Koan

- Miért, mihelyt „ez", már nem „az"?

(AZ)

- Mindenki az! Minden az!

(EZ)

Ez az írás ugyanaz marad akkor is, ha teljes bizalommal, jó hazaérő-érzéssel adom oda valahova, mint amakkor, ha félve, a címzést helytelenítve, ha tehát oda, ahová ilyen esszé-féléket már nem.

Rendesen ezt akkor lehet megírni csupán, ha nem döntöm el most mindjárt - előre, sőt, végig nem -, hová kerül. (Ha vissza nem utasítják, meg nem bírálják. Sőt, ahová nem küldeném szívesen ezt az írást, ott még az is zavar - annyi minden után -, hogy egyáltalán elbírálgatják, „megvéleményezik".)

Ezt - jóllehet nem erre az írásra utal a cím, az „EZ" - valójában két helyre kellene elküldeni. Félek, akkor lehetne aztán hamar rájönni, melyik hely egyik, melyik hely a másik jellegű.

A cím, az „EZ" olyasmi-beckettes (bocsánat, ne hasonlatozzunk!), ahogy jelöli a figurát, jelöl tehát engem oly minőségemben, hogy „…ez!", már megint ez, azt is mondja, hogy ez az én nem tudom, micsoda szerencsétlen, nyomorult, lásd Krapp, meghallgattam a szegény hülyét, régi tekercseit.

És jelöli az „EZ" cím, hogy semmi más, mint ami velem akkor hát van, vagyis több, mint én, de velem együtt.

Tehát „ez " - az „EZ" - egyben mindenféle más is, sok „az" is. Mégis: utal kizárólagosságra az önmottó. Fájó, hogy ami már egyszer „ez", az nem „az", és fordítva. Feledve most az átfedések régióit.

De gondoljunk bele: ha túl nagy az átfedés, például „A" kör nagyon nagy darabot visz el „B" körből… hohó, mindig csak ugyanannyit vihet el, ha két egyforma körről van szó! Inkább: ha túl nagyot metszenek, fednek át egymásból, akkor már „ez" nem EZ, „az" sem AZ, már a világ-elegyről van szó, és a világ-elegyről a szó, mintegy a mai idők (figyelmen kívül hagyandó!) bizonyítgatása (bizonykodása) révén, jegyében, szerint, sugalmából: erről külön szólni nem is kellene, ezt élni kell.

Mi az esszé ígyámai létjoga? (Az esszé létjoga mindenkori, de nézzük így.) Hogy a világ-elegy (és globalitása, ál-totálissága) látszólag maga-a-teljes-bizonyosság. Cogito nélkül a sum. Így állítja önmagát. Jó, de van egy bizonytalansága, divatosan: ingoványa. (Fordítottja: nyávogni. Ennyire vesszük, ennyire vegyük e szót komolyan! Ne higgyünk neki.) A világ-elegy, a világ-egy általánosának (ál-általánosának, ál-teljesének stb.) bizonytalansága mégis: hogy egy sor mindent (mindenfélét) állítólag nem tűr. Az esszét, mely kísérlet. Holott a jelen kor épp a kísérletek mindenhatósága, végtelene, állítólagos (vagy tényleges: íme, az elegy!) eredményei, kereskedelmi sikerei (vagy anyagi kudarcai etc.) révén állítja magát abszolútnak. Nem az, mert van, amit nem tűr. Ergo azt: feltételezi mégis. Neki ez: az. Nekünk az EZ tartalmazza az „az"-t is.

Mégis van esszé, mert a magán-kívül-másnak-létjogot-nem-adó világ-elegy („a mai kor") az esszé létjogát épp az esszé (a bizonytalanság) létjogának igyekvő tagadásával adja meg.

Leszámítva az eseteknek azt a többségét, mikor a mai kor, a világ-egy, a világ-elegy (mind: „az állítólagos…") eleve semmit se mond. Csak görkorcsolyára szereli a Temzét vagy a nirvánát, huszadszor feltalálja a rák és a megfázás közös ellenszerét, cáfolgatja az influenza elleni oltás mindenhatóságát, reákényszerít 60 ezer, 6 millió stb. példányt valamiből valakikre, változatosságot kínál a tyúkszemtapasz-lehetőségekből, fülből kisugárzó, derékra csatolható, netán lábra ragasztható változatban… s így a végtelenségig. A világ-elegy, a kísérletező mai kor (a gyakorlatban kísérletező) épp ezzel cáfolja egészségesen önmagát: bizonyos dolgok (szellemi kísérletezések) tagadásával. Azzal, hogy bár egyrészt zent, meditációt, taót, fudegasz rubund kakemajót és hutyin purgics pánszalamánit kényszerít - ah, változatosan! Tessék választani, gombot nyomni hozzá, lélek, benn, tessék csábulni! - válogatás nélkül (arra, akire), más mód viszont azt mondja: ne meditálj, ne témázz, ne taózz (ezt még spec nem hallottam), ne hutyin purgics pánszalamánizz (ezt se, de nagyon közel járunk hozzá! Amerikai és orosz elnökök nevének igésítése, mondjuk, ahogy ló már volt elnevezve egyikükről, és aki e ló győzelmét erősködve hangoztatta, lehetett rá mondani: „Nekem ne jelcinezz" - vagy nagybetűvel? -, szóval így: Klintonozz, mást nem is merek mondani… ne búsulj… ez ócska vicc, de lehet tartalma), ne esszézz. Sőt, a „játssza itt az esszét" már kikopott cipőtalp-fordulat.

Így annak a kísérletezésnek, ami az esszé, ami arról szólna tehát (bizonytalansági kötelmének megfelelően), ami a csalókán határozott, így rámutató EZ, az esszének hatalmas létjoga van, mert minden hatalmasan bizonytalan, minden ilyen EZ, magába sűrítve-ritkítva, rövidítve-hosszítva (nem kategóriák), tömörítve-hígítva stb. a tömérdek „az"-t.

De sosem kiált fel: „Ez az!"

Az esszé nem vezethet eredményre.

Mert ezzel nem csupán azt a képtelenséget vinné végbe, ami öngyilkossággal lenne egyenlő, vagyis hogy a világ-elegy komplett hülyeség, fölösleges, rontó, megrontott, hasztalan célú etc., hanem saját létjogosultságát is felszámolná.

*

Úgy, ahogy a goethei hasonlat - „Minden: hasonlat!" - is tartalmi abszurditás.

Ezért is mondtuk így: ez is egy hasonlat Goethe részéről.

Mert ha minden hasonlat, akkor az, aminek Z a hasonlata, mondjuk W-é, ez a W is hasonlat, mondjuk Y-é… mert ha W valami, akkor a „minden" része… és eleve hasonlat, s így tovább. Goethe mondásának egyedüli igazsága (s végtelen bölcsessége is egyben, bár nem biztos, hogy ő, a Mester tudatosan volt ily bölcs! jóllehet elég bölcs volt azért… a mai kor léha kifejezésmodora), az tehát az igazsága, hogy a Teremtődésig vezet vissza, azaz a Semmi-Mindenig, addig a pontig, melyről nem tudjuk meg sosem, micsoda volt. (Már ha Elefántokat, isteneket etc. el nem fogadunk. De ha elfogadunk, akkor se tudjuk, hogyan került az élet a nagy Elvi Elefánt hátára, vagy hogyan tudott bármi „isten" semmiből világo[ka]t teremteni etc. Mihez „képest" volt a teremtés fogalma-ténye, ha nem volt ellenkezője? Van akkor egy világ, mely nem létezik, aztán a létező világ csak ennek hasonlata? Alig hihetem. Ennek a nem-tudom-honnét-világnak lehet csak a képzete a nem létező világ, melynek a létező világ a hasonlata stb.)

Megint a mai kor ócskaságával szólva, sokszor leírtam (bocsánat, alig fogok magamra hivatkozni ily illetlenül): MINDEN HASON - LAT. Tehát a hasunkkal (elérhető főnöki pozíciónk szempontjaival, az Autó Augustinus-nál vehető majdnem új Cadillac, befalható finomságok és elérhető Fudegasz Rubund Kakemajó szigetek hatcsillagosnak is nevezhető szállodái) (aligha a hutyini-purgicsi pánszalamáni vágya!), szerintünk álomvilágnak tekinthető dolgokról alkotott képzeteinkkel és képzelgéseinkkel latolunk. Hasra ütve is kicsit, hasat tömve még a keményen izmos has kialakításának vágyával is, ekképp némi mód kannibálként.

Magunkat akarjuk falni e hason-latolással. Enni-valóak szeretnénk lenni, magunkat zabálnánk mint a majdani exkrementum-létrehozót. De ki törődik azzal, mivé leszünk! Addig nagyon hosszú a mindenkori út. A gyakorlat útja. Társainktól, ha jól megy a szekér, napi 17 óra - 20 óra munkát várunk… de ezt már a hétvégi lapmellékletekre hagyom. Semmiképp sem esszézünk azonban.

(E felismerésnek ugyanúgy ellene mondok, mint a hétvégiek.)

(Ellene mondok? Mégse. Mert a hétvégiek ismertetnek. Magam szembeszállok - minden gyakorlati következmény, sőt, részlet és eszköz nélkül - az esszét tagadó világeleggyel.

S nem handabandázva. Hanem logikusan.) (Mi az?) (Nem bírunk kijönni a zárójelből.)

Na, itt. Emlékszünk? Ha elfogadható az az állítás - illetlen ismétlés! -, hogy a világ-elegy épp az esszé, a szellemi kísérlet tagadásával, félresöprésével teremti meg az esszé létjogát. Hiszen a teljességnek a bizonytalanság is a része. És a világ csak mint önbizonyosság akar létezni. Így lenne teljes. S így nem azt. Etc. Stb.

*

Persze, Musilt gyakorta idézik most az esszéről, meg hogy kb. a bizonytalanság „talaján" akar valami viszonylag bizonyosat mondani, ám többet ennél nem is remél.

Nem innen nézném ezt. Ahogy az ingovány (nyávogni; jó, nem tréfálkozom ily méltatlanul tovább), az eleve-bizonyosság-nem-lelhető (ott) stb. sem alap. Rilke: ahogy a perc rajzához, fáradságosan készül az ellentét alapja. Az esszé azonban nem az ellentét alapja (vagy e polarizálás része), s nem is a bizonytalanság viszonylag bizonyosságos (rémszavam!) kifejezése. Nem ott a fontosabbik pólus (jó, hát „pólus"…!), hogy (ahol) bizonytalanság van. Hanem hogy az esszé nem akar semmire se jutni.

Ha azt, hogy ESSZÉ - ilyesminek fognánk fel, vagyis valami (akár viszonylagos) bizonyosságnak, írhatnánk:

E(SS)Z(É).

Ám ez nekünk ízetlen humorizálás. Ma az ilyesmi nincs benne a szellemi összkép elemi igényében (komponensei közt). Ezért sok avantgárd sajnálatossága.

Az esszé egyetlen dolgot akarhat bizonyossággal állítani, azt, hogy: (akkor hát) EZ.

Mint e fogalmat korábban meghatároztuk. (Na jó.) Úgy.

Miért is iktattuk közbe e futamot?

Mert ez itt - ezzel együtt EZ.

Így vagyunk mi: EZ.

Az esszé tükör, utunkat tükrözi. (A stendhali mottó a Vörös és fekete egyik fejezete élén. Ergo az esszé, ld. ott, „regény". Stendhal ugyanis a regényről mondja ezt. Nincs esszéregény! Vagy regény van, vagy esszé, mely utóbbi - a legjobb esetben - regényünk. Az EZ-é.

*

Két közbevetés: végül a számunkra (prózában, is) otthonosabb helyen próbáljuk közölni ezt.

*

Visszautalva, hogy lássuk: az a kör-átfedés ilyesmi:

(A rajz gyarlósága ellenére. És semmiféle posztmondernséget nem hordoz, ha ezt mondjuk: ez az a guriga cellux, melyből vágunk majd, hogy küldeményünk borítékját leragasszuk. Igen sok volt a kb. ily súlyú „végeredmény" a posztmodernségekben.)

*

Nem mindig azonos méretűek a metsző-körök. Vegyünk például két megtagadást. (Részemről történt.)

Valaki csodálkozva jegyzi meg: „Hogy te megtagadtál valakitől is ilyesmit? Ajánlást? Mikor kritikáid is inkább ajánlások…"

Az utóbbi: találat. Sőt, társalgások helyettesítői. Sőt, nem szabad elhamarkodni: „Mit írtál te erről-meg-arról…?" Az illető két-három évtized elteltével, olyasmiről-olyaskiről ír, hogy én… No, én legalább tudtam megúszni, mert nem voltam elkötelezett, nem törekszem már. De most ezt mondjam meg az illetőnek? Sajnálkozással hallgatok.

Miért írok Ikszről, Ipszilonról? I. Már nem nagyon akarnék senki élőről. II. Összefüggések vannak. (Jó, ahol nincsenek.) Megkérnek. És nekem fájna nemet mondani. Nem olyan fontos az egész.

Így mondtam ma: sajnos, rengetegszer lengtem ki (alapfüggélyemtől, alapállásomból - barom szavak). De ez a sok-sok kilengés még mindig kevesebb (azaz: több, persze, számszerűleg), mint amennyire mások valódi-azonos közelsége, azonossága tartós, tartalmas volt nekem. Nekem ötszörösen volt az mind csak szalmaláng, pillanatnyi kedvért (kedvemért, az illető kedvéért) való, ötszörösen annyi így, negatívumában, mint látszó vagy valódi kilengéseim.

Ergo: ha 5-ször kilengtem (hűtlen voltam önmagamhoz, abszurd voltam etc.), s ha 75-ször… az nekem 1/5-e baj csak ahhoz képest, mint amekkora baj, érzetem szerint, az, amennyire csak szalmaláng, esetlegesség volt mások azonossága velem 5,75…stb. esetben.

1/5 megalapozottsága, azonossága volt annak.

S nem válhatott több-bé.

Míg én egyelőre mindig visszalendültem alappozíciómba (barom szó).

Ez nem a magam mentsége akar lenni. Nem magamról írok, ha „panaszkodom", hanem hogy ebbe a szellem-közegbe, ami a szellem-közeg, kár volt rajongással belevetni magam.

A két visszautasítás pedig:

B. dolga:

Írnék róla, kértek meg, s nem hiszem, hogy a felkérés ne lett volna tiszta, naiv, végső soron evidenciás. Egyrészt nem tudok mások magánéletéről írni, másfelől meggyőződésem volt, hogy B. iránti tiszteletemen mit sem… ront, hogy a felkérést elutasítom. Többet rontott volna, ha udvariaskodom az írásban, ha félrefogok. Ha béna vagyok… mert egy főszereplő nem volt ismeretlen számomra. B. és értékelésírói csekélységem kapcsolata ma jobb, mint valaha volt.

Gy. dolga:

Gy.-t nem ajánlottam könyvtámogatási pályázaton, bár elsőre vállaltam. De közben ködös kiadókkal a magam kapcsolata oly ostobán vált lehetetlenné, konkrétan meg nem jelentetés okán, elvibben azért, mert azt, hogy én többé sehol meg nem jelenek, könyvbemutatón, dedikáláson - igaz, magánemberként nem utazom etc. -, e kiadó hirtelen azzal nyugtázta: „Ez így akkor, tudod, veled és velem nem fog menni." Gy. ajánlhatása ekképp szerintem a nullával lett egyenlő. Gy. és én azóta is szívélyesen levelezünk, sőt több.

*

Volt egy fura esetem valakivel. Nem is olyan rég.

De…

…ez most ingovány mégis? Bizonytalanságiról szól? Megmarad-e az esszé annál, hogy nem is akar megoldást?

Vagy a megoldás óhaja és a lemondás józansága közötti tartomány éppen az EZ? Az úgynevezett „én" és az úgynevezett „világ"?

A beszélgetés tartalmát (az meg mi?) gyorsan leírtam (interurbán; más városból hívott az illető, kollégám, kért valamit egy lapnak, a kérést teljesítettem). (Remélem, ezek után nem hiába.)

Személye elkódolva marad. Egy nagyon kedves ember.

Valóban hívott-e? Lezajlott-e ez a beszélgetés? Vagy csak jellegzetes, valósnak elképzelhető elemekből komponáltam egy figurát? Az egész csakugyan olyan, mint egy - pardon! - rémálom.

Mit ér, ha nem az igazat mondom? Az esszéhez tehát kell legalább annyi igazság, annyi cáfolhatatlanság, amennyit magunk, esszéírók, elhiszünk? Hogy az irod. élet ily keserűségre ragadta?

EZ írói?

Közbevetőleg: az írás marad az egyetlen érdemes szellemi érintkezéstevékenység. (Rémszavam.) Az élőszó nem ér semmit. Az írásba nem szól bele senki legalább. Az élőszó annyi, mint a nem műalkotás-jellegű irományok.

Ha író vagy, légy igenis „abszolút író". A magad, nem, inkább az EZ relatív abszolútumát megcélzó.

Írni annyi, „mint". (Ez is van. Ibsen: kb. hogy írni annyi, mint ítélőszéket stb. tartani magunk felett. Mókás ez a fejünk felett tartott szék.) De írni, tényleg, annyi, „mint". Annyi „minden hasonlat".

Akkor ez legalább konkrét. Hiperrealizmus?

Még mindig jobb az ily képzelgés, mint a közszolgálati esszéírás. (Cikkírás, hétvégi helyzetfelmérés, hódoló írás valakikről.) Ez a hódoláskötelezettség odáig mehet, hogy már azt sem szabad kibeszélni, hogy te másképp képzelted volna. Akkor már. Ha muszáj. Ld. J. A. „borjuszáj". De miért marad kibeszéletlen, miért, újra valami? A vízilabdában legalább fent is pofozkodnak.

Hogyan jön mindez ide? Csak mert hogy ilyenek közt is forgok, s nem mint a „tőkés birodalmak" forgolódnak, de ahogy a vad, habzó nyálú tengerek.

Igen. Említhetném J. A.-t a múltakból.

Füst Milánt.

Szentkuthyt. Csak úgy.

De azt ne higgye senki, hogy engem ez az egész - érdekel.

Még ami oly egyértelműen, könnyen megfejhető, azt is oly nehezen merészelem megfejteni. Csak itt már bolond lennék, ha…

Ha amit feljegyeztem, nem értelmezném.

Persze, itt nem fogom. Ez kifejtetlenül is: EZ. Íme.

És az kerül kínos helyzetbe, aki az áludvariasságokra mutat.

*

Talán az élőszavas beszélgetés nem jó „opció" ma. Nekem nem, aki bármennyire „eldugott", mégis exponált helyzetű figura vagyok.

Már ott tartanék, hogy természetellenes állapotom is EZ?

Mert nem tudnám „levezetőleg visszaidézni" a beszélgetést, hát talán mégsem álmodtam. Feljegyeztem: örültem (a beszélgetés során), hogy csak erről a tanulmányozás-írásról van szó, nincs szó egy megszakadt kapcsolat újrafelvételéről, ahol A-Z (a legdiszkrétebb névjelölés) esetleg még szerepet vállalhatott volna.

Az irodalom randa velejáróit A-Z nem bírja gyomorral. A szerzők áltatását, a kuncsorkálást (pénzért). Magam arról beszéltem, hogy ilyen helyzetben még fontosabb lenne, hogy ami az embertől megjelenik, valakik olvassák is. Minél többen. Az illető, nem primer író, irodalmár, tudós, szerkesztő inkább, mint kiderült, semmimet nem nagyon olvasta az újabb időkből. Lehet, ezzel ingereltem fel. A nagy büdös helyzetet, jegyzeteltem aztán, hozzám hasonlóan látja, de igen más életet él. (Ez okvetlenül akadály?)

Finci munkák, cikkek: keservesen lehet összevarrni belőlük (másutt ezt már írtam) a takarót. Ám lényegesebbekre tértünk.

(Hogy tömérdek finci, ficni stb. - magamról mondtam. S így nehéz.)

A mai kultúra, mondta a telefonáló, így nyilvánvalóan nem marad fenn. Jelenlegi állagában. (Nem szeretem az ilyen „hétvégies" összerántásokat.)

Valamint: azért a nagy dolgok fennmaradnak. Bátor határvonás, főleg előre, mik azok? Ha én az „EZ" vagyok, mi marad fenn?

Továbbá: ma nem vagyunk olvasók. Ezt nyilván arra, hogy nem nagyon olvasott tőlem újabban semmit. Holott újabban igencsak meg-megszalasztottam a tollat, az írógépet. Nem olvasnánk manapság? Ismét túl „hétvégies" színes-általánosítás.

Ő sem? A szerkesztő, a kritikus? Fél füllel hallom, ő sem valami primer módon és nagyon. (Akaratlanul is bánatot okoztam.)

Van, hogy művet kiadó csak akkor olvas el, ha felterjesztésére (ő felterjeszti a művet, a kiadó) megkapja a támogatást. Új fejlemény.

Célzok pár dologra - kis feljegyzésemhez egyáltalán nem kapcsolódó külön feljegyzésben közlöm, itt, másutt fogom kidolgozni -, nem megy bele. Érdekcsoportok etc. Ki kit miért támogat.

(Erről volt szó, s hogy meglehetősen nagyszívű vagyok, a múltkor is.) (Vissza: fennmaradás. Van az? Nem ezért: a pillanat?!)

Megérzi, hogy neheztelek. Nem rá. De… ő hova tartozik? Elismeri, azért voltak elhanyagoltságok. Igaz, igaz, a tankönyvekben csak 1968-1973 (!!) közötti könyveiddel vagy benne. Ez igaz, mondja. A többi próbálkozásomat nem verifikálja. Nem akar mit „mondani".

Azt mondja: voltál te az irodalmárok figyelmének lelkes középpontjában. Amikor dolgozataidat írtad (írtam) magyar írókról, ő így mondja: pályatársaidról.

Ide nem tolakodnék fel. Nemes Nagy, Pilinszky, Mándy, a már említettek, Weöres stb., akiket a Nagy Díj örvén nem soroltam, de akár Mészöly Miklós, Ottlik, Jékely… nekem nem lehetnek „pályatársaim". Ha én az ő mezőnyükben valami helyen ott vagyok, az nekem nagy megtiszteltetés.

Tehát a telefonáló azt akarja kifejezni: megvolt az én időm is. De lejárt. Megvolt, amivel. Nem verssel, prózával, esszével. Nem az „EZ"-zel. Hanem a kis szak-dolgozatokkal.

Valamint biztat: nyugodj meg, ha meghalsz, két hónap múlva kétnapos Tandori-konferencia lesz az Akadémián. Ahol én is, mondja magáról, fel fogok olvasni. (Ah, de kedves beosztása a várható életkornak…!) (Itt érzem, hogy mely véres irodalmi-helyzet öngúny is ez!)

S elhangzik két nagy irodalmár név. Hogy az egyik bevezeti, a másik összefoglalja a dolgokat.

Már nem is mondom, konferencia rólam (is) volt már. Sokakról volt. És még élünk.

Jéggé fagyva végzem a beszélgetést.

Egy ily kiváló ember is a „véres humort" választja. Mit tegyen?

*

Jó, persze, az irodalom… nem vérre megy? No, no. Jó, mégse. Így.

Erről a beszélgetésről nem lehet hallgatnom. Mert nem magánügy. S ha magán, mégis: hát azért nem telefonálgatok, hogy ne beszéljek úgy, ahogy… e jó cimborától mégis vártam volna.

*

„Konferenciás stílusban", most: „Röviden. Pár kérdés, melyek másutt kerülnek kifejtésre." (Ha lesz még hozzá kedvem.)

*

„Az irodalommal, megdöbbentő, emberek gyakorlati célokat akarnak elérni", mondom, nevetséges naivitás látszatát adva nyomban.

S jön a válasz is rögtön: „Dezsőőőőő… hát te ezt nem tudtad??"

*

Úgynevezett beszélgetőtársammal nem tudtam beszélgetni róluk. Eleve nem akarta… nem volt szíve hozzá… nem volt érdeke stb.

A kérdéssor összefoglaló címe, tollal:

Jó, de ennyire?

Géppel:

Ennyire nem voltam rokonszenves?

Megj. nyilván irodalmi össz-sorsom, mindenkori „hivatalos" sorsom kérdéseiről van szó. Én barom!

Ennyire idegen volt(am)?

Ennyire nem volt senkinek érdeke? (A bemérés.)

Ennyire sértette volna (ez) mások érdekét?

Ennyivel erősebbek voltak a Más Táborok?

Ennyire bonyolult volt? (Amit, ahogy írtam.)

Ennyire nem is akarták érteni? (Nem érdekből, most.)

Egy alapfélreértés és a mások iránti pozitív (brr/pfuj) elfogultság: már vitte, sodorta őket?

Ennyire gondolati volt? (Amit írtam etc.)

Ennyire túl konkrét, életrajzi volt? (Mikrorealizmus, brr.)

Ennyire nem volt átütő?

Ennyire erőszakos volt?

Ennyire nem a közelfogadottan fontos témákról szólt?

Ennyire elvont volt, megírásában sem követhető?

Ennyire sok, itt mifelénk nem nagyon ismert kulturális, sport-, lelki, állattani etc. eleme volt?

Ennyire nem volt érdek összeadni (kicsit ismétlem az egyik korábbi kérdést), mi minden is volt ez?

Csak hát, teszem hozzá, Szentkuthy oly homogénül hatalmas volt, így volt hatalmas, aztán mégis mások kellettek „itt".

A rémálomszerű beszélgetés így lett volna igazi rémség!

Persze, mentheti magát beszélgetőpartnerem: „Itt csak meghalni sikerül" (J. A.). de én nem tolakszom el oda, hogy helyzetemet az Övéhez (J. A.) mérjem!

*

Nem hinném, hogy másutt kitérnék a kérdésekre. Okádhatnékom van? Á, az az idő luxusa. Az evidencia-nemértés oly általános!

*

Kitérések még valószínűleg az alábbi részletesebben idemázolandókra. Ennek annyi a változata!

Feljegyzés csak, nem küldtem el. Egyszerű a tárgya: miért nem megyek el egy könyvbemutatóra (dedikálásra, ünnepélyre stb.). Nem arról a helyről van szó, mely eltanácsolt, hogy „így nem fogunk összejönni", vagy hasonló. (Már mindenképp elegem volt kicsit a modorból, úgyis. Annyi baj legyen.)

Ennek számos variációja képzelhető. Az ilyen maga-magyarázatának (az emberének).

Végül nagyon szépen, szó nélkül, sima átsiklással lettem felmentve. Nemesen.

Nemes köszönet érte. (Phuh, ez beszélgetés-modor!)

De tényleg nem járok már sehova. Ünnepélyesen, személyes okból etc., remélem, mindent írtam. Gyötrő, hogy ha műterembe ide nem, oda miért? Csak… Nem tudok mit mondani. És ha utcán adok át munkát, veszek át ezt-azt? Adok át ajándékot, kapok?

Talán így mondhatnám: bilaterálisan igen. Egy „ő" és egy én. Tárgyszerű jelleggel. Hanem ahol már váratlanul ott lehet bárki, aki a telefonpartner „áldásait" hozza rám aztán… Hát nem.

*

Egy elküldetlen jegyzés. (Egy hasonló. „Vándor éji dala".)

Kedves kiadóm, nem levél, csak jegyzés, nem titok.

Függetlenül attól, hogy Közelim (Á., feleségem) 2 rátában végrehajtandó érműtéte nagy-nagy nehézségeket nekünk most „életben is jelent", elképzelhető, hol nem így van? - függetlenül ettől (s ezt egy hajnali órán írom), nagyon összecsaptak fejem felett a szárazhullámok. Pusztán az, hogy fájdalmak - hét-nyolc helyen, egyre váratlanabbul: nyilván a 4 évtized „túldolgozottságának" eredmé-nyei. Na jó. (Váll, hátizmok, két lefittyedt ujj, teljesen eltorzult bal csukló - és NEM BÍROK ÁTÁLLNI már villanygépre sem, arra visszaállni sem.) Nem volt még ősz, kora-ősz, hogy ennyi nyavalya, örök fájdalom, kiszámíthatatlanság kergessen engem. Nem nyavalygok, ezt tudni lehet rólam. (Szitkozódni szoktam, de elszáll - nyavalyogni sosem.) Már olyan dolgok is, mint a kávé - felkavarul a gyomrom, ha csak azt a helyet nézem öreg konyhánkban, ahol főzni szoktam… érdekes, másik konyhánkban nem is annyira. Etc. Ergo az évek, évtizedek.

És a pszichés dolgok! Már nem vagyok az a „kedves, szereplő fi", akit akár még Bécsben is meg lehetett ismerni. Már Ausztriában is csak felolvastam (brr! Én!) az utolsó években. Szereplést TELJESEN ÉS ÖRÖKRE abbahagytam. 1999. jan. elmaradt Londonom, 1999 posztummá tette a repülést (búcsúul mégis elmentem akkor Dublinba, mert Á. is „megfenyegetett"), vége. Ezt a jegyzést azért írom, mert Kigyelmed oly kedvesen mondta a „Legyünk együtt" jellegű fellépés lehetőségét, s ilyesminek bennem is megvan a vágya, s nem féltem a „tapintattól", hogy betegnek ez jár (nekem). A reptéren a terelés, a vizsgálat stb. önmagában mind menne, a szoros ülés is a gépen, Bécsbe sem megyek már azonban, mert rizikó, magányos lehetek-e a fülkében, és nem bírom a jöveteleket: kalauz háromszor, vámosok, határőrök (vicc, sima dolgok, naná… csak rendszeresek, kórházat is ezért nem viselnék). Már a postás jöttének tudata is zavar. Honort hoz bár; már ha hoz.

Hogy Kigyelmed a fejemre ne borítsa a képzetes asztalt, melyen e jegyzetet (akkor még azt hittem - TD) olvassa netán, ez nem örök és változhatatlan fázis, hanem valahogy mégis változható. Jó. De már nem megy a „teljes szabadságon" kívül semmi. Nem tudnék többé egy könyvesboltba aláírni belépni, egy színpadra fel, egy est gyülekező közönségébe vegyülni etc. Főleg előtte nem bírnék ki ily gondolatot sem.

Hát ez az ára volt nyilván az egésznek, ez volt egyebek közt az ára. Abbahagyom ezt a jegyzetet. Ez ilyen komoly. Nem az az illető nem jár sehova, aki valaha járt, hanem az az illető - nincs. (Ez röhejes, mint egy régi orosz regényben, mégis.)

De mos tényleg - rólam.

Tényleg rólam? Hiszen arról sem írok, mily állatian keserves, hogy az egyetlen dolog - jó, a legszemélyesebb cikkírás melletti egyetlen -, ami ebbe a konstellációba jól férne, a nekem való fordítás mennyire nincs… és milyen rémhonoráriumokkal van. Pedig (majd mutatok, adok ilyen mókás könyvet, 2002-es termésem, fordítás) csúcsformában tudok ágálni még ma is fordítóként. (Német lókifejezés.) Ez más ügy.

Sajnos, más. Itt a tömérdek nemzedék is, mely feljött, még plusz harci közeg. (Régen csak a rendszer volt az, óvatossággal sok mindent el lehetett érni és kerülni. Egy zsarnokvilághoz képest a 80-as évek nekem jó világ volt még így-úgy, bár iszonyúan kallódtam… egy szabad világhoz képest nekem ez nem a legeslegjobb világ.) - De ez nem lenne másképp: ez: lelki-fizikai állapotom. (Rendben, nem vagyok oly rémsovány etc. - de ez csak megdönti a tételeket. Mellesleg nem is nagyon törődöm ezzel… ennek ellenére a színpadi megjelenésnél a küllem is számít a nézőnek, s nekem most olyanom sincs.) Ezer üdv., örök: név.

A Nyomdai Változások Előtti kort és a mait főleg az különbözteti meg nekem, hogy azok közé, akiknek anno is jól gördült a szekér, ma is jól gördül, sőt, szerényen még én is befértem anno. Kösz.

PS Ehhez jött, hogy majdnem előzenekar lettem az Á. műtétei előtt: aug. alhasi fájdalmak. Jó ég, sérvműtét helye kiújul? Új sérv támad?

Nem. Hasi, ülepi szervek kisugárzásai? Ki tudja. Gerinc, a sok üléstől, sugároz? Rejtély.

Nekiestem kezelni. Túl is gyógyszereztem magam Nurofennel három nap (ha én nekilátok…), etc. Mostanra kb. 99-101 % tünetmentes. De ORVOSHOZ nem mentem el!! A szabadságom!!!

*

A „Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek" (Karinthy Frigyes) axiómája nekem így módosult:

„Leírom, mert így van reményem, hogy nem olvassák el."

Mostanra 1 kivételével (meg a véletlenül bezuhanó hívók) a telefonérintkezést is beszüntetni kértem minden-konkrét-oldalúlag.

Most mindezt, amit itt megírtam, mondjam el mindannyiszor? Töredékesen, teljesen (rémes elgondolni is ez utóbbit).

Nem mondhatom el senkinek. A mindenki a senki. S jó az, ha vissza nem olvassa fejemre.

Ilyen értelemben tényleg ne legyen „olvasóm". (Azért csak legyen.)

*

Na most akkor, kérdezné akár Jókai is, ily stílben, mi EZ???

2002 decemberében

Legyen „békesség", legyen „zen": úgyis maradok ennyiben. (EZ-nyi.)