Na neee, a picsába, ha valami, akkor ez a foci máma teljesen kiakaszt engem. Vagyis a foci az oké. Csak ez a Szlovénia-Jugó, szóval ez egy horror. Ezek most egymással fognak elszarakodni. Oké, többé-kevésbé egész Fužine tudja, ki kinek drukkol. Mindenki benne van. A büfékben most mind szépen két táborra oszlanak, aki Szlovéniának drukkol, az, tessék, balra, aki Jugoszláviának, az mehet jobbra. Még a csajok is, Daša, persze csakis Szlovéniának szurkol, de még ez sem biztos, ha Mirsad kissé szigorúbban néz rá. Samira persze Szlovéniának szorít, pedig az öregei a Szandzsákból jöttek, hanem hát itt van Miran. Hacsak Miran ehelyett nem hozzám jön. Föl nem fogom. Jó, fölfogom, hogy a faterja Jugónak drukkol, de nem tudom, Željónak is hogy jut ilyesmi az eszébe. Jugoszláviát eddig csak a tévében látta. És azt is akkor, amikor potyogtak rá a bombák. Ha itt valaki a mi emberünk, akkor az a focista Zahović. Pont olyan gyüttment Szlovéniában, mint mi. Különben is, ki a faszt érdekel. A faszt érdekli, mi vagyok én és mi Zahović.

Tök hülye ez a focivita, úgyhogy helyette inkább elmondok egy sztorit. Dunjához fordulok, és elkezdem neki a tegnapi sztorit. Aztán tíz másodperc múlva mind elfelejtik a fasz focijukat, és engem kezdenek hallgatni. Különösen, amikor a zsaruról kezdek beszélni, arról, akit Jaro kikészített. Hú, tisztára leégett, tiszta lúzer. Gondolom én, mer’ ez a pálya. És még nekem ciki, hogy nem voltam ott vele az Ilirijában.

– Jöhetnének a zsaruk, hogy kipucolják innen ezt a sok narkóst – mondja Daša, és a kerthelyiség sarkában ülő srácok felé int. Még mindig pocsék a kedve, mivel Mirsad fölszívódott. Most az egész világot rühelli, mer’ nincs mellette a csávó. Ha mellette van, akkor meg őt utálja. Huhúúú, ha elgondolom, hogyan kezdődött.

– Naaa – hőbörög Bobi. – Ezek meg mit akarnak?

– Csak tarhálnak meg bambulnak.

– Vigyázz, mit szövegelsz, mert az ott nekem haverom. Idehívom, ha tovább jártatod a szád. Megmondom neki, mit mondtál, aztán vele beszéld meg!

– Hozzád egy szót se szóltam – feleli Daša.

– Nem szép, hogy így beszélsz róluk.

Hatalmas csönd lett. Nehogy má’ ezek legyenek a Bobi haverjai. Különben tök hülye. Órákig nem tudni nála, hogy mi a pálya. Emlékszem, egyszer szilveszter táján összefutottunk vele a városban. Dobozos sör volt nála, nekem esett és magyarázott valamit. Gőzöm sincs, mit dumált, mert egész idő alatt csak azt figyeltem, mennyire be van indulva. Valahogy idegesnek látszott, azzal a szarral a kezében, s ahogy a sört tartotta, végig remegett. Aztán kiverte a forróság, nem tudom, mivel volt belőve, aztán azzal a dobozos sörrel elkezdte a pofáját hűteni. Csak aztán egyre jobban remegett a keze, és a tulajdon képét kezdte ütni azzal a dobozos sörrel, aztán a homlokát döngette vele, hogy a sör csak úgy folyt végig a képén. Akkor aztán nem bírtam tovább cérnával, és beszóltam neki, sorry, öreg, sietnem kell.

Trobevšek a Malibu-kunyhót nézi. Látszik, hogy szarul érzi magát, mivel egy ideje már nincs a figyelem középpontjában. Végül az egyik kis bár felé int, bent az átjáróban.

– Hé – mondja –, emlékeztek, hogy volt ott egy órásműhely?

A pincér odajön az asztalhoz, és kezdi összeszedni a poharakat.

– Lehet itt még valamit rendelni? – kérdi Daša.

– Hát persze, hogy emlékszek – felelem én. – A dilis Ðogić. – Emlékszek, hogy egyszer erre jöttünk a faterral, és ő mutatta. Aszonta, látod ott azt a Ðogićot? Mondtam, persze. Aszongya: akkor menj hozzá, ha azt akarod, hogy soha többé ne járjon az órád.

– Mit kérnek? – kérdi a pincér.

– Kólát – feleli Daša.

– Jeges teát – mondom én.

– Te is kérsz valamit? – kérdi a pincér Dunját is, mert a csaj előtt sincs semmi.

– Egyszer elvittem hozzá az órámat, amit a szülinapomra kaptam – mondta Trobevšek. – Csak elemet cserélni…

– Öreg, ha volna nálam kes, tudnám, mit kérjek – mondja Dunja. – Ha tudnám, hol lehet felhajtani némi kest, mindjárt hozatnék egy CC-t.

– Irtó elegáns óra volt, csak vonalak voltak rajta, számok sehol, szóval, nyolcadikos kissrác voltam, és ez volt a legmenőbb óra a világon – mondja Trobevšek.

– Én tudom – mondja a pincér asztaltörlés közben. – De csak ha tényleg érdekel.

– Na, akkor intézz nekem valami állást – mondja Dunja.

– És tudod, mit csinált a dilis Ðogić? Amikor visszakaptam az órámat, római számok voltak belevésve. Szóval számokat kapart vésővel az én menő órámba.

A pincér elmegy. Mind röhögnek, Dunja is, pedig nem is hallotta a sztorit.

Az egyik narkós azonban elég helyes. Rövid szőke haja van és irtó világos szeme. Girnyó kis srác, hulla sápadt. Nem tudom, miért gerjedek ennyire ezekért a girnyó fickókért. Talán valahogy mások, mint ezek a nagypofájú macsók, mint Mirsad meg Trobevšek meg Bobi. A legkevésbé sem kártékonyak. Csak simogatnám meg vigyáznám őket. Csak hát a francba, ezek előtt nincs semmi perspektíva. Ennek az a jövője, hogy lebukik, amikor betör valami irodába, hogy megfújja a számítógépeket és jó szarul továbbadja őket. Ráadásul annyira be lesz lőve, hogy észre se veszi a zsarukat, mer’ azt hiszi, hogy csak hallucinál. És még fiatalabb is nálam, bassza meg, ha van tizenöt.

Daša fölkel és elindul a lokál felé.

– Ez egy gatyaszaggató picsa – mondja egyszercsak Bobi. Željo meg elnéz valahova mellettem. Mindenki odanéz, erre nekem is muszáj. Egy csaj jött be a kerthelyiségbe, elég dagadt. A parfümje pofán csap, pedig valami tíz méterre ülök tőle. Miniben van és olyan a sminkje, hogy kiveri a szemed.

– Ez, ez a saját gatyáját tépi szét, amikor reggel belelép – mondja Trobevšek.

– Ennek biztos osztriga nő a picsájában – mondja Bobi. Mind a három pasi röhögni kezd, Dunja meg valahogy boldogtalanul nézi őket.

– Honnan a picsából jut eszedbe az osztriga? – kérdi Trobevšek.

– Tengeri puhatestűek nőnek a picsájában – mondja Bobi. – Tengeri puhatestűek. Bajla a neve, bassza meg. Ja, a srác meg valami középiskolás. Tizennyolc éves.

Aztán csönd lesz az asztal körül. Egy ideig mind csak bámulunk kifelé a fejünkből, tulajdonképpen ezt szeretem a legjobban. Aztán Daša visszajön. Méltóságteljesen leül.

– Na, benyomtál egyet? – kérdi Željo. Daša csak rám néz, de egy szót se szól. Csupa szenvedés az arca.

– Van egy osztálytársam – mondja Dunja, teljesen váratlanul, mintha csak most jutna az eszébe. – Egy osztálytársam, aki teljesen odavan ezekért a tengeri herkentyűkért. A puhatestűeket gyűjti.

– Milyen puhatestűeket? – kérdi Daša kissé zavartan.

– Hosszú – mondja Dunja és röhögni kezd. – Nem, de tényleg odavan a tengeri biszbaszokért. Egy kolleganőm mesélte, hogy volt nála. Minden tele van tengeri csillagokkal meg kagylókkal, meg, figyeljél, üvegekbe vannak neki eltéve, mit tudom én, ilyen tengeri szellőrózsák meg más ilyen furi cuccok…

Most mi, csajok röhögünk, jobban, mint a pasik. Próbálom elképzelni a pasit, hogy elmegyek hozzá, az meg elkezdi mutogatni a tengeri szellőrózsákat.

– A tengeri kolbászt is megmutatta? – kérdi Trobevšek.

– A picsába, az összes állat közül pont a puhatestűeket – mondja Daša. – Van undorítóbb a tengeri uborkánál; vagy a csigánál – de hisz azok is…

– Miért volnának undorítóak? – kérdem én. Uncsi volna, ha az ember mindig egyetértene. – Miért volnának undorítóak? Hiszen mi sem lehetünk nem tudom milyen szépek az ő szemükben, amikor ott pancsikolunk a víz alatt, mint valami szárazföldi lúzerek. – Gondolom, csak mi hisszük, hogy ezek csak úgy elvannak ott a tengerben, mint a befőtt – mondom –, pedig az övék is egy izgi lájf a saját fogalmaik szerint. Gondolom, király lehet egy csomó minden, ha tengeri uborka vagy, de mi ezt sose tudhatjuk, mert nekünk más minden király.

Mind engem bámulnak, mintha most nálam is végleg elszakadt volna a film. Még Daša sem néz rám túl biztosan.

– Túl sokat nézed a Discoveryt – mondja Željo.

– A faszt nézem.

– Megadhatom a pasi telefonját – mondja Dunja, és megint elkezd röhögni. Meg a többiek is. Hülyék, fogalmatok sincs. Különben oké. Különben az egész tök hülyeség. Milyen hülye vita. Vagy nem is olyan hülye.

Szóval nem tudom, ha így elgondolom, milyen az a típus, amelyik tanulmányozza a tengeri uborkákat, talán kevésbé kretén, mint például Eva, amikor magára húzza a sok hülye rongyát, és úgy kifesti magát, mint Winnetou. Nem tudom, ez a dili nekem szimpatikus. Nem mintha el akarnék járni hozzá, hogy nézzem a tengeri herkentyűit – nem golyóztam be. De van neki stílusa. Valamit kitalált magának, és leszarja a többit. Ilyenekből több is lehetne. Eva csak extrém, ahogy fölvesz ilyen meg olyan imidzset, mer’ azt hiszi, hogy ez a menő. Hogy a pasik erre vevők, ami még rosszabb.

Bazmeg, teljesen befilozofáltam. Simpl volna egyedül csak Kristára emlékezni. Ő aztán király csaj.

A pincér visszajött! A tálcán a kóla meg a jeges tea. És, vigyázat, egy CC. A kólát lerakja Daša, a CC-t pedig Dunja elé. Dunja tök hülyén bámul.

– Én nem rendeltem semmit – mondja. – Megmondtam, hogy nincs nálam kes.

A pincér elém is leteszi a jeges teát.

– Nem azt mondtad, hogy szeretnél keresni egy kicsit? – kérdi a pincér. – Nézd ott azt az urat, ott, az ablakon túl. Naa, ne bámuljatok úgy, ez nem való – mondja, mivel egyszerre mind odanézünk. Ja, mit csináljunk. Egy pasi ül az asztalnál, az ablak mellett, hogy látni lehet őt is meg vele szemben egy másikat. A pasi negyvenes, ápolt. Kifogástalan.

– Ezt az az úr küldi neked – mondja a pincér. – Ha keresni akarsz. Fél óra múlva már kész is vagy.

– Mi a bánat? – bámul Dunja, és még mindig nem dereng neki. A csávók az asztalunknál meg már röhögnek.

– Az úr nagyon tiszta és ápolt – mondja a pincér –, uzsonnára megvan neked.

Trobevšek már annyira röhög, mint aki megbolondult, és elkezdi verni az asztalt. Bár a pincér nem látszik valami jókedvűnek, láthatóan nem örül, hogy a figyelem középpontjába került.

– Oké, mester! – röhög Trbovšek. – Nyomás, Dunja, legalább jut egy pár rundra.

– Te tisztára bekattantál? – Dunja a pincérre mered, az meg egész idő alatt halál komoly. Meg se mukkan. Tisztára profi, bazmeg. Még a képe is tetszene, ha nem kezdeném mindjárt utálni, ahogy kimondta azt az első mondatot, amikor kihozta a piát.

– Te mondtad, hogy keresni akarsz – mondja. – Ha nem kell, vissza is vihetem.

– Vidd a fenébe! – horkan föl Dunja és rám néz meg Dašára, Daša a szemét forgatja, nekem is röhögnöm kell, csak nem való, hogy ezt kimutassam. A helyzet most felháborodást kíván. A pincér meg se mukkan, csak azt mondja, nem probléma, elviszi a CC-t az asztaltól, és visszamegy. Így a szemem sarkából látom a pasit az ablakon túl. Már az asztalunk felé bámul – furcsa is volna, ha nem ezt tenné, miután a srácok annyira elkezdtek röhögni –, és amikor látja, hogy a pincér visszamegy a CC-vel, csak hanyagul ideint nekünk, hogy aszongya, maradhat a pia. A pincér erre sarkon fordul, és újra az asztalunkhoz jön.

– Az úr grátisz küldi az italt – mondja és leteszi a CC-t. Dunja rábambul a pohárra.

– Én ezt meg nem iszom – mondja. Elég érthető a dolog. Habár ez egy súlyos dilemma. Végül Željo mégis menti meg a szituációt, nehogy a whisky kárba vesszen. Átnyúl az asztalon.

– Semmi probléma – mondja –, akkor majd én.

Krista jó ellenpélda. Tényleg egyedülálló. Szuper meg minden. Nincs több ilyen barátnő. Kristával rengeteget buliztunk, és még annál is többet. Hm, gondolom magamban, erre a pasira még vigyáznunk kell. Azt kéne látni, amint ez a pasi dumálni kezd valamelyik Danilával vagy Biljanával, mindjárt világos volna, honnan van mindig a csajoknál annyi kes. Igen, Kristával összetartottunk, ha nagy volt a gáz, és akkor is, ha szuper volt minden. Húú, egyszer jöttünk el valami buliról, azt hiszem, túl a Száván. Először is teljesen benyomtunk. Ha piáról volt szó, akkor szinte mindig gyümölcspálinkát meg bambuszt tankoltunk. Egy liter bambusz, az kötelező volt! Ez egy olyan drink volt, de olyan – ezt ma már szinte senki sem issza.

Szóval annyira beszívtunk, hogy világunkat nem tudtuk. Aztán én imádtam a motor hátsó ülésén utazni, mert Krista meg imádta nyomni a gázt. Valahol Brod környékén kötöttük el az első, utunkba kerülő motort, és mindjárt eltűztünk vele. Valahol Šiškában, már a Litostrojon túl vettük be a kanyart tökig gázzal, aztán eltaknyoltunk. Párszor megpördültünk a földön, elterültünk, és úgy elkezdtünk röhögni, mint az őrültek. Irtó röhejes volt az egész. Bazmeg, ha akkor egy autó kispriccel a sarkon, a helyszínen kinyiffanunk. Különben szartunk az egészre.

Daša már a kóláját itta. A picsába, gyorsan iszik, tényleg síkidegnek látszik.

– Janina, menjünk el még vissza körülnézni a Mercatorig – mondja. És már indulna is. Juj, szerencsétlen csajszi.

– A picsába, Daša, mikor láttad te Mirsadot a Mercator környékén? – kérdem tőle, gondolom, eléggé durcás hangon, persze, ha egyszer a csaj annyira figyelmetlen, és nem látja, hogy a poharam még félig van a jeges teával. – Maradj már a seggeden! Nem látod, hogy nem ittam még ki a teámat?

– Baszd meg azt a lónyálat – óbégat Daša. – Te is csak mindig magadra gondolsz! Utána még úgyis visszajöhetünk ide! Tíz perc az egész oda-vissza.

Nem pörgök be, csak elnézek félre. Nézzünk oda, azzal jön nekem, hogy csak magamra gondolok. Na és tegnap, hogy megjátszotta a menő csajt. De hát mit csináljak.

Felállok.

– Na, menjünk – mondom, és csak intek a többi négynek. Daša is csak annyit vet oda nekik, hogy csao.

Amikor már elég messze vagyunk az asztaltól, ultimátumot adok neki:

– Rendben, elmegyünk a Mercatorhoz, de ha a pasid nincs ott – és hót ziher, hogy nincs –, akkor nem megyek sehová. Akkor felmegyünk hozzánk. A fater már biztos nincs fönt, lement a kávézóba focit nézni.

– Mit csinálunk nálad?

– Mit tudom én, főzünk egy tejszínes kakaót, és aztán akár a focit is nézhetjük. Zenét hallgatunk.

Daša csöndben van, csak lépkedünk a járdán. Csak lent, az Emona előtt szólal meg ismét:

– A picsába, a spooky lokal, ez itt.

Persze hogy a Malibura gondol. Hú, bazmeg, ezért akartál olyan gyorsan lelépni? A picsába, ha eszembe jut, milyen képet vágott Dunja. Ez az ő számára is új volt. Igen, a változatosság kedvéért ezt egyszer el kell mondanom Jarónak. Hogy lássa, nemcsak vele történnek hülye esetek.

Odaérünk a Mercatorhoz, persze Mirsad sehol. Se a Melodyban, se a Borsalinóban. Naná. Mit vártál? A Rosso Neróban egyáltalán nincs, ott mindenki le van lassulva és tömegnyomor van, csupa vén trotty, lassan cihelődnek hazafelé. Néhányan kint állnak, köszönnek azoknak, akik érkeznek. Be se akarok pislantani, nehogy a fater meglásson. Daša bemegy, aztán kijön, s olyan, mint egy rakás szerencsétlenség. Toporog egyre. Ott áll a Mercator bejárata előtt, a fagyisstandnál, és néz körbe-körbe.

– Jó, akkor ez megvolt – mondom én. – Gyerünk hozzám.

Daša a mellét vakarássza.

– Nem mennénk el inkább Rusjanhoz meccset nézni? – kérdi azután. Úgy nézek rá, hogy mindjárt ért mindent.

– Mi a fasznak? Mondtam, hogy fönt is nézhetjük.

– Lehet, hogy Mirsad is ott lesz.

Bassza meg, ezen a csajon nem lehet segíteni.

Daša és Mirsad. Mirsad és Daša.

Mennyi nem sejtett lehetőség!

Multinacionális pár, a testvériség-egység jelképe, ahogy ez összejött nekik Fužinéban. Bazi nagy karrier, a „Mirkoviè és a picsa" nevű első szlovén családi ipari óriás megalapítói, a bullshit, a csőcselék előállításának céljából. Kedves nézőink, ismerjük meg őket közelebbről. Hogyan találkoztak először?

Ó, akár a többi teljesen szokványos pár. Egy este kint voltunk mind a ketten a városban, ki-ki a maga bandájával, az egyik kávézóban. Mindjárt kiszúrtam magamnak Mirsadot, a szomszéd asztalnál ült, be volt állva, mint az állat, üvöltött és tombolt. És annyira szimpatikus kék szeme volt.

Na, ez nem a Daša hangja. Nem akarok igazságtalan lenni hozzá.

Kiszúrtam magamnak, mert annyira bánatosnak tűnt, mintha nagyon magányos lett volna a huligán haverjai között. Mintha nagyon nagy szüksége lett volna egy kis gyöngédségre.

Mikor állapították meg, hogy egymásnak vannak teremtve?

Ezt tényleg nehéz volna megmondani. Nem volt olyan konkrét pillanat, hogy meg lehetett volna állapítani. Nem volt az a sokkhatás, ahogy mondani szokták, nem éreztük, hogy villám csapott volna belénk, ahogy a regényekben írják. Lassanként nyílt meg közöttünk valami.

Lassan, de biztosan, nem igaz? És tulajdonképpen mi a sikerük titka?

Hát, az ember sose vesztheti el az akaratát. Nem adhatja fel a kitartását. Ha egész nap le-föl kell is rohangálnia, hogy megtalálja a maga pasiját. Szóval, az élet harc, nem igaz? Voltunk már tisztára a padlón, de a dolgok akkor értek meg a nagy ugrásra, amikor Mirsadot kibaszták az iskolából, mivel lecsapta a tancsit. Én meg a sok lógás miatt röpültem, mivel ott szartam el az időt legszívesebben a suli környéki kávézókban, meg fent a Római falon. Bátraké a világ. Két hét múlva Mirsad talált munkát ismerősökön keresztül, takarító lett a Metalka raktárában…

És így tovább. Ha elgondolom, hogyan dicsekszik Daša mindenfelé, hogyan menekült ide a nagyapja Daša még pelenkás faterjával valahonnan Koszovóból a vérbosszú elől, mivel valaki a családjukból kinyírta a pópát.

– Na, gyerünk! – adom ki az ukázt, most már tényleg én dirigálok, és az úttest felé fordulok. Kemény kézzel kell vele bánni, különben nem jutunk sehova. Daša áll még egy darabig, amikor én már elindulok. Aztán ő is megmozdul. Jön utánam, mi mást tehet.

GÁLLOS ORSOLYA fordítása