Kenyér és só

 

Nem az együttesről* – a szokásról beszélek: a vendéget kenyérrel és sóval illik fogadni. Visszatekintve látom, hányszor fogadták már egymást tárt karokkal a balkán nemzetei, és hányszor mondtak búcsút egymásnak. A szocializmus távozik (azok figyelmébe pedig, akik még mindig a kommunizmus miatt zsörtölődnek: soha nem is járt errefelé!), közeledik az átmenet időszaka, a nagy változások kora. Bármilyen ostobán hangzik is: a balkáni nemzetek átalakultak. Itt persze nyomatékosítani kell, hogy az átalakulás hasonlít a hanyatláshoz. Ezért kezdték bizonyos „agyafúrt" külföldi politikusok merész módon előkészíteni az eutanáziát a Balkán számára. Ezek a politikusok azonban semmit sem tehettek volna, ha nekünk (jobb, csinosabb és) furfangosabb politikusaink vannak. Azt hiszem, ott csesztük el, hogy szélhámosokat és mániákusokat választottunk. A Balkán fő traumája az állandó vezető- és ideálkeresés. A balkáni nemzetek erős kéz és mély álom után vágyakoznak, illetve arra, hogy ne tegyenek fel nekik kérdéseket; e „gyámságnak" pedig abban rejlik a szépsége, hogy mindig valaki más dönt, valaki más a felelős. Nekünk semmi dolgunk vele. Mi „csak" szavaztunk. Csak egy kicsit rászedtek minket. És akkor fogják magukat, és kitalálják az „átmenet" kifejezést, ami feltehetőleg változást akar jelenteni. Gondolom, mindannyian „átmentünk". Szomjasan a víz felett. Ha nem lenne tragikus, mulatságosnak találnám. Persze sok minden jobbra fordult. Néhány embernek talán valóban szüksége volt a katarzisra. Csak azt remélem, hamarosan vége. A dolgok egyre nehezebben mennek. És többé nincs értelmük.

 

 

Fogd a pénzt és fuss!

 

Az átmenettel jöttek a következő kifejezések: színlelés, privatizáció, nemzet. A nacionalizmus mindig csak álarc volt: senki nem aggódott a kisebbségek miatt – csak ürügyként szolgáltak a fosztogatásra, a rablásra és a mészárlásra, ürügyként arra, hogy kisebb-nagyobb (egészen a legkisebbig: adj, amit tudsz) vállalatokat eladjanak „értékes individuumoknak", ürügyként arra, hogy médiafallal vegyék körül a csöppnyi aklokat, ahol a juhok vágásra várnak, a pásztorok pedig lakomáznak. Mindent megesznek – a belsőséget, a csontot, még a szemeket is. Az utolsó (nevezhetem-e az utolsónak?) balkáni háborút fizetségért vívták. A territórium volt az egyik fizetőeszköz. És rajtuk az emberek: mindazok, akiknek nem sikerült elmenekülniük, és mindazok, akik maradtak – emberek.

 

A város lovagjai

 

A legutóbbi balkáni háborúk részben a fegyveres pásztornépek és a városlakók között folytak. Valahogy így szólnak az új teóriák. Most olvasom újra Ozrena Kebe Szarajevó kezdőknek című könyvét. És Gojko Berićtől a Levelek egy égi nemzethez címűt. Ezek az emberek valahogy „átvészelték" a háborút. És itt maradtak: a szarajevóiak itt maradtak. Ma ezek a könyvek harcolnak a háború ellen: városi könyvek városiaknak. A háborúkat azonban nemcsak a nem-városiak vezették. Olyan rátermett férfiak is, akik a városba költöztek, de képtelenek voltak egészséges viszonyt kialakítani vele. A háborúkat azok vezették, akik első látásra elfogadták, mi több, ők dolgozták ki az etnikailag tiszta és „nagy" államok képzetét. Ezután pedig követték mindig-éhes pásztoraikat. A megalománia és a nemzeti sovinizmus vírusa a városokból indult útnak, hogy azután elárassza a média gépezetét. Tudomásom szerint a média működtetői városokban laknak. Mégis, ők voltak, akik belementek abba, hogy ne legyen objektív a kép: felsorakoztak az egyik oldalon, így biztosították maguknak a hátteret, amelyre támaszkodhattak, és mentséget találtak a háború gépezete számára. A vírus működésbe lépett: a „kiválasztott nemzeteket" fel kívánta szabadítani a kollektív bűnösség érzete alól. Ez volt a Balkán eutanáziáját előkészítő injekciók egyike. A vírus őrült sebességgel igyekezett elpusztítani mindenkit, aki az útjába állt.

A város lovagjai életben maradtak, és most megszólalnak. Ezért nincs sok mondanivalóm. Ők már mindent elmondtak, amit lehetett. Talán egy nap macedón nyelvre is lefordítják őket.

Skopjéban létezik egy nagyon kifejező terminus arra az emberre, aki parasztból alakult át városlakóvá. Ez a szó a kmet, paraszt, szemben az igazi paraszttal vagy pásztorral, amit a selance, „falusi" szó jelöl. Amíg hagyjuk, hogy a kmetek mérgezzék a médiát, és giccsel árasszák el, mi magunk vagyunk az áldozatok. Új birkák a régi akolban.

Vásároltam egy szerényebb méretű hátizsákot a „Baš Èaršijá"-ban, és szuvenírek helyett azokat a könyveket és magazinokat vittem benne Skopjéba, melyeket az európai irodalmi találkozók néhány résztvevőjétől kaptam Szarajevóban. A repülőtéren megmérték: majdnem 20 kilót nyomott. Mit is kezdenék a szuvenírekkel, amikor ezek a könyvek a (kollektív?) emlékezet részét képezik?

Most itt vannak a könyvek, hogy beszéljenek. Hogy emlékeztessenek minket, mire képes az ember. Húsz kilónyi háború, vér, sár, lövészárkok és ostromok, szomjúság és félelem. Mégis, mi ez a húsz kiló egyetlen gyermekhez képest?

 

 

Idegen receptek, hazai nyelvek

 

A legjobb lenne hamar elfelejteni, és az elejéről kezdeni megint. Aki pontosan megválaszolja a „hogyan" kérdését, azt bölcsnek fogják kikiáltani. Minden második újonnan érkezett tudja, hogyan kellene élnünk. Világosan ott áll azokban az instrukciókban, melyeket feletteseiktől kaptak. Ha egy recept sikertelennek bizonyul, egy másikat hajítanak a képünkbe, és arról próbálnak meggyőzni, hogy ez majd működni fog. Semmi haszna. Folyton az jár a fejemben: ha ezek a külföldi politikusok tényleg olyan coolak lennének, már megoldották volna az ír, a baszk problémát, a globális terrorizmusét meg az összes többit. De nini, mégsem tették. Annyit el kell ismerni, hogy nagy kísérletezők. Az a tény, hogy mi, egy balkáni nemzet vagyunk, az ő niggereik, nem bír különösebb jelentőséggel a számukra. Tegnap az afrikaiak, holnap egy ázsiai ország, az eszkimók, ami jön… Aki túléli, megírja a könyveket. Ez pedig a nyelv kérdéséhez vezet. Ezt a szöveget szerbhorvát-bosnyák nyelven írom, mivel Primožnak és az Apokalipsa csapatának nehéz perceket szereznék, ha macedónból kellene angolra fordítaniuk (néha én is lekésem a határidőket). Nem az anyanyelvem, de azért boldogulok. A Politièki Zabavnikkal** nőttem fel, jugoszláv filmeket néztem, Millert szerbhorvátul olvastam, a jugoszláv hadseregben szolgáltam Zágrábban, bejártam a volt Jugoszláviát, Azrát, Disciplina Kièmét, EKV-t, Haustort hallgattam… Hülye lettem volna nem ismerni a nyelvet. Mégis óvatosan kell eljárnunk, ha csoportosítani akarjuk a nyelveket. A horvátok „horvátosítják" a szerb fordítást, a szerbek tisztogatást végeznek szótáraikban, a bosnyákok pedig a nyelvhez fordulnak támaszért, amikor amúgy is törékeny országukat be akarják szennyezni. Ahelyett, hogy az emberek alámerülnének a Balkán nagy olvasztótégelyében, sértődötten igyekeznek megosztani azt. Hadd tegyék: ha nem tanulták meg a leckét, próbálkozzanak újra. Talán ezúttal nem vérfürdővel végződik.

 

 

Multikulti

 

Van egy példázat, mely szerint a multikulturalizmus rasszizmust szül. Én is hallottam ezt a mesét, de hallottam mást is: a multikulturalizmus soha nem provokált rasszizmust. A probléma ott kezdődött, hogy bizonyos „okos" emberek kitalálták: ami elpusztult, az a multikultúra volt. Ha elővigyázatosak lettünk volna, mielőtt ez az egész elkezdődött az ex-Jugoszláviában, az írástudatlanok és a skizók nem tudták volna az embereket puskaporfelhőkbe hajszolni. Amióta a „bölcsek" kitalálták a multikultúrákat, ezek egyre inkább csak szavakká váltak a papíron. Még a Másikat sem szabad nyíltan elfogadni, semmi esetre sem. Miért kellene elfogadnom valakit, csak mert különbözik tőlem? Én aszerint értékelem az embereket, amit tesznek, függetlenül a kultúrától, amelyhez tartoznak. Elég volt látnom, hogyan mérgezték a „vezetők" emberek sokaságát félelemmel és utálattal a Másik iránt. Mindez sehová sem vezet.

 

 

Háborús turizmus

 

Megérkeztünk Mostar borzalmasan csendes városába Bosznia-Hercegovina kevés vonatainak egyikével. Zágrábi barátaim viccelődnek a horvát telefontársaságon: mobiltelefonjaik pontosan akkor kapnak jelet, mikor a híd felét elhagyjuk. Mulatságos lenne, ha nem volna tragikus. Mindannyian kissé kényelmetlenül érezzük magunkat. A virtuális választóvonal most legalább olyan erős, mint a másik, a valódi. Ezután teszünk egy körutat a városban, szervezett út, írók számára. Egyenesen a választóvonalként szolgáló utcához visznek minket. Keskeny utca, két autó is alig fér el egymás mellett. Romok mindkét oldalon. Utca-e egyáltalán, ha szétválaszt ahelyett, hogy összekötne? És mi az ördögöt oszt ketté? Ezeket a szerény romokat? Barátaimmal, Nedimmel, Mešóval és Katerinával továbbmegyünk, olyan messzire a romoktól, amennyire csak lehet, vonz bennünket a folyó – azt még senkinek sem sikerült elpusztítania. Ekkor vezetőnk udvariasan megkér, hogy várjunk. „Mutassuk meg barátainknak, a külföldi íróknak, mi történt itt!"– mondja. Még hogy írók! Háborús turisták, fényképezőgépekkel. Őrülten csattogtatnak. Elfordítom a fejemet, hogy ne lássam ezeket a szánalmas csúszómászókat, de ekkor egy fal maradványait pillantom meg, mögötte pedig bútorok maradványait, életek nyomait. Megint a kis utcát nézem. Azon tűnődöm, mire gondoltak, amikor egymásra lőttek, ilyen kis távolságról. Ha egyáltalán gondolkodtak. Most 2001-et írunk, jókora idő eltelt a háború óta. Mégsem elegendő. Ez az utca itt marad és emlékeztet. Egy utca nem azonos egy könyvvel. Amíg ez az utca nem kezdi annyira untatni az embereket, hogy lebontsák, a földdel tegyék egyenlővé, és új házakat építsenek rajta, új bárokat, teaházakat és pékségeket, addig ez a hosszú háború nem lesz a múlté.

 

 

A partigörl és a fonnyadt öreg hölgy

 

A Balkánon a politika, akár egy neveletlen kislány, folyton előretolakszik. Főként ott, ahol semmi keresnivalója. Egyetlen balkáni politikai rendszer sem támogatta soha az országát vagy a népét. Ezek a félig írástudatlan politikusok csakis nyomorúságos önmagukat pártolták. A kultúra pedig, mint az eszmék legerősebb ösztönzője, természetesen tüske a politikusok mancsában. Ezért maradhatott például a felszínen az a sok úgynevezett énekes. Sem rock, sem jazz – játssz népzenét, pajtás, és ha az turbo-folk, hát annál jobb! Öcsém, ez aztán felnyomja az adrenalint! És a legalacsonyabb IQ-t is képes csökkenteni. A „vörösnyakúak" megerősödnek.

De a kultúra lassan ismét a felszínre bukkan. Pedig a csirkefogók jó mélyre temették. Ám ott bukkan fel, ahol a legkevésbé számítunk rá, nem ott, ahol keressük. Az alternatív, az underground mozgalmakból üti fel a fejét ismét, a sötét zugokból, az utcasarkokról. A fonnyadt öreg hölgy lassan az utolsót kortyolja italából egy talmi fényű szalonban. Istenem, a fiatal és erőteljes szubkultúra kihajítja az utolsó begyepesedett „nagyságot" a szeméttel együtt. „Előre!"– mondja, és nevet. „Mindkét szinten fel kell építenünk egy-egy balkáni kulturális helyszínt – utasít –, az eszmék és a műalkotások cseréjét az egyik oldalon, és termékeny összehasonlításokat a másikon." Én figyelek. A jelszavakat sohasem szerettem, de van értelme annak, amit mond.

 

 

A rendelésre készült festmények házalói – a sztereotípiák manufaktúrája

 

Pontosan honnan kellene megindulnunk előre? Pozícióink nem világosak. Akár tetszik, akár nem, mi is azokhoz a nyájakhoz tartoztunk, melyeket a rossz pásztorok vezettek. Hangunk pedig túl gyenge volt, nem lehetett meghallani. Mint mindig, az értelmiség és a művészek túlságosan könnyű prédát jelentettek a háborús médiagépezet számára. A többiek, a kevésbé kreatívak, a kevésbé sikeresek, a kevésbé bátrak a totalitárius állam kebelén nyugodtak meg. Azok voltak a leghangosabbak, akik valóban a totalitarizmus szólamait szajkózták. És nézzék… Minden fekete-fehér maradt volna, ha nem lép be még egy szín: azok, akik nyugaton elkezdtek árulni egy képet a Balkánról, olyat, amelyet a nyugat már kitervelt és ezért keresett: a megszelídíthetetlen, primitív vérebek képét. Olyanokét, akik gyerekeket reggeliznek és lelkeket isznak ebédre. Vagy fordítva. Nincs szó sem kultúráról, sem tradícióról (kivéve természetesen az időnkénti vérbosszúét), sem örökségről, semmi a dicső múltról, csakis a vér és a hamu előre elfogadott története. A nyájat megosztották, mindenki Másikká változott, azaz ellenséggé. A fent említett harmadik oldal pedig fesztiválokat szervezett, könyveit számos idegen nyelvre lefordították, és így tovább. Erre büszkének kellett volna lennünk. Ami engem illet, én nem voltam az. Annyira undorított a zsoldosoknak ez a csőcseléke, hogy még a nevüket sem tudom felidézni. Ennélfogva a politikusokét sem.

 

 

A jövő

 

A kép nem futurisztikus, inkább mondanám realisztikusnak: a Balkán unióvá válik, ez pedig a szabad kereskedelemmel kezdődik, és később bevezetik a közös fizetőeszközt. Az EU csak ekkor kezd majd a Balkánra egyenlő partnerként gondolni, nem pedig esendő elméleteik kiállítási és kipróbálási terepeként. A Balkán pedig természetesen nagyobb önbizalomra tesz szert.

Ezalatt pedig talán magunkkal kéne kezdeni: fordításokat kellene kiadni, lehetővé kellene tenni az eszmék és a műalkotások cseréjét, urbanizálni kellene a városi parasztokat. Sok munka vár még ránk.

FARKAS KRISZTINA fordítása

 

Jegyzetek

* A szerző egy ismert macedón rockzenekarra utal. (A szerk.)

** Szórakoztató jellegű politikai magazin az egykori Jugoszláviában. (A szerk.)