,A szénszünetre eljött a nyár…’

(alanyest)

 

Meg kellett volna tartani.

Meg kellett volna tartani, akkor most

lenne, aki elnéző – s csak leheletnyit

(s főképpen nem gonoszan) gúnyos –

mosollyal nyugtázza,

hogy megint túlfőzted a félkemény-tojást

A sárgája legközepéről hiányzik a

szív, az a kis sötétsárga,

lágynak-maradt rész; az egész

fakósárga, száraz és morzsalékos

Igen – igen, a porceláncsészét lehet (sőt…),

hogy nem öblítette volna azonnal el,

s így estéről estére mind határozottabb

lenne az Earl Greytől a barna karima –

De hát mi van most? vagy minden mást hagyva őrzöd

a föltett vizedet vagy fogadhatsz rá akár,

hogy a kanna alján ujjnyi vastag vízig és két

izgága tucat buborékig elforr

Meg kellett volna tartani

Ha mindjárt kis félhold-körmök marad-

tak volna is utána a mosdó peremén

 

Mandulavirág            Ez jut

eszedbe, mandulavirág

S úgy elszégyelled magad, hogy

már-már merevedésed támad tőle

Mandulavirág, most, amikor egy új évezred kezd

áttetszeni, mondják, a régi

mind báb-burok-szerűbb, hártyává vékonyodó

bőrén! Ami bármit jelentsen (hozzon) is,

annyi bizonyos, hogy céhtársaid közül

sokan már órabérért ülnek sorban

részvényjegyzés hajnalán

 

A folyó piszkos hullámai fölött

sirályok         Nem sokkal jobb(ak) ez se (ők se),

a mandulavirágnál, bár ezt (…) legalább látod

Hát persze ez soványka mentség

Mentség? Ó, hogyne! Fél tucatot parancsolsz?

Meg kellett volna tartani

A sötét leszállván, a folyó tükrén

fények remegnek – elültek a sirályok –

nem látszik a piszok – az egész vízfelszín

sötét, mint az olaj        Lehet a „langyos estben"

mindenféle hűvös korlátokra dőlni

De ha nincs kivel összenézni és

összevetni a szelet, akkor jobb, ha nem

hoz semmi illatot

Persze a

szelet kurvára nem érdekli a szaglóhámok szenvelgő magánya

 

Meg kellett volna tartani      Így persze, hogy nincs,

aki megmondja, milyen címen állítsd,

de sokkal inkább ne állítsd ki

az elrontott strófákat/akvarelleket.

 

 

Ccihodráma

 

Ahogy a színpad kivilágosodik,

a nézőtér elsötétül.

A színész arcát maszkra cserélte;

a néző a homályló térben kontúrtalan

és névtelen. Meg kéne ismerni,

semmi kétség, ott azt a rivaldafényben ágáló alakot.

De mégis, hogyan?

Színvallásra kéne bírni azt az alig-derengésben sunyító voyeurt.

Vajon miként?

 

„Két fehér súly figyeli egymást,

két hófehér és vaksötét súly" – írta Pilinszky.

A figyelem fáraszt – főként ha újra s újra

célja vész – s ellankad maga is („Midőn éjten éjjel

csataviseléssel mindenik…" [Hogy lássátok, véreim,

kedvezek néktek; hiába fordítanák ezt le

másajkúaknak]).

A remény itatóspapírok között szárad.

Söralátéten szaporodó strigulák –

úgy telnek el, mindegyre el az évad napjai.

A diákszoba füstös gerendái alatt szaporán

percegett a lúdtoll – akkor még könnyű volt;

a világgal

kellett meg-, elismertetnie magát a szépfürtű ifjúnak,

a belső gazdagság tört utat

kifelé,

most a világból annyi tartozik rá,

amennyit nyomaiból magában felismer –

a kalamárisban beszárad a tinta,

az ablakon jégvirág,

a tükör csak dupláz; mi más telhet tőle:

két szimmetrikus kérdés között

szótlan síküveg.

 

Gnóthi szeauton – ez a színpadon elhangzó utolsó mondat,

amellyel az előadás visszazárul önmagába,

és gömbölyű lesz, mint a dió. A függönyszárnyak

összecsapódnak, és hogy ki hajol meg

– ha sor kerül még erre – ki előtt,

masszívan homályban marad.