyvelő-, hajszál- és csontkeverék viszont a már nem egészen fehér falra röpült szeszélyes elosztásban. A nagyobb súlyú darabok persze lepottyantak.

A karosszékéről is csöpögött a vér. Géza bácsi szerint apám beleült, telitöltötte a száját vízzel, majd bekapta a puskacső végét.

Soha nem tudom elhessegetni azt a feltételezést, hogy éppen abban a pillanatban húzta meg a ravaszt, amikor én is ugyanezt tettem a fácánketrecnél.

Azt se hallgatom el, hogy az első gondolatom a megkönnyebbülés volt: most már nem büntethet meg!

Ha előrenézünk az időben, a jövő csupa véletlen, mi több, maga a káosz, ha visszatekintünk ugyanerre, majdnem minden elkerülhetetlenül logikus. Ilyen a világ szerkezete.

Árva lettem, és noha az íróasztala és fiókjai után a zsebeit is kiforgattam annak, aki nemrégen az apám volt, még egy búcsúlevelet se találtam.

Azt kezdhettem az életemmel, amit akartam!