Apámnak

nem azért vettem ezt a kalapot,

hogy az akasztós szekrény fölötti

polcon, mint egy UFO a berekben,

lapítva várjon valami égi

jelre, és derengjen pulóverek,

trikók mögött bújva, hátha újra

leverem rajta a port, nem azért

vettem, hogy évente egyszer nézzem

a Charles Boyer-képen, milyen is

lehetett volna, ha az a tályog

nem be, hanem kifelé szivárog

a csövön, amit az orvos helyi

érzéstelenítés nélkül rávarrt

a melledre, mert mindegy, azt mondta,

mi fáj, ez vagy az injekció, és

nem kellett már sehova kalapban

menni a születésnapod után,

nem is volt utcán soha, csak mikor

magamon hagytam a temetőből

hazafelé a fiumei úton.

 p. s.

Kedves Bea, most, hogy már szerintem

többet nem találkozunk, szeretném

megköszönni utólag az összes

telefonozásokat, az esti

– kiszámoltam – mind a nyolcezernyi

percedet, mit kb. három hónap

és egy hét alatt erre áldoztál,

hanyatt fekve azon a szőnyegen,

mely a zongora s a minitévé

között egészen az ágyadig ér,

míg a föld alatti, föld feletti

vezetékeken, három közbülső

kerületen át a hangod hozzánk

a negyedik emeletre betér,

ahol hordozható digitális

készülékkel, még az összeveszés

előtt, az egyetlen nyugodt helyre,

ezekre a jó másfél órákra,

mindig a vécébe vonult vissza

szerelmed s osztálytársad, a fiam.