Könyörtelen tekintet

Délelőtt megváltozott az idő, sötéten gyülekeztek a felhők az égen, és egymásra nehezedtek. Reggel még a szokásos augusztusi hőség volt, mint májustól az évben. Megrepedezett a föld a kertben, az aszfalt megolvadt az utcán, a sínek meglágyultak, a villamos óvatosan, lépésben tette meg az utat a legenyhébb fordulóban is. Reggelre azonban tizenöt fokot esett a hőmérő higanyszála, és könnyű pulóverbe kellett bújnia délutánra. Kora estére várták a vendégeket, a fiuk harmincéves lett, és ő vállalta az ünnepség megrendezését, mert az ünnepeltnek nem volt barátnője, sem ideje, sem kedve arra, hogy ünnepeltesse magát. Korán kelt, elment a piacra, hogy friss legyen a saláta és a pecsenyénekvaló, a tojás, amiből a piskóta készül majd. Időben kész is volt minden, aggodalmasan nézett ki az utcára, jön-e már. Abban maradtak, hogy előbb érkezik, mint a többi meghívott, hogy maradjon idejük beszélgetni egy kicsit. A fiú, dehogyis fiú, fiatal férfi már, egy neves zenekar menedzsere volt, szakmai megbeszélések kiváló tárgyalópartnere, maga is énekes, többet tartózkodott külföldön, mint otthon.

Nem hallotta a kapuajtó csattanását, de a bejárati csengő berregésére reménnyel eltelve azonnal visszajelzett, szoknyáját igazítva félszegen állt az ajtóban, hogy késlekedés nélkül nyisson. Fél éve talán, hogy utoljára járt otthon, de most alig ismert rá, amikor kitárta az ajtót. Tíz évvel látszott idősebbnek, mint legutóbb. A változás azonban mintha mégsem években lett volna mérhető. Nemrég még fiatal arca megnőtt és fölpüffedt, álláról lógott a bőr, szaggatottan, a kövér emberekre jellemző módon, kapkodva szedte a levegőt, szemmel láthatóan megviselte, hogy gyalog kellett följönnie a második emeletre. Gyűrött, nyersszínű vászonöltönyt viselt, denevérszárnyként verdesett zakója ujja, nyakkendője meglazítva pihegett mellkasán, kövér combjaira mély gyűrődések ráncával feszült a laza szövésű anyag. Hogy döbbenetét leplezze, és megrövidítse a szembesülés másodperceit, megpróbált közel kerülni arcához, lélegzete már súrolta a petyhüdt, borostás arcot, meg akarta csókolni, de fia hátrébb lépett, mintha olvasna gondolataiban. Köszönés közben is félrenézve beljebb került, és egy virágcsokrot nyomott a kezébe. És akkor ő, jobb híján és szégyenkezve tapintatlan gondolatai miatt, a nyitva hagyott ajtón át a konyhaablakon túlról elébe táruló őszi égre pillantott, majd a padlóburkolat repedéseit kezdte kémlelni. A felhőgomolygásból, a burkolat sérüléseiből végre kiolvasta, amit már hosszú ideje sejtett, hogy gyermeke nem szereti őt. Hogy idegen maradt számára mindig is a test, amelyik világra hozta, hogy öreggé hízott gyerekteste nem szűnt meg soha szenvedni anyja közelségétől.

Kísértettörténet

Megfogadtam, hogy nem gondolok a kísérteteimre ezentúl, mert szememre vetették, hogy életigenlő mosoly helyett arcomról újabban szorongás olvasható le, és valóban nincs visszataszítóbb látvány, mint egy érett férfi kétségbeesett arca a napsütésben. Május van, meghívást kaptam szakmánk nemzetközi ünnepére a Prix M. díjkiosztó ünnepére, Milánóba. Útitársammal, a magas beosztású M. F.-val szálltam gépre, némi izgalommal ugyan, mert útközben F. szandáljának a pántja elszakadt, s a sietős javítás miatt körömollója véletlenül a kézipoggyászában maradt, és a csomagellenőrzésnél lefüleltek minket, így végül a kézipoggyászt is föl kellett adnunk stb. stb. A második menetben vitt ki minket a kis busz a géphez, és így épphogy elértük a járatot. A szálloda félig üres volt, a nemzetközi társaság többi meghívottja talán épp úton, s mi a jegyiroda árajánlatával élve egy nappal többet tölthettünk a városban, ahol a Székesegyház, legnagyobb bánatunkra, felújításra várva deszkába rejtette sebzett homlokzatát. Nem unatkoztunk mégsem. A Brera Képtár elég látnivalót nyújtott, de F. és valószínűleg én is hűvösek voltunk egymáshoz, sebeinket nyalogattuk, melyet hajdan a másik ejtett rajtunk. Én azonban megnősültem, találtam helyette mást, ő meg egyedül maradt. Túl azon a sértésen, hogy hajdan faképnél hagyott, szerettem tervrajzait, s úgy tudom, ő is becsülte épületeimet, mégis tartottuk magunkat az etiketthez. Bántott konzervatív szókincse, s őt is ingerelhette a számra tolakodó rengeteg külföldi építész neve, akiket kényszeresen, egy rossz sugallatnak engedve elősoroltam. Huszonnyolc éve, életem első külföldi szakmai útján már voltam kettesben vele, és beleszerettem. Franciska válófélben lévő asszony volt akkor, gonddal öltözött, magas, feltűnően szép alakú nő, csinos arccal és egy kis beszédhibával, ami, valahányszor a kritikus hang helyett saját hangzóváltozatát pörgette mondatába, villámként járt át. Négynapos konferenciánk harmadik estéjén megfogtam a kezét, hogy lesegítsem az Északi-tenger hordalékából épült dűnéről, ahova sétánk közben föllépkedett, de tűsarkú cipőjében visszaereszkedni már alig tudott. Gyönyörű lába volt, leheletszerű cipőket hordott, és én elbűvölten figyeltem, mikor mibe bújik. Mint egy cipész-ipariskolai tanár, nevettem magamon. Heves vágyat éreztem magamban, hogy kezembe vegyem a lábfejét, lefejtsem róla a finom bőrtokot, és számhoz emelve csókjaimmal fürösszem harisnyás, még inkább meztelen lábfejét. Viszonyunk egy évig ha tartott, én idegösszeroppanást kaptam, ő kétségbeesésemről alig vett tudomást. Furcsa páros volt most ez a miénk, a szakmát hivatali méltóságra fölcserélő ötvenöt éves nő, F. és a hatvanas, gyakorló kiábrándult és világfájdalmas építész, akik valaha összetartoztak, és most hivatalos úton néhány napra összekerültek újra. Szégyenteljesen megöregedett időközben, s bár még mindig kecsesen járt, nehéz volt felidéznem egykori eszeveszettségem kiváltó okát, lábfejének ívét, hajlékony testét, vagy hajdani arcának pasztell színeit a csomós púderréteg alatt. Hamarosan megbeszéltük, hogy a szállodában találkozunk, elköszöntem tőle, és vérző szívvel menekültem a Képtárból ki a szabadba.

A díjátadás szervezetlensége minden rossz tapasztalatomat fölülmúlta. A mi ötvenes éveinket idéző betonépítmény előtt az utcára kitették a meghívottak vegyes társaságát, majd eltűntek a szervezők, mintha szimatot kaptak volna. Leszálltunk hát a levegőtlen alagsorba, az egyik meghívott, a szakma nagy tekintélye, egy dán építésznő a színházterem végében, a műsort felvevő kamera tövében kuporgott, odaszólt nekünk, hogy más ül a helyén, így kénytelen ezzel a megoldással beérni. A mi egyébként sem egymás mellé szóló jegyünkön pedig, nem létező sorok szerepeltek. Kiderült, hogy az ábécé betűiből kifelejtették, a szervezők az E és az F sort, melyek a sors szeszélye folytán nevünk kezdőbetűi is egyúttal. Íme a csattanós válasz a „ki tudja létezünk-e?" nyugtalanító kérdésére, fogalmaztam magamban. Társaságunk egy argentin tagja azonban két jegyet kapott a G jelzetű sorba, bár egymaga jött a konferenciára, és az egyiket felajánlotta F.-nek, aki rám ügyet sem vetve azonnal le is ült. Meglepett ez a mohóság, de óvatos voltam, nem mondtam neki, hogy én bizony megpróbáltam volna két helyet szerezni. Valami azt súgta, hogy függök tőle, és vigyáznom kell vele. Jó arcot a rossz tréfához! Franciska bal oldalán argentinok ültek, én pedig egyszerűen fogtam magam, és komor arccal a jobb oldali üres székbe huppantam. Feltett szándékom volt, hogy nem is mozdulok a helyemről. Ksziewiczky, a világhírű lengyel építész már az emelvényen állt, amikor az ezüstpikkelyes miniruhába öltözött műsorvezetőnő nevetés és sajnálkozás közepette bejelentette, hogy a emlékplakett elveszett, illetve biztosan föllelhető valahol, kacarászott, de nem találják, így hát egyelőre be kell érnie az ünnepeltnek a borítékkal, ami még megvan. A jobbára hazai közönség jókedvűen tapsolt. A csaknem kilencvenéves K. átvette a borítékot és zsebre rakta, majd lengyelül köszönetet mondott. A tolmács fordított, de az idős építész szavaiból fülünkhöz csupán a lágy, szláv hangzók, a szívemhez annyira közeli nyelv dallamfoszlányai érkeztek el. Az volt az érzésem, hogy reszketegen, suttogást és sistergést imitáló anyanyelvén maga a római pápa imádkozik a véghelyzetbe került emberiségért a Teatro Nuovo színpadán.

A díjátadás kínos perceit egy nigériai együttes hihetetlen produkciója követte. Nem egy afrikai együttest ismerek, a joruba hitvilágot megjelenítő táncokat pedig különösen, hiszen unaloműző kísérletképpen hosszú életem során, jól-rosszul, magam is színre állítottam egy csokornyit belőlük egy-egy helyi együttes számára. Első házasságom felszámolása után ugyanis több külföldi pályázaton indultam. Az UNESCO szervezte útjaim alkalmával számtalan üres estét töltöttem Haiti, Kuba és Marokkó mulatóiban. Havannában a Tropicana szabadtéri előadásain sűrűn, Mexikóban pedig a Ballet Folklórico bemutatóin csaknem minden alkalommal ott voltam. A mostanihoz hasonló, magas színvonalú programot azonban igazán ritkán láttam. Franciska mégis zajosan unatkozott, pontosabban unatkozott volna, ha nem háborodik föl azonnyomban a szemérmetlen táncmozdulatokon. Nemtetszésének hangot is adott. Én a mellettünk ülőkben az országunkról esetleg kialakuló rossz véleményt ellensúlyozandó keményen tapsoltam. A táncosnők a nézőknek háttal hol széles farukat himbálták, hol pedig boszorkányos ügyességgel kapkodták rózsaszín talpukat, akárha égő parázson táncolnának. Franciska fensőbbséges arccal ült a helyén, és egy magasabb civilizáció követeként, mondhatni, szélütötten, elhúzva tartotta száját. Tőlem azonban sajnos nem húzódott el, sőt mintha térdemen nyugvó kezemet kereste volna engesztelésül. Megfeszített izmokkal, ugrásra készen ültem, egyelőre azonban csak keresztbe fontam a karomat, nehogy sikerüljön kezemhez férkőznie, majd testtartásom radikális változtatásával, székemen előrehajolva megpróbáltam tudtára adni, hogy gondolataim messze járnak tőle. Közben azonban lázasan forgott az agyam. Eljátszottam a gondolattal, hogy feleségül vettem, és évek múltán, mondjuk, épp a mai színházi estén könnyek közt bevallja nekem, hogy előítéletek, s köztük a faji előítélet rabja, és ezért titokban szült, félvér gyermekét állami gondozásba adta. Alig észrevehetően nevetgéltem magamban, de ártatlan szórakozásom mégsem nyugtatott meg. Házas mivoltunkra vonatkozó elképzelésem minden szórakoztató – mondjuk így: figyelemelterelő – mozzanatnál makacsabbnak bizonyult, és a derengő emlékfoszlányok egyre élesebbé váltak. Egy ködös estén, tizenöt éve talán, ketten maradtunk az irodában, és arról beszélgettünk, hogy a házasságkötésünk után ő a minisztériumba megy dolgozni. Nem ott dolgozik-e vajon, nem ott főtisztviselő-e? Dehogynem, válaszoltam magamnak. Nem ott lóg-e olasz márványfürdőszobánk nikkel akasztóján francia köntöse, amit én vásároltam neki a tangeri reptéren? Vagy mégsem adtam volna oda neki, és a szekrényben kallódó ajándékot végül a feleségem kapta meg? Mit mondjak, pattanásig feszültek az idegeim, a szám kiszáradt az izgalomtól. Kétségbeesetten lestem a jobb kezére, vajon visel-e gyűrűt, és rémülettel észleltem, hogy visel, jóllehet elvált asszony, s mi több, gyűrűje akár az én ujjamra húzott tucatgyűrű párja is lehetne. Hirtelen, és igazán nem sok hiányzott eddig sem hozzá, hogy hangosan kifakadjak, fejemet meg-megcsóválva átkozni kezdtem magamban a fogyasztói társadalmat, az áruk egyformaságát, továbbá a nők egyformaságát és persze a férfiakét is, az öltözködésükről nem is beszélve. A nyakkendőviseletről vagy épp a magas sarkú cipőkről. Ez utóbbiak, akárha eleven szívemen taposnának, hűvös szemlélődésemből mind a mai napig kibillentenek. Szemem, szinte függetlenedve akaratomtól, egyre csak Franciska lábát kereste, ahogy időközben föl is álltunk, és sodródtunk kifelé a tömeggel. Nem volt könnyű azonban meglesnem a lábát, ezt a hajdani ékszert. Egyszerűen nem volt elég hely ahhoz, hogy a vállán áthajolva a földre lássak, a bejárati ajtónál viszont, mintegy véletlenül, leejtettem a műsorfüzetet, ami – mondanom sem kell – egy másik produkciót reklámozott és nem az aznapi estét, de mindegy is volt már, biztos, ami biztos, lehajoltam. Elállt a lélegzetem, kétségem nem lehetett többé a szakadékról, amelybe önhibámon kívül belehulltam. Lábfejére fekete, fénytelen szaruréteg tapadt. A felfedezéstől szédülten kapaszkodtam a viharvert ajtókeretbe, ebbe az utolsó szalmaszálba. Amikor végül kívülre kerültünk, tovább már nem fékezhettem magamat. Erősen megmarkoltam a karját, ő gyöngén felnyögött, és a feltornyozott székek közé egy sarokba taszítottam. Lábaihoz rogytam, és megpróbáltam előhámozni a szűk, hosszú szoknya alól lábfejét vagy fekete patáját. Közelharcunkra senki nem ügyelt, egymást taposva tülekedett a közönség a lépcsőfeljáratokhoz. A minisztériumi hölgy a lelepleződéstől rettegve próbálta kezemből visszarángatni említett végtagját, és fülsértően kacagott vagy sikoltozott közben.