Minden korszak megalkotja saját földrajzát. Ha új topográfiai modellek kigondolásáról és a jól kitaposott ösvények bemutatásáról beszélünk, tagadhatatlan az ilyen próbálkozások értéke. A berlini fal leomlásával a térképek és földrajzok egész Európában a politikai folklór és a mitológia részévé váltak, s ez a nagy „tektonikai megrázkódtatások" régiójától találékonyságot követelt. A Szovjetunió, Csehszlovákia és Jugoszlávia felbomlása nyomán előbukkanó nemzetállamok, amikor új térképet hoztak létre, a legfontosabb tudományágnak a politikai földrajzot tekintették. Hajdan, Konfucius és a mandarinok bürokratikus kormányzata idején, a térképészek munkáját nagy becsben tartották – majdnem annyira, mint a csillagászokét –, s az állam új területeket hódított meg, a kínai nagy fal pedig egyre csak épült. Az utóbbi évtizedben a hajdani Jugoszlávia területén úgyszintén újra kellett rajzolni a határokat.

Charlie Chaplin A diktátor című filmje, melyben egy rövidbajszú szélhámos meghódítja a világot, ugyancsak jól mutatja az abszolút kartográfia iránti vágyat – valójában a birodalom, az egynemzetű, egyetlen vezetőjű állam eszméje valójában a cél, ezért folyik a küzdelem. Mindannyian tudjuk, mi történt. Milošević és Akadémiája, bizarr, tébolyodott térképészeinek titkos társasága, korlátlan felelősségű bűnözőinek nyilvános érdekszövetkezete; Tuðman, aki egy szalvétára firkálva vázolta fel „Bosznia és Hercegovina önfenntartásának tervét" – mindezek születési traumaként a mai napig döntően meghatározzák Horvátország politikáját. A térkép-rögeszme fontosabb lenne, mint a politika és a kultúra, a „mi" mentalitásunknak valamiféle belső szellemi jegye? Az európai mítosz kezdetétől fogva, az ókori görögség korszakán át, vitatott a kontinens kérdése (nevét egy Zeusz által elrabolt istennőről kapta). Európa a földrajz koraszülött gyermeke, Kisázsia és az északi, távolabbi területek fattya. Ezért Európa manapság saját köldökét bámuló földrajzi egység, melyet kultúrtörténete (a keresztes hadjáratok, valamint a fasizmus és a kommunizmus ideológiai előfeltételei) inkább meghatározott, mint jól látható kontinentális léte. Az utóbbi évtizedben írt, Európa eredetéről és lényegéről szóló legfontosabb könyvek, Sloterdijk, Le Goff, Liessmann, Derrida és Morin művei, más természetű véleménykülönbségeiktől eltekintve, e fenti tételben mindannyian egyetértenek.

Na de hogyan illeszkedik ebbe a kontextusba a Balkán? A Balkán kétségkívül mindig is európai félszigetnek számított Görögországtól Albánián át egészen… No igen, az a legfőbb probléma, hogy meddig is terjed. Ezért aztán a Balkán egyetemes fikció. Ez a képzeletbeli földrajz váltja fel a kulturális eredet traumáit. Elismerhetjük, hogy a görögök, románok, bolgárok, macedónok, albánok, szerbek és a montenegróiak mindannyian balkáni nemzetek, ám a bosnyákok, horvátok és különösen a szlovénok számára a Balkán (kulturális) homályzóna. A rémítő Másik területe. A freudi-lacani pszichoanalízis szerint a Másiktól való félelem a kollektív ismeretlen birodalma. Úgy ábrázolják, mint egy emberfarkast. Igazi „barbár". Valaki, aki minden normális, civilizációs formát fenyeget. Egy civilizált társadalomban egyetlen módon lehet felvilágosulttá tenni valakit: ha oktatással a „vadságot" „jólneveltséggé", az „ismeretlent" „ismerőssé" alakítjuk. Egy társadalom életben maradását sosem garantálja a szabad személyiségek közti puszta egyetértés, akik a társadalomtól/közösségtől az abszolút szabadságért cserébe létbiztonságot várnak. Dennis Wrong amerikai szociológus azon ritka személyiségek közé tartozik, akik szerint ma az egyetlen fontos szociológiai kérdés a társadalom eredetét érinti, amennyiben ez szembenéz a multikulturális társadalmak útvesztőiben bekövetkező identitásvesztés kihívásával. Kétségtelen, a társadalom feltehetően a természetre és a hagyományra támaszkodik. Az emberi társadalom állandó kísérletezés a szabadsággal és a szabadságtól való félelemmel. Valami több a Balkán, mint egy képzeletbeli térkép?

Manapság a racionális nyugati ember – aki mellesleg legalább annyira fikcionális produktum, mint a Balkán – kulturális labirintusait benépesítő rosszfiúk már nem az iszlám fundamentalizmust is magába foglaló vad Keletről jönnek. Elszálltak a kis ferdeszemű emberkékről alkotott tévképzetek, akik meghódítják a Nyugatot, amint a Mitsubishinek részvénytöbbsége lesz a Microsoftnál. Ha a Nyugatnak nincs igazi ellensége – melyet Huntington hiába próbált arra a Közel-Keletről alkotott ősrégi hiedelemre építve megalkotni, hogy ez az állítólagos utálatos primitivizmus a civilizációs összeütközések területe –, akkor csupán egy lehetőség marad: a tömegparanoiát a Balkán felé kell fordítani. Ott nincsenek ugyan olyasféle univerzális ellenségek, mint az arabok, ám minden, ami a kultúrtörténetben erőszakkal, etnikai ellentétekkel átitatva fennmaradt, elég anyaggal szolgál az új előítéletekhez – amint azt a posztkolonialista teoretikus, Edward Said kimutatta.¹ Ahogy az összes előítélet és sztereotípia, a Balkánról és a balkanizmusról alkotott nyugati sztereotípia is számos hazugságot, koholmányt, féligazságot és ostobaságot előfeltételez. Az egész pedig meghozza az elszigetelt tényeken, a gyökértelen valóság szelektív emlékezetén alapuló ítélkezés hatalmára építő általánosítások gyümölcsét.

A kései Franjo Tuðman, a „spirituális megújítás" teológiai-politikai néven ismert furcsa, nemzeti-konzervatív forradalom megalapítója saját, a földrajzi, geopolitikai, kulturális eredet minden nyomát könyörtelenül száműzni kívánó politikai beszédmódján belül „erre" a Balkánra, „ilyesféle" Balkánra utalt. A Balkán megértéséhez kétségkívül alapvető munka Maria Todorova bolgár történész antropológiai, kritikai tanulmánya.² Hogy a balkáni felsőbbrendűségről vagy az egyetemes barbárságáról szóló retrográd mítoszokat megmagyarázza – s így a képzeletbeli európainak, a „vad", „mocskos" balkáni ellentétének posztmodern képét megalkossa –, Todorova átveszi a nacionalizmus Benedict Anderson és Edward Said-féle kritikai elemzését. Said nyomán Todorova is azt a genealógiai keretet tárja fel, melyet az irodalmi hagyomány és az etnográfia archetipikus képisége a Balkánról kialakított. A Balkán persze mindig is negatív konnotációkat hordozott. Ez teljesen azon a szemponton kívül áll, amely e formátlan, földrajzilag képlékeny régió számára alapvető fontosságú: vagyis hogy a Nyugat „bölcsője", a civilizáció „fénye" lenne. Ha e Balkánról alkotott ideologikus tévképzetet mint lényegileg elfogadhatatlant és mint a kultúrtraumák határtalanul fenséges tapasztalatát kell lelepleznünk, elengedhetetlen a Balkánnak nevezett földrajzi tákolmánynak mint elképzelt narratívumnak a dekonstruálása. Todorova számára tökéletesen világos, hogy a Balkán történetileg és földrajzilag szilárd tény. Ezzel a szerző elszakad Said „orientalizmus"-fogalmától. Lényegében mi a balkanizmus? Semmi több mint „megváltoztatott ellentétek diskurzusa". Mint minden dialektikus fogalmat, a Balkánt is csupán egy önfelszámoló aktus negatív kivetítése hozta létre. A 19. század kortárs nemzeti-demokratikus politikai népei számára a balkáni kezdettől fogva olyasvalakit jelentett, aki a történelem pereméről származik. A horvát irodalomban Miroslav Krležát foglalkoztatta állandóan e képzetkör. A Balkán ellentmondása ebből a szempontból a horvátok számára egyrészt mint az Osztrák-Magyar Birodalom-beli tartomány szolgai mentalitásának tagadása, másrészt pedig a szerb birodalmi tudat ősbalkáni szörnyetegének, hegemonikus törekvésének negációja mutatkozik meg. Az irodalomban azonban ezt Ljubomir Micić a barbárgéniusz avantgárd mítoszává dolgozta át. A horvátok azért nem szeretik magukat balkániaknak nevezni, mert történetileg, kulturálisan az elvesztett „központ" traumatikus nemzetének tekintik magukat. A középhelyzet mindig a geostratégiai érdeklődés központját jelentette. Így a saját mítosz minden pozitív jellemzője védekező jellegű, s egyszersmind kettős természettel bír. Ha „itt" sem vagy és „ott" sem, de mindkét szembenálló hatalom meghatároz, arra vagy kárhoztatva, hogy megpróbálj kiépíteni valamit, ami kulturálisan egyszerre ered a Nyugat (Európa) és a Balkán hasadékaiból. Nem csoda, hogy mostanság a jobboldaltól (vagyis a „halott" Franjo Tuðmantól és újjáélesztett pártjának, a HDZ-nek történelmi kísértésétől, e párttól, mely hatalmának kinyilvánítása érdekében újra átgázol az intézményeken) való félelmet a nyugati Balkántól való félelemként értelmezik.

Európai földrajza ellenére a Balkán a „Másik" kezelhetetlenségének és őrületének megfelelője lett, ám csak a modern politikatörténet eredményei után. Manapság a „Balkán" nevet rendszerint nagyjából a délkelet-európai országok szinonimájaként értik. Ide tartozik Görögország, Albánia, Bulgária, Románia, Törökország egy része, valamint a hajdani Jugoszlávia területén lévő államok. Azonban az utódállamok egyáltalán nem szeretik, ha a balkáni „homályzónához" sorolják őket. A Balkántól való menekülés lényegében a gazdasági nyomortól, politikai fundamentalizmustól, kulturális provincializmustól való menekülést jelenti. Általános jelenségként szintén magától értetődik, hogy a szocializmus bukása után mindegyik ország átmeneti állapotban van, és lázasan próbálnak egy olyan neoliberális utópia szárnya alá bújni, melyet afféle új „ígéretföldjének" tekintenek. A Balkánon a neoliberalizmus a globális kolonializmus legrosszabb változata lett.³ A terület birodalmainak (az osztrák-magyarnak, a töröknek, valamint az önállóságra, a nemzeti föderalizmusra építő jugoszláv kommunista utópiának) a bukása után minden racionális várakozást felülmúl egy új Birodalom iránti vágy. Ám mindez nem szokatlan vagy meglepő: nem, ez a történelem peremén élő emberek hagyományos tömegpszichológiája felől nézve szinte szükségszerű.

A felvilágosodás korában az irodalmi szalonok és Rousseau képzelete létrehozta a „nemes vadember" népszerű figuráját. Az észak-amerikai indiánok kiirtásától az afrikai népek leigázásáig a történelem során végestelen végig szembetűnik a Másikkal szembeni erőszak. A Nyugat ezzel a figurával tudta megváltani magát a civilizáció eredendő bűne alól. A technikai fejlettséggel együtt jár bizonyos nemes „ösztönök" – mint az igazi tisztesség, fennköltség – elvesztése. Slavoj Žižek manapság Lacan, Marx és Said nézetei segítségével éppen a Nyugat posztmodern rasszizmusát kritizálja. Nézetei alapvetően nem járnak messze a „nemes vademberről" folyó fecsegés funkciójának elemzésétől. Így megmagyarázható, hogy a Balkán miért tölti be a Nyugat számára a „születés" traumatikus helyének szerepét. Nyugatinak lenni lehet, hogy nem feltétlenül európai vagy amerikai honpolgárt jelent, mivel a virtuális civilizáció korában a földrajz – nemkülönben a térképészet – ódivatú térbeli tájékozódásnak tekinthető. Ám ezzel ellentétben balkáninak lenni azt jelenti, hogy az illető a saját eredetével kapcsolatos örök aggodalomra kárhoztatik. A rasszizmus a hajdani fajgyűlölet kulturális paradigmákra általánosan alkalmazható, fekete-fehér elképzeléséből bontakozott ki. Bőrszínük miatt már régóta nem gyűlölik egymást az emberek – habár az európai városokban éjszakai portyázásuk során az üresfejű skinheadek még mindig főképp nem fehér áldozatokra vadásznak. Az ellenszenv manapság inkább a más kultúrájúakat érinti. A skinheadek és újfasiszta retorikájuk brutalitása ténylegesen nem annyira szörnyű, mint a liberális – vagy ahogy Slavoj Žižek nevezi: reflexív – rasszizmus.⁴ Lényegében a Nyugat multikulturalizmusának kritikája a Másik (a törökök, a balkániak, az arabok, a vietnámiak, a kínaiak) gettósításának újabb formája. Minden, ami a felvilágosodás irodalmának „nemes vademberére" vonatkozott, most a balkáni figurájára helyeződött át – ám annak kézzelfogható pozitív konnotációit nem tartalmazza.

A Nyugat szemében a Balkán olyasfajta kollektív underground, mint amit Kusturica azonos című filmjében láthattunk. A racionális/refexív álruhában tetszelgő Nyugat tekintete nem valamiféle bunueli „vágy titokzatos tárgyá"-ra, hanem valójában egy saját hősökkel és áldozatokkal benépesített undergroundra vetül. A másikak (a balkániak) a rajongás irracionális/nem-reflexív tárgyai, szerepük ugyanaz, mint ami hajdanán a „nemes vademberé" volt. Míg például egy skandináv bizonyos tekintetben még külön kulturális eredetet vall, egy német vagy egy francia ténylegesen nyugatinak tartja magát. Az utóbbi két nemzet számára a Balkán politikai értelemben rémálom, ám kulturális értelemben teljesen másképp viszonyulnak hozzá. A felvilágosodás hagyományának és az ideológiai turizmusnak (Dares és Masper útirajzainak vagy a Marguerite Yourcenar műveiben megfigyelhető irodalmi remitologizációnak) köszönhetően a franciák mindig is egzotikus vadonnak tekintették a Balkánt. A németeket a geopolitikai lehetőségek jobban foglalkoztatták, így a Drang nach Osten imperialista szándékaikra adott realista válasz volt. A Balkánról mint a politikai és kulturális eredetiségről szóló történetek, irodalmi tákolmányok közül a legmeggyőzőbbek Krleža esszéi és regénye, a Zászlók. A balkáni mentalitás képe mitikus: valami primitív, gonosz és hűtlen, kettős morált képvisel, barbár és vad. Hol vannak e kép kulturális gyökerei? Bizonyosan nem a kultúrában, inkább a politikai diskurzusban. A Balkánról összefecsegett zagyvaságokat mítoszok és politikai szándékok hozzák létre, a nem teljesen modernizálódott társadalmak kormányainak alapvetően autoritárius/totális gyakorlata. Ezért a Nyugat kulturális rasszizmusa – lehet az reflexív vagy liberális – pusztán a politikai labilitás következménye, eredménye.

A képzeletbeli földrajz határai fikcionálisak, összetákoltak. Ez ugyanígy igaz Közép-Európára és a mediterrán területekre is. Amíg azonban senki sem lökdösődik, hogy a Balkán része lehessen, elég nagy a tolakodás, hogy a kelet-európai fejlődéshez csatlakozhassanak. Peter Handke mindkét folyamatról megbízhatóan számol be. Ő volt az első, aki a Mitteleuropát a kommunizmust követően feléledő, új Osztrák-Magyar Birodalomról alkotott nosztalgikus geopolitikai fogalmat ironikusan meteorológiai fogalomként határozta meg. Igazságot Szerbiának című szövegében a nyugati értelmiségiek közül a hamis, „dekadens" Európával szemben szintén elsőként kutatta a Balkán valódi kultúráját.⁵ Míg a Mitteleuropa fantomjának vizsgálatában Handke megbirkózott intellektuális feladatával – azok után, hogy a kommunizmus bukása előtt mindenki Kundera utópiájában hitt, s igazán senki sem vette komolyan Handke iróniáját –, amikor Vukovár és Srebrenica után védeni kezdte a szerb „igazságot", a szerző a silány kultúrpesszimista rajongó szintjén ragadt. Azzal, hogy újraélesztette a nemes vadember mítoszát – mely lényegében a balkáni Szerbiáról való ismeret kollektív kiterjesztése –, a koszovói népirtást követő NATO-bombázások után a Micić-féle barbárgéniusz-mítosz álcájában posztmodern rasszizmust hozott létre. Így a Balkántól való nyugati félelem a „vadság" és a „brutalitás" kulturális dicsőítése révén az igazi szerbséghez kapcsolódott, akik Kelet barbáraitól (vagyis az iszlámtól) védik Európát. A barbárokat hagyományosan valahová messzire, keletre helyezték. A horvátok és a szlovénok számára a Balkán a legszörnyűbb hely, ahonnan haladéktalanul el kell szakadni. A horvátok önmagukat a kereszténység elővédjének tartják, a Nyugat legszélső bástyájának, mely az öldöklő barbár hordákkal (az ortodoxiával, az iszlámmal, a szerbekkel, a bosnyákokkal) néz farkasszemet. A szlovénok pedig minden más délszláv népet balkáninak tekintenek. Ez megerősíti a feltevést, hogy ha valaki a Balkántól fél, lényegében saját „barbarizációjától" retteg. A Másikról való kollektív, tudatos dödögés hatalmának köszönhetően a tükörkép eltorzul. Eszerint a nyugati-balkán politikától való félelem (mellyel a horvát jobboldal akkor vádolta meg a kormányt, amikor az szerinte elárulta a nemzeti érdekeket) lényegében saját képmutatásunktól való félelem.

Ebben a „filmben" senki sem ártatlan, még a nézők sem. Minden nyugati, amennyiben elhiszi, hogy a Balkán az etnikai gyűlölködés és ellentét örök körforgása, a reflexív kitaláció liberális rasszistája. E hiedelem mindenekelőtt a Balkán szerkezetének mint képzeletbeli földrajznak és mint a Nyugat kollektív undergroundjának tragikomikus eredménye. Hasonló ez az amerikaiak tömegpszichológiai tünetéhez, mely a WTC és a Pentagon elleni szeptember 11-i terrorista támadás nyomán keletkezett. A médiában megnyilvánuló meglepett amerikai reakciót – különösen azt, amely nem közvetlenül a CNN és a Fox News ideologikus táborához csatlakozott – dióhéjban kifejezheti egy retorikus kérdés: „Miért gyűlölnek minket ennyire?" Ha ez így van, a Balkánról alkotott szörnyű nyugati sztereotípia reflexivitása az absztrakció „magasabb fokán" helyezkedik el. Disraeli óta hibás a Balkánra irányuló európai politika. Sőt e brit politikus-diplomata a modern nyugati politikusok képmutatásának és kudarcának paradigmatikus személyisége. Így nem csoda, hogy mind Said Orientalizmusában, mind pedig Todorova könyvében, az Imagining the Balkansban kulcsszerepet tölt be. E hiba oka azonban nem annyira a Nyugat tehetetlenségében és opportunizmusában, inkább a Balkán irracionalitásában rejlik. Évszázadok óta tartó gyűlölet, elfojtott harag, kollektív őrület… – lehet, hogy a Balkán a posztmodern kor kísérleti pszichológiája számára ideális terep? Ám ez csak káprázat, egy olyan szörnyű ideologikus hazugság eredménye, mely továbbra is meghatározza a nyugati országok Balkánnal szembeni viselkedését. Amíg a balkán népei nem „szabadítják meg magukat" attól a negatív antropológiától, mely a Másikat par excellence született gonosztevőnek, vadnak, barbárnak tartja, lehetetlen e fogalmat bármiféle pozitív jelentéssel felruházni. Ezért aztán minden olyan irodalmi kísérlet, mely rehabilitálni szeretné a fogalmat, blaszfém módon valamiféle „szürreális" szépségű, elveszett otthon kinyilatkoztatásává alakul át. A posztmodern reflexív rasszizmus a tiszta, kulturálisan igaz, eredeti Balkánról (mint a dekadens Nyugat „újjászületésének", „előrelépésének" eszményképéről) szóló melankolikus, nosztalgikus látomásokkal vegyül. A modell ugyanaz, mint a felvilágosodás korában, csak a stratégia más. Amíg Handke az új szerb barbárgéniuszról alkotott pesszimista kulturális látomásaiban a szerbek védelme mellett dönt, ezt csak egy hirtelen felvilágosult politikai identitás érdekében teszi. Csupán egy fikcionális, képzeletbeli Balkánon lévő fikcionális, képzeletbeli Szerbia érdekli, mely jól jön neki, hogy a morálisan dekadens Nyugatot kritizálja. Rousseau kora óta állandóan felhangzik ez az ostoba, ámde folytonosan újjáéledő, egyetemesen elfogadott történet. A káprázat világpiaca az elveszett gyökerek ilyesfajta kvázi-filozófusainak állandóan kéznél van. Françoise Masper Balkan Transit című könyve ugyanennek a balkáni utazási irodalomtípusnak egy másik aspektusát képviseli. Teljesen más szándékkal készült, mégis megtalálható benne a 20. század végi Balkán felvilágosult, heves tapasztalata. A probléma nem az univerzalista Masper humanista szenvedélyében van, inkább abban, hogy a Balkán esetében az útirajz még a 19. század végi balkáni mentalitás elméletének meghatározó műfaja. Azóta semmi sem történt? Mintha az útirajznak – akár Susan Sontag The Road to Hanoi című művének – ideologikus, katartikus értéke lenne. Sajnos így van. A balkáni Másik negatív antropológiáját az magyarázza, hogy abból a hiedelemből ered, miszerint ez a nyugati tudat és öntudat felől nézve sötét terület. E szempontból a Balkán Balihoz hasonlítható, bár egészen más üzenettel. Bali tiszta egzotikum, a Nyugat szemében kulturális éden, noha a pásztori képek egy ezzel ellenkező európai modernizmus művészetének számítanak. A Balkán a politikai egzotikum, a Nyugat szemében kulturális pokol, melyet a Másik démonizálásának igénye hív elő, hogy ezzel mossák tisztára rossz lelkiismeretüket. Ahogy az angol irodalomban Byron óta a Balkán A zendai fogollyal és a Drakulával azonos, úgy manapság a hajdani Jugoszlávia feldarabolása után keletkező nemzetállamok polgárait a turbófolkkal, a csevapcsicsával, a borzalmas helyi, névtelen temetőkben rohadó tetemek bűzével, bús vilajetekkel hozzák kapcsolatba – „valahol messze-messze". Lehetetlen, hogy valaki az önmagáról alkotott mítosztól megszabadulhasson, amíg saját fóbiái, frusztrációi gyökerét nem ragadja meg. Ezek bizonnyal nem alapvetők és örökkévalóak, ahogy a „balkáni ellenségeskedések" sem azok. A Balkánt egyfajta tiszta, gyakorlati célokat szolgáló történeti képként alkották meg. Így a Balkán pusztán történeti és ideologikus kép, jól látható földrajzi és politikai jelentéssel. A többi sekélyes „útirajz"…

Amikor Ivica Raèan horvát miniszterelnök a (Gospićban elkövetett háborús bűnökkel vádolt) Mirko Norec tábornok kiadatása körül zajló játszmában a Nemzeti Függetlenségi Háború Emlékének Közgyűlésével kapcsolatban az úgynevezett balkáni módszerekre utalt, megmutatta, mit jelent reflexív posztmodern rasszistának lenni. Ez persze nem zárja ki, hogy „legjobb szándékkal" mondta, amit mondott, mivel az – általában kulturális alapú – előítéletek a politikában a manipuláció veszedelmes eszközeivé lesznek. Mintha létezne nagyobb földrajzi és szellemi hülyeség annál, ha valaki a Balkánt „puskaporos hordónak" tartja. Amikor pár éve Dubrovnikban egy, a Mediterráneum kulturális identitásáról rendezett nemzetközi konferencián vettem részt, egyetértettünk, hogy Braudel könyve, A Földközi-tenger és a mediterrán világ mégiscsak egy olyan, másféle utópia, mely az olívából, hajókból, vörösborból nem gyárt fanatikusokat és prófétákat. Azonban egy bizonyos máltai szociológus a mai Mediterráneumot a háborúkra, a vallási és nemzeti intoleranciára, a maffiára, a politikai diktatúrákra, a kivándorlásra, valamint a nyomorra hivatkozva a Balkánnal hasonlította össze. Persze az itt felsoroltak az Izraeltől Marokkóig húzódó Mediterráneum másik oldalát adják. A máltai szociológus, akárcsak Raèan, a „legjobb szándékkal" járt el. Mi más akkor a Balkán, mint képzeletbeli földrajz, mely a Nyugat látszólagos realitását meghatározza? Nem szégyen bevallani, hogy mindannyian balkániak vagyunk, de az már szégyenteljes, ha nem valljuk be, hogy ezzel semmi kézzelfoghatóbbat nem mondtunk, mint hogy nem a Mediterráneumról származunk. A közös eredettel kapcsolatban vannak rosszabb kulturális előítéletek is azoknál a politikai utópiáknál, melyeket az irodalomból, a filmből és a zenéből reflexíven-reflektálatlanul habzsolunk be. A Balkán a Nyugat önmagáról alkotott mítosza egy olyan korban, amikor a hagyomány és a természetesség a végéhez közeledik. Semmi sem maradna fenn az egzotikus vadonból, még Marko király és Šarec lova legendájából sem, ha Yourcenar nem tette volna halhatatlanná őket mint a nyugati világon túli nemzetekről szóló romantikus mítoszt. Ma mindazonáltal a Balkán nem több és nem is kevesebb annál, ami a 20. században volt: kezelhetetlen politikai kérdés. Az új ruhában fellépő rasszizmus és a mítoszok valami egészen mást képviselnek, és Lord Cadogan minden pátosz nélkül éppen ezt hangsúlyozta, amikor kijelentette: ne menj külföldre, szörnyű vidék.

KISANTAL TAMÁS fordítása

Jegyzetek

1 Edward W. Said: Orijentalizam (ford. Biljana Romić), Konzor, Zagreb. 1999. Magyarul: Said: Orientalizmus (ford. Péri Benedek), Európa, Bp., 2000.

2 Maria Todorova: Imagining the Balkans, Oxford University Press, Oxford, 1997.

3 Michael Hardt–Antonio Negri: Empire, Harvard University Press, 2001.

4 Slavoj Žižek: „You May!", London Review of Books, 1999.

5 Peter Handke: „Zimsko putovanje na rijeke Dunav, Savu, Moravu i Drinu ili Prava za Srbiju" (ford. Ratomir Škunca), Europski glasnik, 1997/2.