Ha egy magyar irodalomtörténész manapság könyvet ír a cseh irodalomról, legelőször azt kell tisztáznia, mekkorát merítsen. Mondjon el mindent a középkortól a rendszerváltásig, és ezt nevezze el szerényen Bohémia kis tükrének, írjon mindarról, amit ott fontosnak tartanak, de azért azt is vegye figyelembe, mit fordítottak magyarra, minek volt sikere itt; vagy válasszon ki egy korszakot, mint annak idején Németh G. Béla a német romantikát a néhai Gyorsuló idő című sorozat univerzális érdeklődésű szerkesztőinek; esetleg írjon monográfiát egy nagy kedvencéről, mint Spiró Krležáról (ha van annyira igényes, hogy nem recenzióival, feljavított lektori jelentéseivel és az „egyetemi szlavisztika" teremtette kény-szerhelyzetekből született referátumaival akarja megörvendeztetni az olvasót)?

Akárhogy is vesszük, ilyen eredeti megoldással még nem találkoztam, ráadásul az ötlet fényesen bevált. A lényeg: Vörös István nem egy vagy sok szerzőt mutat be, hanem hármat (plusz egyet) egy-egy kiemelkedő művük alapján. Így a három szerzőről bőven megtudhatunk annyit, amennyit nagyon akarunk, de nem kell elmélyednünk olyasmiben, amiről szívesen lemondanánk, ha egy lelkiismeretes monográfus elhallgathatná előlünk. Közben a láthatáron végig ott lebeg Švejk, a cseh-morva síkvidéki Olümposzon lakozó nemzeti géniusz. Az ismeretlent így mindig sikerül valami ismerttel érthetővé tenni, s a nem kifejezetten bohemisztikai érdeklődésű olvasó sem érezheti elveszve magát, ugyanakkor attól sem kell tartania, hogy kezelésbe veszi egy paternalista ismeretterjesztő, módszeresen feljavítja tudását, bőven ellátva információkkal olyan művekről, amelyekhez nem kötődnek olvasmányélményei.

A címben kiemelt švejki lélek ironikusan arra utal, hogy az irodalom egykor nagyon is illetékes volt nemzetkarakterológiai kérdésekben. Ez a buzgalom később köznevetség tárgya lett, de mint olvasókat ez mégsem zavar minket abban, hogy néhány cseh regény elolvasása után úgy érezzük, sok mindent megtudtunk a csehekről. Már csak azért is, mert nem indulunk nulláról, Magyarországon az elmúlt évtizedekben, részben a kény-szerű összezártságnak köszönhetően, kialakult egy pozitív vonásokban bővelkedő nemzeti sztereotípia a csehekről mint az idillikus hétköznapokba feledkező rezignált plebejus demokratákról. Ez a sztereotípia pedig aranyat ér, a cseh irodalom magyar fogadtatásának minden újabb sikertörténete ennek köszönhető. A mű (a borítóval és a fülszöveggel együtt) felidézi ezeket a csáberejű képzeteket, helyenként még erősíti is, lásd a jegyzetbe szorult „madártani kitérőt" a 200. oldalon. a szerző itt először – hűen a hazai komparatisztikai hagyományokhoz (Krasiñski és Madách, Petőfi és Hriszto Botev) – a verébtartó Tandori „madarászati részletgazdagságáról" értekezik, majd megállapítja, hogy „a cseh irodalomban nincs olyan magukon túlmutató jelentőségük a házi madaraknak, de nyugodtan odaröppenhetnek gazdájuk vállára, ehetnek a tányérjából, sőt a szájából is. (…) Mindez pontosan megmutatja, milyen közel engedi magához a nem emberi dolgokat a szerző, mennyire bent tud lenni a természetben, és mennyire kívül a társadalmon."

Emellett a műnek egyfajta korfestő szerepe is van, hiszen a szerzőt nem „a regény fejlődése" típusú irodalomtörténeti problémák érdeklik, hanem egyidejűségben gondolkodik. Mindhárom regény a hetvenes évekhez, tágabb értelemben véve a „lassú háborúhoz", a rendszerváltás előtti félmúlthoz kötődik. Nagyon különös kor ez. Míg a hatvanas évek cseh kultúráját egész Európa csodálta, a bevonulás után néhány év alatt sikerült olyan állapotokat teremteni, hogy az országot joggal nevezték nyugati értelmiségiek kulturális temetőnek (Böll), a szellem Biafrájának (Aragon). Amikor egy ország felszámolja szellemi potenciálját, elitjét külföldre vagy a kazánházba száműzi (Berkes Tamás új könyvében találtam a következő adatot: „1948 és 1955 között 27 millió 500 ezer könyvet semmisítettek meg" – ennyiből akár erőművet is üzemeltethettek volna), s mindezt elnevezik normalizációnak, akkor joggal beszélhetünk diliházról. Talán ettől van enyhén pszichedelikus hatásuk a vizsgált regényeknek.

Ami a három elemzést illeti, Vaculíkról a magyar olvasóban nem alakult ki semmilyen kép, vagy olvasott tőle valamit, vagy nem, de annyit biztos tud róla, hogy fontos szereplője a nagy ’68-as legendának. Ezért különösen szerencsés, hogy egy naplóregény elemzését olvashatjuk, amelyből a személyiséget is megismerhetjük, megtudhatjuk, milyen is „a másképp gondolkodó élete", ha nem akar emigrálni, s így bármikor börtönbe kerülhet, hisz nem adatik meg mindenkinek a kazánfűtő szabadsága.

Hrabal Magyarországon kultikus figura. Ez nemcsak piaci sikert, hanem olyan interpretációs hagyományt is jelent, amelyre a szerző is építhet. Bekapcsolódik a kulcsfogalom – átlényegítők, önvilágámítók, valóságáradás, valóságbővítés – értelmezéséről és fordításáról folytatott vitába, leírja Hrabal totális realizmusát, a cseh irodalomban igen erős avantgárd hatását (anélkül még szocreál sincs), hivatkozik az irodalomból száműzött beszélt nyelvre, ezt követi „az ötvenes éveknek álcázott hetvenes években játszódó fő mű, a Túlságosan zajos magány" elemzése. Bár részletesebben, alaposabban vizsgálja elődeinél a regényt, nem rombolja, hanem gazdagítja, árnyalja a Hrabalról Magyarországon kialakult képet.

Amit viszont Kunderáról megtudhatunk, az valami rettenetes, a híveit alighanem sokkolja. Számomra a Kundera-portré a könyv legdöbbenetesebb része, és amilyen elképesztő, olyan meggyőző is egyben. Már az alaphelyzet is pikáns: Vörös István a költészetet ócsárló második regény, Az élet máshol van példáján mutatja be, hogy a költőket anyaszomorító idiótaként bemutató Kundera itt saját, vállalhatatlan múltjától próbál szabadulni (három olyan verseskötettel a háta mögött, ami igazán méltatlan a regény művészéhez). Kis költőbábut készít magának, amit aztán tűvel agyonszurkál, de más szereplőkkel sem kíméletesebb. Egyébként is, Kundera teljhatalmú zsarnokként viselkedik a maga kis bábszínházában, nem úgy, mint a figuráikat autonóm lényként kezelő regényírók. Hogy teljes legyen a csőd, a kigúnyolt női giccsből férfigiccsbe menekül, ráadásul a lírától és kommunizmustól szennyezett ifjúságától iszonyodó „negyvenes férfi" szocreál eszközökkel számolja fel az ideológiát, ettől pedig már vígjátéki figurává válik: beteg a doktor, vadásznak a vadászra.

A három mű együttes vizsgálata nagyon különböző regényírói stratégiákat ismertet meg velünk: Kundera látványosan elfogadja a műfaji szabályokat, a regény történetének legkiemelkedőbb alakjai közt keresi a saját helyét; Hrabal talán el sem jut a valódi regényig, anekdotái elbeszélésben és kisregényben is elhelyezhetők; Vaculík pedig a mindennapi folyamatokat próbálja dokumentálni naplóregényében, eszébe nem jutna eszméket képviselő allegorikus alakokat szerepeltetni. De az irodalomtörténész Vörös István nem áll meg annál a dilemmánál, hogy mi a közös bennük, ha ennyire különbözőek, hanem visszakanyarodik Švejkhez, a múltba, majd előre tekint a szocializmuson túli posztmodernbe. Ezzel el is végezte legfőbb feladatát, ránk és az utókorra hagyva a cseh századvég századelejei olvasatát.

(Holnap Kiadó, Bp., 2002, 240 oldal, á. n.)