Aznap reggel korán keltem, fölcsaptam a takarót, mint Zorán a zongorafedelet. Volt is benne köszönet, meg nem is. Föltettem a kávét, mert még ébredésem előtt eszembe jutott a novella első sora: „Hull a hó és hózi’ / Micimackó kvázi."

A novella azokról a bútorszállítókról szólt, akik egy nappal a garancia lejárta előtt elvitték az olvasófoteljeinket szervizelni. A művészi igazság ebben a két sorban mintegy ki is merült, ugyanis sokkal érdekesebbnek tartottam, ha a bútorszállítók fertályóra múlva visszatérnek, s a nagy havazásra hivatkozva szállást kérnek nálunk. Ez aztán a komédia, gondoltam; úgy alszanak a dolgozószobámban, mint három dízelmozdony. És tervbe vettem, mert az egyik kopa-szodott, hogy a reggeli mellé találós kérdéssel ébresztem őket. Azzal, hogy: Mi állítja meg a hajhullást? Válasz: A padló.

A koncepció kész volt. A feleségemnek bevittem a kávét, tejjel, cukorral, neki viszont nem ígérkezett túl jó napja, már mindjárt a kávé ízével nem volt kibékülve. Objektív okok miatt nem közös a horoszkópunk, gondoltam, majd üstöllést nekiláttam a bútorszállítós prózának.

Összességében nem voltam valami elégedett a végeredménnyel, de részeiben mintha. A befejezés férfiasan konstruktív lett: bedugtam a sliccemen a fényképezőgép objektívjét, és háromszor exponáltam. A film beadva, várom a laboreredményt, mint az esedékes utolsó vizeletről.

A feleségem időközben elvitte kinőtt pizsamáimat a szeretetszolgálatnak, s már-már egy újabb novella körvonalai derengtek erről a csekély büszkeséggel és kulturális rommorzsákkal bíró dél-alföldi városról, melyben a szeretet méret fölötti inváziójaként egy szép napon minden hajléktalan majd az én pizsamámban dekkol a sétálóutca padjain, mint a Sanzelizén az utcaművészek, itt a poszthumanoid kultúra hús-vér kollázsaiként. Csakhogy csöngettek.

Megjöttek a bútorszállítók, hozták a renovált olvasófoteleket.

Picit feszengtem, merthogy pár perccel ezelőtt fantáziám martalékaként még azt csináltam velük, amit akartam, most viszont vaskos karjaik alatt, mint egy lepkehálót, hozták a foteleket. Némi kételyt éreztem gondolataim láthatatlansága felől, s hogy dramaturgiailag elmossam a határokat, mindjárt kávéval kínáltam őket. Köszönjük, mondta az egyik, elfogadjuk, ha van hozzá tej.

Lefőztem a kávét, ők kicsomagolták a bútorokat, majd a hűtőben talált flakonos házi tejet kis kiöntőben tálalva a kávék mellé raktam, cukorral.

Mialatt kiszolgálták magukat, nagy és tompa volt a csend, mint mikor a kínai tornacipő még aznap délután ledobja a talpát.

Ivott az egyik, ivott a másik, és mint akik nem kávét, de pálinkát hörpölnek, szűkre húzták a szemük, szélesre a szájuk. Köszönjük, mondták habozva, s úgy húztak el, mint vadlibák a kolostor haranglábai között.

Még jó, hogy nem adtam borravalót, gondoltam, lefinnyázzák a kávémat, önthetem ki az egészet.

Talán még a lépcsőfordulóban elkerülték egymást, ekkor toppant be a feleségem. Fotelek a helyükön, két csésze az asztalon, cukorral és tejecskés kiöntővel.

A fotel után a kávé, aztán a tej következett. Milyen tejet adtál te ezeknek, kérdezte. A szemöldököm a fejbúbig húztam, csípőmet a kezemre tettem, s úgy próbáltam a választ megfogalmazni: Mer’ milyenféle lehet a tej? S bárhogy zaklattam az agyam, a fehérség önazonosságán nem bírtam túllépni. Hát milyet, folytattam, amit a piacról szoktál hozni, a kétliteres Lambada-szörpös flakonban.

Lambada ide, lambada oda, a feleségem kivette a flakont a hűtőből és az orrom alá nyomta. Szagoljál!

Meg voltam fogva, mint légy a műgyantás vonóhorgon.

Ennek bizony hagymás illata van, mondtam.

Nem is csoda, mondta a feleségem, mer’ ez nem tej, te, de hagymás író! Minden, ami a hagymás sajt érlelése közben lefolyik róla. Serkenti az emésztést, és hát, nálam a gondolkodást.

Arcomról úgy hullott le az ábrázat, mint másról a ruha a mellkasi cété-vizsgálatnál.

Telefonálj utánuk, kértem a feleségem. Mondd meg nekik, higgyék el, nem kibaszás. De azért egy órára maradjanak vécéközelben. És, tettem hozzá bátran, ne csöngessed sokáig, ha nem veszik fel, lehet, hogy hánynak.

A beszélgetést nem hallgattam végig, behúzódtam a dolgozószobába a képzelt dízelmozdonyok közé. Próbáltam újraolvasni a novellát, de ezúttal számomra is láthatatlanok maradtak a gondolataim. Úgy éreztem magam, mint az a férfi, aki üvöltve futott a busz után: Állítsák meg, állítsák meg a buszt! Erre az egyik utas kiszólt az ablakon: Minek rohan? Mindjárt jön a következő. Az lehet, válaszolta a férfi, de annak nem én vagyok a sofőrje.